© Túry Gergely

Sajnálnám, ha Debreczeni Józsefet a pártsemleges gondolkodók klubja helyett (melyhez idáig ő is tartozott) olyan társasággal hoznák összefüggésbe, melynek tagjait egyetlen dolog köti össze. Választások előtt menetrendszerűen vészjelzéseket adnak le,  hogy amennyiben a másik párt triumfál, akkor náci (bolsevik) diktatúra, káosz, fehér-avagy vörösterror lesz, a magyarság (demokrácia, jogállam) végórái közelednek.

Aztán persze mindig kiderül, hogy bizarr fantomfájás az egész. “A baloldali értelmiségnek nincs igazi veszélyérzete” – írja a szerző. Hogyne lenne. Mindkét oldalon tömeghisztéria és a rivális pártvezértől való fóbiás rettegés a legfőbb kohéziós erő. A Kende Péter új “Viktor-könyvét” legitimálni akaró kormányhű médiaértelmiségiek flottatüntetése után aligha mondható, hogy az ellenfél győzelmétől való beteges félelem csak a jobboldal specifikuma lenne. Aki “szakszerűen aggódik a büdzsé állapota, az európrogram csúszása miatt”, épphogy nem a koalíció intellektuális klientúrája. Hanem elemzők, politológusok, újságírók, akik nem tetszelegnek a függetlenség pózában, hanem gyakorolják azt.

Szomorú, de nekem Debreczeni (és az Orbán-fóbiás szoclib tábor) kijelenéseiről az Állatfarm disznói jutnak eszembe. a képzeletbeli brit farmon a jószágok felkelnek az őket szipolyozó, kegyetlen Jones gazda ellen. Elűzik és létrehozzák az állatok köztársaságát. Csakhogy a disznók előjogokat követelve ugyanolyan brutálisan nyomják el a többi állatot. Amikor néhányan ezt szóvá teszik, a disznók így válaszolnak: szükség van a szigorú parancsuralomra, mert különben Jones visszatér. “Ugye nem akarjátok, hogy Jones visszajöjjön?!” Az állatok persze nem akarták, hogy Jones visszajöjjön és megbékéltek. A mostani koalíció kimondva- kimondatlanul erre játszik. És ismét jön a kérdés: ”ugye nem akarjátok, hogy Orbán visszajöjjön?” Debreczeni írása ennek a logikának az iskolapéldája. Rekordösszegű költségvetési hiány, euróblamázs, leminősítés, reformok fuccsba menése mind jelentéktelen kis malőr ahhoz képest, hogy “újra jön a Viktor”.

Ezen okfejtésnél már csak az furább, hogy a cikkíró veszélyérzete igencsak szelektív. A ’90-es évek elején hazánk nem volt még az Unió, sem a NATO tagja. Keletre tőlünk vörösbarna puccsisták akarták kétszer is restaurálni a szovjethatalmat, déli határunk mentén polgárháború, etnikai tisztogatás, haláltáborok. A demokrácia gyerekcipőben, a kormányon lévő MDF alelnöke zsidózik, átrajzolható határokról vizionál. Országos kereskedelmi tévécsatornák nincsenek, van ellenben frekvenciamoratórium és az állami média ’74-es minisztertanácsi rendeletre hivatkozó szélsőjobbos lerohanása, internetes lapok még sehol. Horthy-újratemetés, a Don-kanyari magyar hősök dicsőítése. A szomszédos országok Ausztria kivételével autoriter-féldemokratikus, kisstílű helyi Bonaparték – Meciar, Iliescu, Milosevics, Tudjman – vezetése alatt. Ám Debreczeni szerint jobbról akkor senki nem fenyegette a pluralista államot.

Ma viszont, uniós tagságunk dacára, négy, hatalomból leváltása után sportszerűen kivonult jobb-és baloldali kabinet után nagyobb a veszély Orbán irányából, mint valaha. Ha rosszmájúak lennék, azt is mondhatnók, ’94-ben szerzőnk még MSZP-kivitelezésű állampárti restaurációtól tartott, ami nem jött be, és ez a baki előnyére vált. Sokkal óvatosabb, megfontoltabb lett ítéleteiben. Reméljük, egyszer a mostani tévedése is szakmai fejlődésének motorja lehet.

