Zentai Péter: Elfogadja egy neves amerikai újságíró, Roger Cohen véleményét, miszerint Tunisz lesz az „arab Gdansk”? Azaz,  a várható tunéziai rendszerváltozás nyomán előbb-utóbb az egész arab világ forradalmi átalakuláson megy majd át, ahogy az 1980-as gdanski lázadás megvetette a magját Közép-Kelet-Európa  felszabadulásának?

Sami al-Faradzs: Nem. Az arab világ nyugatias demoratizálódására szerintem legalább harminc, de talán ötven évet kell még várnunk.

Sami al-Faradzs

AP

A mi szélesen vett térségünkben, a muszlim-arab országokban még olyan primitív szabadságjogok sem érvényesülnek, mint amilyenek az 1970-es években már léteztek Lengyelországban vagy Magyarországon. Az arab diktatúrák sorsa kizárólag saját titkosszolgálataik szervezettségétől, erejétől vagy gyengeségétől függ.

Z.P.: Tunéziában nem a szabadság fog diadalmaskodni?

S. a.-F.: Rosszul látja. Ott éhséglázadás tört ki. Az élelem elviselhetetlenül megdrágult, a benzin úgyszintén. A titkosszolgálat pedig csődöt mondott. Ennyi a történet. Amint hírét vettük az első tömegtüntetésnek, abban a pillanatban tudtuk itt Kuvaitban, és minden gondolkodó tudta ezt – bárhol éljen az arab világban –, hogy Ben Alinak, az elnök-diktátornak befellegzett. Ha egy arab országban az utcán tüntethetnek, nos, az annak a biztos jele, hogy a diktátor körüli emberek rosszul végzik a munkájukat, az elnyomást biztosító gépezetbe homokszem került. És, ha az élet minden területét behálózó titkosügynökök, spionok nem képesek csírájában elfojtani vagy megakadályozni a népi szervezkedést, az ki fog szélesedni, ez pedig törvényszerűen a diktátor végét hozza magával.

A forgatókönyv mindig ugyanaz: a diktátor előbb leváltja a titkosszolgálat főnökét és néhány más kegyeltjét, őket téve felelőssé minden bajért; természetesen azért marad bűnbaknak a cionizmus, értsd Izrael is, a végén pedig a diktátor törvényszerűen elmenekül. Számomra az volt csak a meglepetés, hogy Ben Ali korábban lelépett, mint azt bárki előre feltételezte volna.

Z.P.: A bukott diktatúra ezek szerint csak egy másik diktatúrának fogja átadni a helyét? Nem terjed át a tunéziai szabadságvírus más arab országokra is? Egyáltalán, mit tudnak az egyiptomi, a szíriai, a líbiai, a kuvaiti tömegek a Tuniszban történtekről?

S. a.-F.:Az egész arab világban – Libanon kivételével - cenzúragépezet működik. Az internetet korlátozzák, a tévék, újságok, rádiók tényeket hallgatnak el, másítanak meg, manipulálják a híradásokat. Líbiában és egy sor más arab országban a helyi diktátorok kifigurázzák, nevetség tárgyává teszik a felkelt tunéziai tömegeket. Eközben levonják a maguk számára a tanulságot, ami mindenütt egy és ugyanaz: itt az ideje, hogy saját titkosszolgálati vezetőiknek a körmére nézzenek és erősítsék a félelmet a népben. Ehhez gondoskodniuk kell újabb és újabb bűnbakokról: Mauritániában, Algériában, Jemenben – ezer kilométerekre Palesztinától – a rezsimek propagandistái azonnal a cionisták mesterkedéseire fogják, ha drágul az élelem, vagy akár ha valamilyen természeti katasztrófa miatt szenvedni kényszerül az egyszerű nép.

Tunéziában – mint ahogy ez ilyenkor lenni szokott – az új vezetők most majd megígérik, hogy felelősségre vonják a bűnösöket, a népnyúzókat. Miközben ők, az újak, közvetve-közvetlenül ugyancsak részesei voltak a korábbi gépezetnek. Aztán lassan, de biztosan folytatódik minden elölről: elnyomás más kivitelben. Lehet például, hogy egy ideig felhagynak az emberek magántulajdonának lefoglalásával. Tunéziában, Algériában, Mauritániában, Szíriában egyébként az állam azt veszi el az emberektől, ami csak tetszik neki.

