Azt hiszem, most bekövetkezik egy pedagógiai paradigmaváltás. Bár úgy tűnik, nem abban az irányban, mint amit ez a fogalom eddig takart.

Sok éve vagyok pedagógiai szakértő. Művészetoktatás, integráció és tanügyigazgatás volt a szakterületem. Dolgoztam a művészeti iskolák minősítésében, a települési közoktatási esélyegyenlőségi tervek elkészítésében, szakértettem pedagógiai programokat, írtam és lektoráltam tankönyveket, tartottam továbbképzéseket, dolgoztam innovációkban, a szakértői munka sok területét kipróbálhattam. Szerettem, mert sokat tanultam belőle, és jó volt átadni a tapasztalatomat, tudásomat. Megerősíthettem azokat, akik megfelelően végezték a dolgukat, és segíthettem ott, ahol nem ment valami jól. Ma is sokan keresnek, ha nem tudnak eligazodni valamiben, bár bevallom, a mostani szabályozás útvesztőjében nekem is nehéz eligazodnom néha.

Ahhoz, hogy szakértőként dolgozhassak tovább, most egy új eljárásnak kell megfelelni. Új trend, nyilván, akik azelmúltnyolcévben lettek szakértők, eleve gyanúsak, akik még régebben, azok meg ugye csak a kihalással engedhetnek teret az új szellemiség kiteljesedésének. Mivel még nem szeretnék ezen az úton csendben kimúlni, gondoltam, bevállalom ezt az új eljárást. No, meg ott van sokunk megtapasztalása, ha azok nem akarnak szakértők lenni, akik értenek hozzá, lesznek majd mások. Olyanok, akiknek nem lesz kétsége arról, hogy mindenek felett valók, és csak feldühíti őket, ha valaki többet tud náluk. És akkor majd megmutatják, ki az úr a háznál.

Regisztráltam hát, és eljött a tesztek ideje. A múlt héten lehetett kitölteni az elsőt. És megvan már a második kör időpontja is, időkorlátos teszt, a most érvényben levő jogszabályokról. De nekem már az első sok volt. Sokk volt.

Azt hiszem, már az alapállásom is rossz. Mert én azt hittem, a szaktanácsadáshoz szakmai tudás kell. De erre nem kíváncsi senki. Másra inkább. Már a területek elnevezései  is érdekesek…Értékek, Viselkedés…Már a címekből láttam, baj lesz velem. De még reménykedtem.

Az egyik első kérdéstől aztán szertefoszlott minden optimizmusom. A kérdés így hangzott:

„Igaz-e önre ez az állítás?

Előfordult, hogy lázadoztam tekintélyes emberekkel szemben, bár tudtam, hogy igazuk van.”

Hm. Vajon kik azok a tekintélyes emberek? Az éppen regnáló politikusok? A papok? A hivatalok percemberei? Akiknek hatalma van? Vagy tudása? Akik belül vannak a körön, vagy akik kívül? Akit kitüntetnek? Aki a döntéshozók számára „számottevők” ? És, mi van, ha tényleg nincs igazuk?

A jó választ érzi az ember az ilyen tesztekben, bár az elején már leírták, hogy itt nincs olyan, hogy jó, vagy rossz. Válaszolgattam, igennel, vagy nemmel, hogy igen, fontosnak tartom, hogy mind én, mind a többiek magunk tudjunk dönteni, meg igen, olykor ellenszegülök a számomra előírt szabályoknak, vagy nem, sosem bosszankodtam, ha az emberek az enyémmel homlokegyenest ellenkező nézeteket hangoztattak, stb., és egyre inkább éreztem, nem tudok megfelelni az elvárásoknak.

És nem is akarok. Nem akarok báb lenni, elfogadni a valakik által tekintélyes embernek titulált valakik utasításait, és néma végrehajtója lenni a számomra előírt szabályoknak. Igen, magam akarok dönteni, a legjobb tudásom szerint, és erre buzdítom a tanítványaimat is. A kétkedésre, a vitára, a jobbító szándékú kritikára. Arra, hogy lehet kérdezni. Mindenkitől. Szabadon. És azt is szeretném, ha tudnák, hogy a tekintély mindig a tudáshoz kötődik, sosem a pozícióhoz. És az igazi tudással bírók bölcsek, akik sosem várják el a lapulást, kifejezetten örülnek a lázadó, mindent megkérdőjelező magatartásnak. Mert tudják, a vitákból ők is építkeznek, hiszen újra átgondolhatják azt, amiben hisznek.

Úgy érzem, ez a program nem szakértőket keres, sokkal inkább lojális, gondolkodni nem akaró embereket, akik a bebiflázott jogszabályokra hivatkozva végrehajtják mindazt, amivel megbízzák őket. Kétkedés nélkül, határozottan, képviselve a feljebbvalóikat. Akik végigviszik, kikényszerítik a mostani elvárások szerinti pedagógiai paradigmaváltást. Ők lesznek az eszközök a hatalom kezében.

Képtelen vagyok erre. Szakértőként már betörtem. Már nem akarom. Vajon pedagógusként meddig leszek képes?