Debreczeni szerint “Orbán azért veszélyes a magyar parlamentarizmusra, mert populista lett”. Ugyan már, nem lett populista, csupán a választási győzelem érdekében használja a populista retorikát. (Ahogy antiszemita sem lett, hanem célhoz kötötten manipulálja a zsidógyűlölőket) Akkor Medgyessy Péter sokkal inkább populista, mert volt olyan félnótás, hogy be is váltotta 2002-es megalapozatlan, csődközeli szituációhoz vezető ígéreteit. Ehhez képes Orbán ’98-as belépője a restriktív-fiskális szigor iskolapéldája volt (52 milliárd elvétele a nyugdíjemelésből, jóléti kiadások - családi pótlék, hallgatói normatíva - befagyasztása, nagyberuházások - például  4-es metró - leállítása-átütemezése, a munkanélküli járadék kurtítása, stb.) Orbán populista, mert népszerű lózungokat hangozat. Akkor Medgyessy „románfaló soviniszta” volt a 23 millió idején? Frászt, azt mondta, amit a nép hallani akart. Ilyen alapon Horn Gyula is ultrapopulista volt, amikor 1993 nyarán olyan “előkampányos” hirdetésre adta áldását, mely 2000 milliárdnyi fedezetlen kiadás mézesmadzagját húzta el a szavazók előtt.

A cikk szerzője azt mondja, Orbánnál “politika, hatalom, pénz – az államé, a párté, a sajátja – szétbogozhatatlanul összefonódtak.” Így van, sajnos. De a többi pártnál nem? Az SZDSZ volt kampánycége talán nem nyert zsíros PR-megrendelést a Fővárosi Önkormányzattól? Gyurcsány egykori üzlettársa nem szakított laktató szeleteket a privatizációs tortából mostanában? Ezeknél írónk fontosabbnak véli, hogy Orbán csalhatatlan, karizmatikus vezér lett. De miféle vezér az, akinek az egyik alvezére csak úgy beszólhat és ellentmondhat? Gondolunk itt a tankönyvfronton zajló Orbán-Pokorni-vitára. Ami jelzi, a Fidesz (akárcsak a többi párt) olyan, mint az ogre a Shrek-filmben: többrétegű.

Debreczeni ettől nem zavartatva levonja a következtetést: ha Orbán “megnyeri a választásokat, a rendszerváltozással született magyar parlamentáris rendszer helyén egy korrupt és hazug, paternalista félbalkáni rendszer fog kiépülni.” Cikkírónk valószínűleg idegesen rázná a fejét, ha azt mondanák neki, akaratán kívül ő is a Fidesz-elnök céljait szolgálja. Orbán közvetett törekvése, hogy a tőkepiacokat, befektetőket, gazdasági aktorokat “beparáztatassa” kicsit. Hogy aztán, ha engedni kell, legyen miből. Az alap nélkül démonizálók csak az ő tárgyalási pozícióját erősítik.

Debreczeni felsorolja persze a hazai jobboldal kultikus és szalonképtelen alakjait. Miattuk kéne félnünk? Na ne…Ízlésbeli vagy esztétikai (újságíróknak, tudósoknak pedig szakmai) problémát nyilván fog jelenteni, ha Bayer Zsolt, vagy Lovas István jut közintézményi stallumokhoz, állami tanácsadósághoz. A jelenlegi hatalom megmondóembereinek, publicistának álcázott kampányaktivistáinak is okozhat lelki válságot, hogy nem ők, hanem Fidesz-verzióik melegednek az adópénzt tejelő húsosfazék árnyékában. De rettegni tőlük? Ahogy Virág elvtárs mondta volt: egy frászt! Ezek a posztmodern Cipollák alaptalan félelmünktől híznak nagyra. De Arturo Uit jelen pillanatban nem megállítani szükséges, hanem kiröhögni.

