Magyar orvos apa és osztrák anya gyermekeként Bécsben született 1907. január 26-án. Apját az első világháború után Komáromba helyezték, a család a városnak a Dunától északra eső felén élt. Selye a bencések itteni gimnáziumában érettségizett, később – arra utalva, hogy a város északi részét a trianoni békediktátum Komárno néven Csehszlovákiának juttatta –, gyakran mondogatta:

„nem én hagytam el Magyarországot, Magyarország hagyott el engem".

Érettségi után a prágai német egyetem orvosi fakultására iratkozott be, egy-egy évet Párizsban és Rómában is tanult, orvosi oklevelet és kémiai doktorátust is szerzett.

1929-től Prágában volt tanársegéd, 1931-ben Rockefeller-ösztöndíjjal a baltimore-i Johns Hopkins Egyetem biokémiai osztályán kutatott. 1932-ben Kanadában, a montreali McGill Egyetemen kapott tanársegédi, docensi, végül egyetemi tanári kinevezést a szövettani tanszéken. Selye, aki az endokrinológia területén komoly hírnévre tett szert, 1945-től a montreali francia egyetem orvostudományi és sebészeti kísérleti intézetének igazgatója volt.

Munkássága a fiziológia számos területére kiterjedt, így foglalkozott a hormonszabályozással, a szív szövetelhalásának kérdéseivel, de neve elsősorban az általa kidolgozott stresszelméletről ismert. Bár a stressz fogalmát korábban is használták, ő adott új értelmezést és élettani tartalmat ennek az elnevezésnek. Az 1936 óta – ekkor írta le Selye először elméletét – eltelt évtizedekben kutatók nemzedékei foglalkoztak a stressz pozitív és negatív következményeinek vizsgálatával.

A kutatás eredménye: a magyarok szinte szó szerint beleszakadnak terheikbe

A magyar felnőtteknek saját bevallásuk szerint is komoly terhekkel és állandó rohanással kell megbirkózniuk a mindennapokban, ami meg is teszi a hatását: a Generali friss felméréséből kiderül, hogy a lakosság több mint fele krónikus stresszre, közel negyede pedig rendszeres alvászavarokra panaszkodik. A 40-50-esek körében még rosszabb az arány.

Selye János kutatásai megkezdésekor az ember alapvető élettani problémáiból indult ki. Az már akkor is ismert volt, hogy a váratlan baj vagy a váratlan öröm ugyanazt a következményt, szervezeti reakciót váltja ki, a szervezet elviselhetetlennek érezheti az újraalkalmazkodást, akár kellemes, akár kellemetlen hatás éri az embert. Selye ebből azt a következtetést vonta le, hogy a stressz a szervezet nem specifikus válasza az igénybevételre. Az embert érő pozitív hatások (például a szerelem) is stresszt okoznak, a distressz kifejezéssel a kellemetlen, káros stresszek csoportját jelölte.

„A stresszmentes állapot csak a halál”

Tisztázta, hogy a stressz nem csupán idegfeszültség révén jön létre, az élettani rendszer mozgósítása végbemegy az idegrendszert nélkülöző alacsony fejlettségű állatfajoknál, sőt, növényeknél is. Híres megállapítása – „a stresszmentes állapot csak a halál” – a teljes ingermentesség lehetetlen voltára utal. Az általa az élet sava-borsának nevezett stresszel kapcsolatban a legnyilvánvalóbb összefüggéseket a magas vérnyomással, a szívbetegségekkel és a gyomor-, valamint nyombélfekéllyel kapcsolatban mutatta ki, de gyógyító hatására is rámutatott. Nagy figyelmet szentelt korunk betegségének, a szívinfarktusnak.

1956-ban írt könyve, amely magyarul 1964-ben jelent meg Életünk és stressz címmel, vázolta, hogy az ember hogyan alkalmazkodhat harmonikusabban, a szervezet öngyógyító tevékenységét felhasználva a modern élet felgyorsult ritmusához. Az álomtól a felfedezésig című kötetében beavat az alkotó gondolkodás műhelytitkaiba, a tudományos munka mélységesen emberi szemléletébe.

semmelweismuseum.hu

Selye neve számtalanszor felvetődött a Nobel-díj várományosai között, de az odaítéléskor mindig előnybe kerültek azok, akik egy-egy szűkebb szakterület művelésével foglalkoztak. Állítólag az sem növelte esélyeit, hogy a stresszt számos betegség okozójának tartotta, kiváltva ezzel több orvosi szakterület képviselőinek neheztelését. Tudományos eredményeit így is a világ különböző országaiból származó száznegyven kitüntetés ismerte el. 18 egyetem díszdoktora, a kanadai tudományos akadémia, 43 tudományos társaság tagja volt. Hetvenedik születésnapja alkalmából megkapta a Magyar Népköztársaság Babérkoszorúval ékesített Zászlórendjét.

Többször járt Budapesten, ahol a tudósok körében nagy meglepetést keltett, hogy hibátlanul beszélt magyarul. Mindig büszkén vallotta magát magyarnak, és bár tíz nyelven adott elő, mint mondta: anyanyelve csak egy volt. Utolsó éveiben sokat foglalkozott a hazatelepülés gondolatával, de erre már nem kerülhetett sor, 1982. október 16-án Montrealban halt meg.

Végrendeletében jelentős magánkönyvtárát Magyarországra hagyta. Gyermekkora városában, Révkomáromban (Komárno) gimnáziumot neveztek el róla, az ő nevét viseli az itt működő, a szlovákiai magyarságot szolgáló felsőoktatási intézmény és a magyarországi Komárom kórháza.

Ha máskor is tudni szeretne hasonló dolgokról, kövesse a HVG Tech rovatának tudományos felfedezésekről is hírt adó Facebook-oldalát.