Magyarország mindig is egy multikulturális társadalom volt – noha tény, hogy a történelemben sokat tett ellene a magyarság.

Ha egy kis, homogén bajor falu sörsátrában feláll az asztalra a helyi, már kissé spicces CSU-s politikus zárás előtt, s imbolyogva közli, hogy nem vagyunk multikulturális társadalom, akkor taps fogadja – a kicsit szélesebb hazájában meg fejcsóválás. Ha azonban Kelet-Közép-Európában áll ki egy politikus, s közli, hogy nem vagyunk multikulturális társadalom, akkor csak röhögni lehet. Először. Utána meg nagyon komoly kérdéseket kell feltenni neki.

Magyarország államfőjének német, miniszterelnökének román, kancelláriaminiszterének szerb, EU-biztosának horvát, kormánypárti frakcióvezetőjének vend, a legnépszerűbb ellenzéki párt vezérének szlovák neve van. (Az MSZP elnökének persze tényleg magyar neve van, de ő meg kommunista, elvégre nem volt az MSZMP tagja, mint a jobboldal antikommunistái.) Pusztán ennyi elég lenne ahhoz, hogy cáfoljuk Orbán Viktor brüsszeli kijelentését, miszerint a magyar társadalom nem multikulturális társadalom. Nem elég azonban a szélsőjobboldali kormányfő nyilatkozatát egy kézlegyintéssel elintézni, mert amint eddig a szociális politikában a kényszermunka bevezetésével, most a társadalom- és kultúrpolitikában valósít meg egyre határozottabban szélsőjobboldali programot.

Ami persze annyi örömmel mindenképp szolgál, hogy felesleges a szélsőjobb hatalomra kerülésétől aggódni – mert az már 2010 óta kormányon van Magyarországon. A Fidesz ugyan taktikai okokból az Európai Néppárt tagja, ideológiailag azonban a nyugat-európai szélsőjobboldal új nemzedékéhez tartozik. Programja, stílusa Marine Le Pen Nemzeti Frontjához, Heinz-Christian Strache Szabadságpártjához és Matteo Salvini Északi Ligájához áll a legközelebb. A Jobbik ettől csak még jobbra áll, nem véletlen, hogy míg a nyugati széljobb mindig elismerően nyilatkozik Orbán Viktorról, Vona Gáborral nem akarnak kapcsolatot, vele ugyanis – amint a Süddeutsche Zeitung írásából kiderül – az Európai Parlamentben kizárólag a német bőrfejűek pártja, az NPD haverkodik. Magyarországon ma nem egy jobboldali és egy szélsőjobboldali párt viaskodik az első helyért – hanem egy szélsőjobboldali és egy ultranáci párt. Ők együtt ma megjelenítik a magyar társadalom több mint kétharmadát – már ha hinni lehet a közvélemény-kutatásoknak.

Azaz nemcsak Orbán Viktor, de a magyar társadalom többsége se tudja, hogy multikulturális. Nem ártana, ha a magyar emberek egyszer megnéznék a nevüket, a családfájukat – vagy ha tényleg magyar nevük van, és tényleg színmagyar származásúak, akkor legalább azokét megnéznék, akiket felmenőik halálba küldtek vagy kitelepítettek, vagy mindezt nyugodtan végignézték. Mert nem Orbán Viktor a magyar történelemben az első, akinek az az ötlete támadt, hogy Magyarország nem is multikulturális – de legalábbis ne legyen az.

A 19. század nyolcvanas éveiben a mai bevándorló-ellenes szövegekkel szerveződött meg például a politikai antiszemitizmus, amely ha sikeres lett volna, ma a mélymagyarok egyetlen Nobel-díjasra se lehetnének büszkék. De a mélymagyarok nem csak a zsidókat gyűlölték, de gyűlölték a szorgalmas és tehetséges svábokat is, a húszas-harmincas években a fajvédő körökben (akiknek politikai hagyományában helyezi el önmagát Orbán Viktor) a németség még parazitább és veszélyesebb népnek számított, mint a zsidóság. (Szabó Dezső például, miután kiőrjöngte magát a zsidók ellen, velük akart összefogni a svábok ellen.) De persze gyakorlatilag nem volt nép az ún. történelmi Magyarországon, amelyet ne vetett volna meg a felsőbbrendűen kisebbségi magyarság.

Hiába voltak a 20. század elejéig többségben a nem-magyarok – és 1910-re is csak az asszimilálódott zsidóknak köszönhetően kúszott a magyarság aránya ötven százalék felé (a köszönet nem is váratott hosszú ideig magára) –, a magyarság a történelmi Magyarországon is úgy pöffeszkedett, mintha az nem egy multikulturális állam lenne. Míg az Osztrák-Magyar Monarchia osztrák felében Bécs példamutató módon ismerte el a nemzetiségeket, és egyiknek sem adott privilégiumokat (Ausztria nem a németek nemzetállama akart ugyanis lenni), Budapest 1867 után úgy szervezte meg az egész országot, mintha az a magyarok nemzetállama lett volna csak. Még az autonómiával rendelkező Horvát-Szlavónországban, ill. a horvátoktól dokumentumhamisítással lenyúlt Fiumében is úgy rendezkedett be a kisebbségi magyarság, mintha nem multikulturális lenne az országa. A szlovákoknak, szerbeknek, horvátoknak, olaszoknak, ruténoknak, sváboknak (stb.) egyáltalán nem volt annyi joguk, mint a birodalom ciszlajtán felében az ottani nemzeteknek – és pláne nem volt annyi joguk, amennyit most a határon túli magyarok követelnének maguknak. (Pedig hát az orbáni szavakból éppen az következnék, hogy Románia, Szlovákia, Szerbia és Ukrajna sem multikulturális.)

Ez az a szemlélet, amely 1918 óta diktatúrákba, háborúkba, szegénységbe, jelentéktelenségbe taszította a térséget. Az orbáni szemlélet, azaz a nacionalizmus, az idegenellenesség, a multikulturalizmus elutasítása vezetett például Trianonhoz is. A magyar nacionalista jobboldalnak persze vélhetően nagy ünnep 1920. július 4-e, elvégre akkor született meg a máig hőn szeretett magyar nemzetállamuk – majd félezer év után a trianoni béke adta vissza a magyaroknak a függetlenséget, a nemzetállamiságot, a szuverenitást, az országon belüli többséget. Mindazt, amiért ma is küzd a Fidesz. A trianoni béke mindenképp csökkentette az ország multikulturalizmusát, azaz Orbánnak bizonyára felettébb kedves döntés született egykoron.

Persze el kéne talán egyszer gondolkodni azon, hogy nem lett volna-e jobb a nemzetiségeket nem elnyomni, hanem velük együtt építeni, megtartani Szent István országát? (A Szent korona-tan amúgy egy multikulturális állam közjoga volt.) El kéne azon gondolkodni, hogy az egynyelvűre töpörödött, beszűkült, mai Magyarország tényleg jobb hely lett-e, mint előtte volt? El kéne azon gondolkodni, hogy hiányzik-e félmillió zsidó és ugyanennyi sváb a magyar kultúrából? El kéne gondolkodni azon, hogy Magyarország történelmi kudarcait önmagának vagy az itt élő, itt élt, az országot színesítő, gazdagító nemzeteknek köszönheti-e?

És ha sikerülne egyszer végiggondolni, akkor nem beszélne többé hülyeséget, kedves Miniszterelnök Úr!