"Orbán vezér vagy Gyurcsány vezér"
A rendszerváltás utáni Magyarországon Orbán Viktorral kezdődött, de nem Gyurcsány Ferenccel fejeződik be a vezérelvű demokrácia pályafutása - állítja Körösényi András. A 47 esztendős politológus szerint ez egyelőre nem hoz nagy bajt a fejünkre.
A közgazdasági egyetem elvégzése után a Szövetkezeti Kutatóintézetbe, onnan 1986-ban az Eötvös Loránd Tudományegyetem jogi karának politológiai tanszékére került. Az időközben intézetté váló részleg oktatójaként járta végig a szamárlétrát: 2000-től egyetemi tanár. A Polányi- és Bibó-díjjal is elismert tudós tavaly óta a Magyar Politikatudományi Társaság elnöke. Úgy véli, a "politikatudománynak világosan el kell határolódnia a politológia címén prezentált publicisztikától", ezért ritkán nyilvánít véleményt aktuális politikai jelenségekről. Cikkei közül az Orbán-éra kormányzati újításairól, a magyar politikai élet vezérelvűvé válásáról szóló váltotta ki a legnagyobb visszhangot: a Fidesz kritikusai Orbán Viktor bírálatát olvasták ki belőle, a párt hívei viszont igazolást találtak benne.
HVG: Tanulmányai sorában állítja, hogy míg 1998-ig pártelvű demokrácia működött Magyarországon, utána a kormányzás egyre inkább vezérelvűvé vált. Ez a szó a 19-20. század fordulóján élt német társadalomtudóstól, Max Webertől származik. De mit jelent pontosan? És jó vagy rossz nekünk, választóknak ez a változás?Körösényi András
K. A.: A vezérek szerepe a 19. századi politikában még magától értetődő volt, de a második világháború után leértékelődött. Az általános választójog megjelenésével a tömegpártoktól és a politikusoktól azt várták, hogy egy-egy nagy társadalmi csoport - a munkások vagy a polgárok - érdekeit jelenítsék meg: a pártelvű demokráciákban a választó volt a megrendelő. Az utóbbi időben azonban Európa-szerte egyre nagyobb szerepet játszanak az első számú politikusok, akik a pártok fölött, közvetlenül szólítják meg választóikat. Miközben ugyanis egyre kevesebb a párttag, mindenki tévénéző. Nemcsak a pártok szerepe csökken egyébként, hanem a kormányé és a parlamenté is. A struktúra talán Nagy-Britanniában változik a leglátványosabban, ahol pedig a parlamentarizmusnak és a pártoknak évszázados hagyományaik vannak. Tony Blair jóval több jogosítvánnyal rendelkezik, mint elődei, politikája sokkal kevésbé függ a pártjától, mint a korábbi miniszterelnököké. Magyarországon a vezérelv érvényesülése nemcsak Orbán Viktorhoz kötődik, és nem is átmeneti jelenség: Medgyessy Péter és Gyurcsány Ferenc - személyiségükből adódóan más- és másképpen - ugyancsak vezérnek tekinthetők, mint Orbán. Gyurcsányt sokan még a pártján belül is a "mi Viktorunknak" tartják.
HVG: A mikrofonok előtt hebegő, a politikában bizonytalankodó Medgyessyre nehéz vezérként visszagondolnunk. Ráadásul ő volt az, aki Orbán antitéziseként megjelenve éppen azt ígérte: nem fog vezérként viselkedni...
© Túry Gergely |
HVG: Hogy aztán megbuktassa.
K. A.: De amíg hatalmon volt, saját politikát vitt. A vezérdemokráciában a vezetőnek nagy ugyan a hatalma, de nem korlátlan. Ha elmaradnak a sikerek, vagy nyilvánvaló, hogy a politikai tábornak vele esélye sincs a győzelemre, a vezért menesztik. És aki vezérként bukik, annak nemigen adatik meg a visszatérés lehetősége.
HVG: Ha valóban leértékelődtek a pártok és a párttagok, vajon miért vetette bele magát a múltkori választási vereséget követően akkora lendülettel Orbán Viktor a Fidesz hátországának megszervezésébe?
K. A.: Szabó Iván 1993-as megjegyzését saját pártja, az MDF "borzalmas tagságáról" ma már szerintem - párttól függetlenül - minden magyar politikus osztja. Orbán sem elsősorban a párttagságot hizlalta fel, hanem a párt mögötti hálózatot erősítette meg. A polgári körök, a szövetségi politika fokozták a párt társadalmi beágyazottságát, de nem érintették Orbán vezéri szerepét. Ő abból indult ki, hogy bár 2002-ben a Fidesz jól kampányolt, helyi hálózat híján nem mozgósított kellőképpen. Most ebben szeretnék utolérni az MSZP-t - az meg a Fideszt a profi politikai marketingben.
HVG: Nem gondolja, hogy a vezérelvűség erősödésével a marketing-tanácsadóknak és a valós tartalom nélküli gesztusoknak jóval nagyobb a befolyásuk a politikára, mint az kívánatos volna?
K. A.: De, és ez nekem se tetszik. Ettől azonban a jelenség még velünk él. Az igazán fontos kérdés most az, hogy a vezér képes legyen tartalmi kérdésekben szuverén módon dönteni, és ne váljon az imázsiparosok bábjává.
HVG: Ha azzá válik, a választó akár ugyanazt a tartalmat kaphatja meg más-más csomagolásban?