Z.P.: És ehhez hozzászoktak az arab emberek? Ez hihetetlenül hangzik. Ezek után értem, miért a vágy az iszlám fundamentalisták után, miért az Amerika-ellenesség. Hiszen ezek a rendszerek Amerika támogatását élvezik!

S. a.-F.: A líbiai rendszer egyáltalán nem Amerika-barát, nem támogatják a nyugatiak. De kétségtelen, hogy Tunéziát támogatták. Mert rettegnek az iszlám fundamentalistáktól, és a velük szemben fellépő rendszerekben inkább bíznak, függetlenül attól, hogy e rendszerek lábbal tiporják a Nyugat számára szent emberi jogokat. Ez hiba. Viszont az tévhit, hogy az arab tömegek automatikusan a fundamentalisták felé fordulnak.

A radikalizmus valójában csak ott erős, ahol pénzelik és fegyverzik őket kívülről, főként Iránból. Egy arab rendszer képes különösebb problémák nélkül fennmaradni, ha a férfitársadalom jelentős része számára tud biztosítani valami munkát, de legfőképpen kenyeret. És tiszteletben tartja a család szentségét. A kibontakozódó élelmiszer-árrobbanás azonban beláthatatlan következményekkel járhat az arab világban. Mindent egybevetve, Szíria lehet a következő dominó, amennyiben egyáltalán dominókról beszélhetünk.

Z.P.: De hát miért Szíria? Miért nem például valamelyik Öböl-menti ország?

S.a.-F.: Szíriába behatol a szomszédos Libanonból a „szabadság szelleme”. A szír emberek túl sokat, mindenesetre többet tudnak a világ valós fejleményeiről, mint a többi arab köztársaságban élő polgárok. Átjárnak Libanonba – akár csak internetezés végett is, mert ott – egyedül – nem cenzúráznak, nem korlátozzák a világhálót. Közben hallgatják az ugyancsak szomszédos Izrael arab adásait. Ugyanakkor – legalábbis eddig –, a rendszer stabilitását alapvetően szolgálta a hihetetlen mértékű ártámogatás. Ezzel magyarázható, hogy példátlanul olcsó az élelem, gyakorlatilag minden alapvető cikk.

Egyelőre ott a van a háttérben Irán, a maga felértékelődő kőolaj- és földgázvagyonával. Irán a fő finanszírozója a szíriai rendszernek. Cserében a szír rendszer nem köthet békét Izraellel. Libanon belügyeibe folyamatosan beavatkozik, gyakorlatilag el sem ismeri Libanon függetlenségét. Az általa és Irán által pénzelt és felfegyverzett Hezbollah révén – ahogy ez most is megtörtént – meg tudja buktatni a neki nem tetsző bejrúti kormányokat. De a libanoni emberek – keresztények, síiták, szunniták szellemét, természetes, eredendő szabadságvágyát nem képes megtörni.

Z.P.: Ön mintha csak az arab köztársaságokról beszélne negatívan. Szaúd-Arábiáról, Kuvaitról, az Emirátusokról egy rossz szava sincs? Marokkóról sincs?

S.a.-F.: Érzékeli ugye, hogy Kuvaitból szabadon beszélek. Ez nem véletlen. Valójában az arab világ megújulása a monarchiáktól – főként az Öböl-menti térség monarchiáitól várható el leginkább. De Marokkóban is viszonylagos stabilitás van – mert az is királyság, és ez az államforma keretek között tartja a diktatúrát. Az arab monarchiák természetesen szintén elnyomó rendszerek, de képesek a fejlődésre. A hatalmas olajvagyon időt ad a számukra, hogy végrehajthassák a kívánatos reformokat. Az emirátusok kimondottan nyitott országokká válnak gazdasági, pénzügyi értelemben, és ennek elkerülhetetlenül lesz majd a belpolitikai nyitásban is megmutatkozó következménye.

Prognózisunk szerint Szaúd-Arábia és a többi Öböl-menti ország húsz-harminc éven belül nyugat-európai-szerű - alkotmányos monarchiákká válnak. A királyság tekintélyének és intézményének fenntartása biztosítja a mindenkori stabilitást, ugyanakkor – ahogy annak idején, a hetvenes években a spanyol király tette – a királyi házak fogják levezényelni a demokratizálást, melynek azután tényleg lehet amolyan „Gdansk-effektusa” az egész arab világra nézve. De erre még nagyon sokáig várnunk kell.