Battle of Giants: Dragons

Abban talán mindenki egyetért, hogy Magyarországon rossz a társadalmi közérzet. Nemcsak az egyes emberek közérzete rossz, hanem általában is nyomasztó hangulat nehezedik a közéletre, és ez érezteti hatását a társadalmi érintkezés valamennyi területén. Ez a rossz közérzet tükröződik vissza az Eurostat riasztó kimutatásain, amelyek hazánkat a legboldogtalanabb EU tagországok között tartja számon. Bármennyire is biztató, hogy ebben sokan egyetértünk, a kérdést megvitatni, az okokat megtalálni és a megoldást megkeresni már nem tudjuk közösen. Kisebb-nagyobb véleményközösségek ugyan vannak, ezeken belül van is érdemi, tartalmi vita, de a közösségek között párbeszéd, méltányos egymásrafigyelés nincs. Lehetnek, sőt vannak közös dolgaink, mivel az állampolgárság mindannyiunkat összeköt, de mégis a közösségek egymástól elszigetelten élnek, csak formai értelemben alkotnak politikai közösséget.

Nincs Köztársaság, de NER sincs (legalábbis abban az idealizált értelemben, amiben hívei néhány éve még reménykedtek), csak rossz közérzet van. Ez azt jelenti, hogy valódi közélet sincs – azaz nincs a pártpolitikától elválasztott színtere a közügyek megvitatásának, és ezért esély sincs a pártpolitika közéleti befolyásolására. Ha nincs egészséges közélet, akkor persze valódi közvélmény sincs, csak a  különböző véleményeknek a közvéleménykutatók által generált mediánja, valamiféle átlaga létezik. Szóval nagyon sok minden nincs rendben, ezt fejezi ki az általános rossz közérzet is. A kérdés az: vajon szükségszerű-e, hogy így legyen, és és ha ezen változtatni szeretnénk, akkor mit tehetnénk?

A helyzetre adott leegyszerűsített és mindenkit felmentő magyarázata szerint minderről a politika tehet. A rendszerváltással egyidejű az a siránkozás, hogy a politikusok tehetnek mindenről, mert a politikusok felesleges és durva vitatkozással, egymás lejáratásával, sárdobálással foglalkoznak ahelyett, hogy a lényegi kérdések és súlyos problémák megoldásán fáradoznának. Bár ebben a vélekedésben van némi igazság, mégis valójában féligazság, amivel az a legnagyobb baj, hogy nem az igazság fele, hanem valójában az igazság elleplezésére szolgáló kibúvó. A politikának természetesen komoly befolyása van a közéletre és ha a politikai közélet eldurvul, az a közéleti vitafelek álláspontjára is kihat. Egészséges társadalmakban azonban a politikai élet és a széles értelemben vett közélet között kölcsönhatás áll fenn, tehát nem csak a közéletet befolyásolják a politikai viták, hanem legalább annyira ez fordítva is igaz: a politikusok sem függetleníthetik magukat a közvélemény alakulásától. Egészséges körülmények között a közélet megőrzi autonómiáját és a közéleti viták nem a pártálláspontok szolgai követését, visszatükröződését jelentik.

Egy ilyen egészséges közélethez persze szükség van  közügyek iránt elkötelezett, széles körben tekintéllyel, elismertséggel rendelkező autonóm személyiségekre, véleményvezérekre, akiknek a véleményére pártszimpátiától függetlenül sok-sok közügyek iránt érdeklődő állampolgár figyel és rezonál. A problémáink innen kezdődnek: mert az említett feltételek egyike sincs meg teljesen, csak részlegesen.

Mi a helyzet most?

Jelenleg közéleti állóháború zajlik Magyarországon, mindezt tetézi a hadviselést meghatározó mérgezett légkör. Az ország közvéleményét szerteszét szabdalják a lövészárkok, a frontvonalak is zavarosak, egyre nehezebb kiigazodni közöttük. Korábban  sem volt egységes közélet, de a képlet sokkal egyszerűbb volt: nagyjából a kormány-ellenzék tengely mentén oszlottak meg a táborok. Mostanra sok kisebb-nagyobb véleménygettó jött létre, nevezhetjük akár véleménydagonyának is, érdemi kommunikáció csak ezeken a zárványokon belül, a hasonszörűek között zajlik. Ami még nagyobb baj, hogy tényleges párbeszédre, a gettóból való kitörésre csak elvétve van igény, és az ilyen kisérleteket a egyszerre törik le a saját tábor és a másik oldal buzgó hívei. Sajnos nincs sem igazi igény, sem törekvés egy közös közéleti szintér létrehozására, valódi párbeszédre, az egymás iránti tiszteleten alapuló, méltányos vitára. A lövészárkok védelméből van átkiabálás, a másik vitafél ócsárlása, karaktergyilkolás, de nincs igazi párbeszéd, közös dolgaink méltányos, egymás tiszteletén alapuló megvitatása.

Mindezt a legdurvábban és egyben legkiábrándítóbban tükrözik a közéleti írások kommentjei. Sajnos ma Magyarországon a közéleti, politkai posztok kommentjeinek többsége az internettársadalom söpredékétől, a trollosztagoktól származik, akik a normális közéletnek ezt a fontos fórumát már szinte teljesen ellehetetlenítették. Tisztelet azoknak az egyre ritkább kivételeknek, akik ennek ellenére is kísérletet tesznek az érdemi közéleti vitára, az egészséges közélet potenciális közönségének a kedvét már régen elvették, hogy hogy ebben a kocsmai szintű, útszéli vitában részt vegyenek. Természetesen nem a trollok az egyedüli okai a közéleti fórumok ellehetelenülésének, de ebben vitathatalan felelősséggel tartozó közreműködők.