K. A.: A nyugati szakirodalom szerint ma a politikai osztály többé-kevésbé egységes, de csapatokra - pártokra - oszlik, melyek versengenek a hatalomért. Miután nem tagdíjakból, adományokból, hanem az államból élnek, tulajdonképpen maguk is az állam részei. Egyetlen nagy kartellt alkotnak, amelyiknek hol az egyik, hol a másik "vállalata" erősödik meg: az ellenzék nem pottyan ki a hatalomból, noha lehetőségei alaposan megcsappannak. Ebben a versengésben a nyakkendőviselet vagy a testbeszéd gyakran fontosabb szerepet kap, mint teszem azt az adózással, az oktatással vagy a környezetvédelemmel kapcsolatos elképzelések. A kommunikáció végletesen központosított, nemcsak maga a gépezet, de az is, hogy a kormányfő jelenik meg olyan szakkérdések tálalásánál is, amelyeket korábban egy minisztériumi szóvivő intézett el. Elég, ha csak arra gondolunk, amikor a minap Gyurcsány Ferenc személyesen számolt be a bütykös hattyúk tetemében mért víruskoncentrációról.
HVG: Egyszerűen csak arról van szó, hogy amerikanizálódik az európai politikai élet, vagy magától is a vezérelvűség és a marketingesek uralma felé tart?
K. A.: Amerikában a politikus, az elnök- vagy szenátorjelölt személyisége döntő, erre épül a kampány. A tengerentúlon a pártoknak sohasem volt akkora szerepük, mint Európában, mostanában már a mi kontinensünkön is egyre kisebb a jelentőségük. Ráadásul az EU csökkenti a vezérek elszámoltathatóságát: az európai ügyekről odahaza mindenki azt mond, amit akar. És van más is. Amikor Margaret Thatcher alatt megjelent a csak a miniszterelnöktől függő szakértők hada, a brit sajtó és az ellenzék, de még kormánypárti politikusok is az alkotmányosságot féltették. Teljes joggal azt állították, hogy az első számú politikai vezető körül kialakult és csak tőle függő szakértői-tanácsadói kör demokratikusan kontrollálhatatlan. Tony Blair alatt a csak kormányfőtől függő "saját csapat" már teljesen elfogadottá vált.
HVG: Ez Magyarországon az Orbán-kormány idején kezdődött el, ám Medgyessy és Gyurcsány alatt vált általános gyakorlattá. A vezérelvű demokráciában vajon általában felértékelődik a lojalitás?
K. A.: Nekem sem tetszik, hogy a politika tartalmi, érdemi kérdéseit gyakran a miniszterelnök által "hozott" személyes tanácsadók uralják. A vállalkozói szerződéssel vagy informálisan bedolgozók semmilyen kontroll alatt nem állnak, kizárólag a kormányfőtől függenek. De a változás még ennél is mélyebb. Már Orbán is előszeretettel vette magát körül a párton belül súllyal nem rendelkező miniszterekkel, és most Gyurcsány is ugyanezt teszi. Ezeket a pártháttér nélküli figurákat könnyedén lehet csereberélni. A nem párttag, nem képviselő, de "szakértő" miniszterek megjelenése is jelzi, hogy korszakváltásról van szó: a pártelvű rendszerekben ugyanis többnyire a pártelit tagjai jutottak csak bársonyszékhez.
HVG: Külön pikantériája a dolognak, hogy Magyarországon a választók fejében a "jó szakértők" fogalma a "csúnya politikusok" fogalmával áll szemben, a vezér tehát a köznek tetszően cselekszik, ha szakértőnek nevezett egyedekkel rakja tele a kormányát. És mi a helyzet a Miniszterelnöki Hivatal (MEH), megerősödésével? Ez is a vezér érdekeit szolgálja?
K. A.: Igen is, meg nem is. A MEH megerősítése az Orbán-kormány egyik kormányzati újítása volt. Gyurcsány alatt már inkább kádertemető vált belőle, ahova a szocialisták erős emberei kerültek, az adófizetők pénzéből kellőképpen kistafírozva, valós szerepkör nélkül. Így aztán paradox módon a túlzott méretű és a kiemelt szerepű kancellária akár a kormányfői hatalom korlátjává is válhat.
HVG: Mit gondol, a vezérelvű demokrácia megérdemli-e egyáltalán a demokrácia nevet?
K. A.: Én a demokráciát nem szent tehénnek, hanem alapvetően intézménynek és uralmi technikának tekintem. Ráadásul mi most általában azt hisszük, demokráciában élünk, de ez nem így van. A miénk egy olyan képviseleti rendszer, ami nem demokratikus, hanem demokratizált, mégpedig abból a szempontból, hogy mindenkinek van joga a képviselők megválasztásához. A demokrácia csak az uralom legitimitását adja. De a fontos döntéseket már nem mi, a nép, hanem ők, a politikusok hozzák. Ameddig megmaradnak a demokratikus intézmények és léteznek a plurális intézmények, nem kell a zsarnokságtól tartanunk. A rendszerváltás időszakában kialakított alkotmányos berendezkedés is politikai alkuk nyomán jött létre. Egyáltalán nem gondolom, hogy aki ehhez hozzá akar nyúlni, az valami gaztettet követne el. 16-17 év elég hosszú idő ahhoz más demokráciákban is, hogy módosítsák az alkotmányt. Bár az is igaz, az, hogy az alkotmányos berendezkedésünk nem változott, azt mutatja, hosszabb távon is életképes alkuk köttettek 1989-1990-ben.
ZÁDORI ZSOLT