Orbán egy uniós tagállam kormányfőjeként már nem fog tudni pályáztatás nélkül sztrádát építeni. A kereskedelmi tévékoncessziók újrázása beágyazta és stabilizálta a hazai médiarendszert. Orbánnak kétharmados többsége nem lesz, és mivel az éléskamra üres, a most többségében kormánypárti megyei-nagyvárosi önkormányzatokat aligha tudja győzelem utáni osztogatással visszahódítani. Polt Péter a Nomentana-ügy kezelésével demonstrálta, hogy nem Fidesz-gyalog. Az elmúlt ciklusban – Tankönyvkiadó, Budapest Airport, stb.- tovább csökkent az állami cégvagyon, mi által szűkültek a klientúraépítés perspektívái. Nagyon is komoly ellensúlyok lesznek a Fidesz-hatalom terjeszkedésének útjában.

Debreczeni azt írja, Orbán antiparlamentáris, és ez nagy veszély. Az Orbán-fóbiások legfőbb vádpontja és a “vezér” antidemokratikus felfogását bizonyító érv volt, hogy a Fidesz-elnök ritkán látogatja a parlamenti üléseket, és nem szólal fel a vitákban. Ők ebben a parlamentáris demokrácia meg-és elvetését látják. (Hiába kocogott be újfent az ülésterembe, megítélésén ez sem változtatott) Valójában a parlament sokat emlegetett tekintélye, hatalmi súlya, “ellenőrző szerepe” csak némely politikailag elfogult közíró szárnyaló fantáziájában létezik.

A magyar törvényhozás 1989-90-es létrejötte óta a mindenkori hatalomgyakorló koalíció és kormány engedelmes többségi szavazógépe. (Ilyen kontrollmechanizmussá az USA-ban válhatott a kétházas parlament, ahol a törvényhozó és végrehajtó hatalmat külön, illetve eltérő időpontban, nem pedig egyszerre választják.) Nálunk a felállított vizsgálóbizottságok mindegyike röhejes hisztibe és/vagy cirkuszba fulladt. Az interpellációk és a rájuk adott válaszok nem egyebek, mint jogi relevanciával nem bíró politikai kinyilatkoztatások. A legfőbb ügyész tendenciózus, koncepciós és sorozatos leszavazása pedig többet ártott a jogállamiságnak, mint Orbán távolléte. A parlament törvényhozáson felüli “ellenőrző” működése nem az “igazság” kiderítését, hanem a kormány vagy az ellenzék politikai céljait, népszerűségének emelését szolgálja. A hatalom ellenőrzése legfőképp nem az ellenzék, hanem a média, a független intézmények, civil szervezetek és a társadalom feladata.

Orbán annyira veszélyes a demokráciára, mint Schüssel vagy Berlusconi. Demokrácia van Bécsben és Rómában? Na ugye. Orbán Viktor etatista, rendpárti, van némi klerikális beütése, szalonirredenta bukéja, és kádáros allűrjei. Amúgy zseniális szónok és ravasz politikai stratéga. Jogpozitivista, aki a törvény betűjét respektálja, de a szellemét politikai kényszerből habozás nélkül felrúgja. Ám a demokráciára komolyan vehető fenyegetést nem jelent. (Ha jelentene, elsősorban az sem őt, hanem sokkal inkább a demokrácia erejét minősítené) De nem jelent, mint ahogy az sem a diktatúra előszele, hogy Debreczenit primitív jobbos feljelentők ügynökhírbe hozták, “csupán” lehangoló és gusztustalan. Elismerem, nem mindenkinek könnyű az objektivitást megőrizni a fanatizált mocskolódók sárdobálása közepette. Bár jómagamat az efféle inkább szórakoztat, mint dühít. Kevéske cinizmus, nagy adag ironikus távolságtartás, szakszerű függetlenség – ezt tudnám javallni Debreczeninek is.