A média meghatározó szereplőinek, főszerkesztőknek, szerkesztőknek, vezető publicistáknak is érdemes lenne legondolkodni, hogy mi lenne a szerepük egy egészséges, közös dolgaink megvitatását szolgáló közélet létrehozásában. Magam is tapasztaltam, hogy egy írásomat nem minőségi kifogással utasították el, hanem azzal az érvvel, hogy az olvasóink idegenkednek egy másik táborhoz tartozónak vélt szerző írásától. Ilyen megfontolások bizony minden táborban tapasztalhatók, bár a toleranciaküszöb mértékében vannak eltérések. A konklúzió: mindenki beszéljen csak a saját vélelmezett táborához, és senki ne akarja megzavarni nézeteivel a másik tábor, oldal, szektor hallgatóságát. Ha minden így marad, akkor esélyünk sem marad arra, hogy kimásszunk a lövészárkokból, és megszabaduljunk a közéletünket nyomasztó mérgezett légkörtől. Még az első világháború öldöklő állóháborújában is több volt a lövészárok-barátság és emberi kontaktus a katonák között, mint a mai közéleti lövészárok aktorai között.

Erre persze lehet azt mondani, hogy ez azért van így, mert mi így szeretjük, nekünk ez pont így jó. Én azonban nem hiszem ezt, mert akkor nem lenne ilyen rossz az általános közézet Magyarországon.

Barátaim, ismerőseim között, akik között egyaránt vannak jobb- és baloldali érzelműek, liberálisok és magukat semmilyen táborhoz nem sorolók, lépten-nyomon azt hallom, hogy ettől ők is nagyon szenvednek, és ezt a magyar közélet súlyos betegségének tekintik. Ha elegen vannak, akik ezt nem szeretik, akkor vajon miért nem lehet változtatni ezen? A rossz közérzetűek többsége jelenleg még a kivonulás opcióját választja: nem tetszik neki, nem vesz részt benne, lassan az érdeklődését is elveszíti a közélet iránt. Így azonban bizonyosan nem fog változni semmi.

Megváltoztatható-e a jelenlegi helyzet?

A változást nem a politikától kell várni, mert a politikának nem is érdeke, hogy ez megváltozzék. Ha nincs valódi közélet, akkor nincs igazi közvélemény sem, tehát nincs igazi kontroll vagy korlát sem. A megosztott társadalom és annak lenyomataként a megosztott közélet  pedig konzerválja a táborokat, elősegíti az azonosulást az egyes politikai pártokkal és nem teszi ki valódi versenynek a pártok nézeteit.

Ezen a helyzeten csakis azok a közéleti szereplők tudnak változtatni, akik az egyes véleményközösségek elismert tekintélyei, véleményvezérei. Egyenként ők sem képesek semmire, de közösen már kialakíthatják a méltányos közéleti viták szintereit. Mivel jelenleg nincsenek a közvélemény által széles körben elfogadott, konszenzuális közéleti  tekintélyek, ezért nagyon fontos, hogy az egyes véleményközösségek elismert közéleti szereplői együttesen jussanak el idáig és saját táborukat is meggyőzzék a méltányos közéleti vita értelméről. A másik vitafél meghallgatása, érveinek elfogulatlan mérlegelése nem árulás, hanem szükséges intellektuális erőfeszítés a közügyek értelmes megvitatásának megteremtéséhez. Nem a gyengeség, hanem az önbizalom jele. Ez járulékosan azt is elősegíthetné, hogy nagyobb legyen a tolerancia, az elfogulatlanság és a méltányosság egymás iránt, nem csak a politikában, hanerm az élet minden szinterén. Mert ahol rossz a közérzet, ott nem csak a politikai, világnézeti ellenfelekkkel szembeni türelmetlenség, indulatosság és kíméletlenség válik uralkodóvá, hanem a végén minden embertársunkkal szemben is: az utcán, a munkahelyen, az emberi kapcsolatokban is.

Ha létrejön az egyes véleményközösségek közötti valódi párbeszéd és megvalósul a közügyek méltányos megvitatása, attól még nem jön el a Kánaán, de a mi életünk lesz egy kicsit jobb tőle. Ha a közélet megváltozik, ha a társadalom megtapasztalja, hogy közügyeinkről nem csak a jelenleg megszokott, sokak számára riasztó módon lehet vitázni, akkor az egy egészséges társadalmi tanulási folyamatot indíthat el. Mindez egy idő után a politikai vitakultúrára is kedvezően hathat ki: ha erősödik a társadalom immunrendszere a hergelésekkel és hőbörgéssel szemben, akkor a politikai szereplők is rá fognak jönni, hogy ez nem kifizetődő többé, nem hoz semmit a konyhára.

Elismerem, hogy ez így nagyon utópisztikusan hangzik, sokan gondolhatják, hogy nem több íróasztal melletti illúziókergetésnél.  A normális embereknek továbbra sem marad más, mint a kivonulás a közéletből, a távolságtartás a mai kocsmától. Óvatos optimizmusomat az táplálja, hogy amennyiben érvényesek a barátaim, ismerőseim körében szerzett tapasztalatok arról, hogy sokan szenvednek ettől a mérgezett, beteg közélettől, akkor ezek a jószándékú képzelgések is anyagi erővé válhatnak. Nem kell ehhez más, mint hit a jó akaratban és a magunk felelősségében. Ha mindenki megteszi azt, ami ebből a feladatból rá tartozik, akkor a mainál sokkal egészségesebb lehet a közéletünk. És akkor végre képesek leszünk azt is megvitatni közösen, hogy miért ilyen rossz a közérzetünk, és hogyan tudnánk közösen változtatni közállapotainkon.