Lengyel László: Mit főznek a reformkonyhában?
Angela Merkel példát mutat nekünk. Ne kezdj olyasmibe, amire nem vagy felkészülve, olyasmihez, amihez nem értesz. Ne hidd, hogy Nagy Frigyesként vagy II. Józsefként azt tehetsz a népeddel, amit akarsz. Nem a külvilágnak, nem a médiának, hanem a saját társadalmadnak, a választóidnak dolgozol. Legyenek világos céljaid, s azokról tárgyalj, egyeztess, köss kompromisszumokat! Ne szónokolj, ne jelents be óriási változásokat, hanem aprólékosan és precízen dolgoztass az előrehaladáson!
|
Angela Merkel |
A kizárólag reformradikalizmust számon kérő írások azzal vádolják a német kancellárt, hogy vagy sohasem volt igazán reformer, vagy most feladta a reformokat újraválasztása kedvéért. Részletesen elemzik, hogy a német választók egyáltalán nem lelkes piacpártiak, sokkal jobban ragaszkodnak a szociális állam vívmányaihoz, mintsem azt amerikai és globalista szemmel az elemzők szeretnék.
Kétségtelen, Merkel óvatos és fokozatos, egyensúlyi politikát képvisel, mind Schröder baloldali, mind Stoiber jobboldali radikálisabb és konfliktusosabb politikáival szemben. A választók középen vannak, s nem kérnek az ütközésből – ezért kényszerítették ki a két erőszakos politikus távozását, és a korlátozó nagykoalíciót. Az egyoldalú és korai megoldások ellen szól a francia Juppé-kormány 1995-ös bukása és 2007 nyaráig valamennyi francia reformkísérlet összeomlása, az olasz kínlódásokról nem is beszélve.
De a cikkekben felsorolt okokon kívül, a kancellár három más tapasztalat alapján is méltán óvatos. A keletnémet politikusnak drámai tapasztalata lehet, hogy a német egyesítésben a radikális reform – pénzreform, piacegyesítő liberalizálás, privatizálás, a korábbi rendszerek teljes lerombolása – mekkora fiaskóval járt. Márka- és eurómilliárdok beöntése ellenére sikerült ellenséggé tenni azokat is, akiket átalakítani akartak (az Ossie-kat), és megutáltatni az egyesítést azokkal is, akik alakítanak (a Wessie-kel). A Spiegel felmérése szerint a 35 és 50 közötti keletnémetek 92 százaléka, a 14 és 24 év közöttiek 47 százaléka véli úgy, hogy az NDK-ban jobb volt a szociális ellátás, mint ma. Németország máig nem tudta kiheverni a Kohl irányította, jóindulatúan dilettáns radikális reformot a keleti tartományokban. Szabad-e valakit boldogítani, érdekei és akarata ellenére? Leváltottak egy népet – Merkel népét, a keletnémetet –, hogy helyette újat válasszanak. Brecht óta tudjuk, hogy ez egyetlen kormánynak se szokott jól sikerülni.
Merkel ismeri az 1991 előtti Jugoszláviát is. Komoly tapasztalat lehet számára, hogy a jóindulatú, ám óvatlan Genscher hogyan indította el Szlovénia és Horvátország elismerésével azt a felbomlási folyamatot, amely Jugoszlávia véres polgárháborúihoz vezetett. Óvatosság és mérséklet szükséges, ha valaki Németországgal akcióba kezd. A felelősség az iraki intervenció után különösen fontos szó.
Harmadszor: Merkel három elődje, Schröder (SPD), Kohl (CDU) és Schmidt (SPD) mindig és mindenkor az emberi jogok elé helyezte a német tőke érdekeit, az Ostpolitik realitásait a kelet-európai szabadságmozgalmaknak. Ez alól Kohl egyetlen egyszer tett kivételt, 1989-90-ben. Merkel jól emlékezhet arra, hogyan rázogatta Schmidt Brezsnyev és Honecker kezét, miközben Lengyelországban bevezették a szükségállapotot, hogyan egyezkedett Kohl az utolsó pillanatig Kádárral, Honeckerrel, és Schröder miként egyezkedett Putyinnal. Ami ennél is fontosabb, Merkel láthatta Kohlt eltűnni a pártfinanszírozás piszkos vizeiben, és Schrödert feltűnni a Gazpromban, ismerheti, hogyan fonódik össze tőke az állammal. Relatív önállóságot kellett, és kell kivívnia nemcsak az erős szakszervezetekkel, de az államra kapaszkodó tőkével, és az erős, diktáló tagállamokkal szemben is. Ezzel a politikai elittel kell reformokat véghezvinnie!
Thathcher a Parlamentben felállított Thatcher szobornál. |
Merkel példát mutat nekünk. Keletnémet és középkorú nő létére érezzék Hamburgban és Frankfurtban, Augsburgban és Drezdában, hogy közülük való, velük együtt érző, nem mindent tudó, világos utat bejáró vezető. Nem Kurt Beck SPD-főnökkel, nem a politikai ellenféllel vetekszik, hanem a német társadalom és nemzet problémáival.
Meg akarja nyerni a választásokat. A nagykoalíció helyett kiskoalícióban szeretne kormányozni a liberálisokkal. Valószínűleg messzebb mehet a reformokban. Nem kell állandóan az SPD-t figyelnie balról és a CSU-t jobbról. Saját politikáját viheti véghez, amelynek lendületet adhat, hogy új elnöke és politikája lesz Amerikának, Oroszországnak, s kiderül, mit ér Sarkozy Franciaországa, Brown Nagy-Britanniája. Realista – igaza van.