Az öngyilkosság a tizedik leggyakoribb halálok a világon. Évente közel húszmillióan próbálnak véget vetni az életüknek, és egymillió esetben sajnos „sikerrel” is járnak. A múlt század ’80-as éveiben hazánkban követtek el a világon legnagyobb arányban öngyilkosságot (évente 450 eset egymillió főre vetítve), mára némileg javult a helyzet, de Európában még mindig a második helyen állunk (245 eset per millió fő). Ez még mindig igen jelentős szám, hiszen ez az érték Olaszországban mindössze 64, Nagy Britanniában és Spanyolországban 70, Németországban pedig 130.

A végzet eszközei

Az egyes földrajzi régiókban nagy különbségek vannak az elkövetés gyakoriságában és formáiban. Öngyilkossági kísérletként leggyakrabban gyógyszer túladagolással próbálkoznak (85%-os arányban), főként a nők. Ez az elkövetési mód jár azonban a legkisebb arányban halállal, ami arra is utal, hogy a szándék nem minden esetben komoly, csupán fel akarjuk hívni a figyelmet, hogy valami nem stimmel az élethelyzetünkkel. A férfiak közel négyszer gyakrabban ölik meg magukat, mint a nők. Európában elsősorban önakasztással végeznek magukkal az emberek (a férfiak 53%-a, a nők 39%-a), de jelentős a lőfegyverrel történő önkezű halál és a magasból való leugrás is. Kínában más módszer dívik, ők főként növényvédő szereket használnak az életük kioltására. Vannak kultikus helyek, ahol sokan követnek el végzetes cselekedet önmaguk ellen, ilyenek például a San Franciscói Golden Gate híd, Japánban az Aokigahara erdő, de akadnak ilyenek Magyarországon is.

AFP / Julian Stratenschulte

Gének vagy környezet?

A klasszikus viselkedésgenetika elsősorban iker- és adoptált testvérek vizsgálatával foglalkozik. E tudományterület legnépszerűbb vizsgálati alanyai a külön nevelkedett egypetéjű ikrek, mivel az azonos genetikával rendelkező gyerekek közötti különbségeket az eltérő nevelkedés okozza, legalábbis a feltételezés szerint. Ezek a vizsgálatok mindig valamilyen százalékos arányt hoztak ki a „gének vagy nevelés?” vita két tényezőjét illetően. A fő probléma e szemlélettel az, hogy a gének és a környezet nem külön, hanem egymással összefonódva fejtik ki hatásukat. A gének nem elkerülhetetlen módon determinálják a viselkedést, hanem egyfajta hajlamot hoznak létre, amit a környezeti hatások aktiválhatnak. Az öngyilkosság esetében arról van szó, hogy az egyén krízishelyzetekre adott reakciója függ a genetikától. A személyes válság rendszerint pszichiátria betegségbe torkollik, s végül maga a betegség válik az öngyilkosság közvetlen okává. A társadalmi krízisek is megemelhetik az öngyilkossági rátát. A másik probléma a gének vagy környezet dichotómiával, hogy noha a motivációk érzelmi alapúak, az élet kioltása mellett tudatosan döntünk. Az állatok nem rendelkeznek hozzánk hasonló értelemmel, ezért nem képesek öndestruktív gondolatokra jutni. A kérdés persze, hogy intelligenciánkkal felül tudjuk-e bírálni a késztetéseinket.

Kockázati tényezők

A szociológiai és pszichológiai vizsgálatok rizikótényezőként hozták ki a személyiséget, a családi hatásokat és a korai életszakaszban bekövetkező traumákat. Az öngyilkosságok legfőbb oka mentális rendellenességekben keresendő, melyek közül legfontosabb a depresszió, kisebb részben a bipoláris zavar, a skizofrénia, valamint a drog- és alkoholfüggés. Az öngyilkosok több mint 2/3-a depressziós, ez a betegség húszszorosára emeli az öngyilkosság kockázatát. A családi halmozódás az öngyilkosságban és a depresszióban a genetikai tényezők fontosságára utal. Az öngyilkosságok körülbelül 20%-ában már történt korábbi kísérlet, tehát a legnagyobb kockázati tényező egy már korábbi próbálkozás. Gyakran okilag külön kezelik a különféle krízishelyzeteket, mint a magány, a társas kapcsolatok zavarai, anyagi nehézségek, vagy egy súlyos betegség. Ezek azonban rendszerint előbb pszichiátriai problémát okoznak, s csak ezt követően jön a végzetes cselekedet. Tegyük hozzá, hogy távolról sem minden pszichiátriai betegség stressz alapú. Vannak az öngyilkosságnak betegséghez nem kapcsolt formái is, pl. a dzsentrivilágban a kiegyenlítetlen kártyatartozás becsületbeli motiváltsággal bírt, a japánoknál a szégyen harakirihez vezetett, a kamikaze pilótákat pedig a hősiesség hajtotta halálba, csakúgy, mint az önégető lázadókat. Arra is van példa, hogy bizonyos szekta vallási vezetője buzdítja öngyilkosságra téveszmés híveit. Egy tanulmány azt hozta ki, hogy a vallásos hit is az öngyilkosság rizikótényezője, ami azért érdekes, mert a hívők e tettet bűnnek tartják. Korábban az öngyilkosság kísérlete büntetendő cselekmény volt, mára azonban, legalábbis a nyugati országokban, nem számít annak.

Öngyilkosság-kutatás high-tech módszerekkel

A genetikai kutatás lehetőségeit behatárolja az adott kor technológiai fejlettsége. A kutatók eleinte az ún. kandidáns (jelölt) gén paradigma alapján dolgoztak. E módszer lényege, hogy van egy előfeltételezésünk arról, milyen gének játszhatnak szerepet a vizsgált viselkedés meghatározásában, és megvizsgáljuk, hogy helyes volt-e a feltételezés. A fő célpontok a viselkedés agyi központjaiban kifejeződő gének voltak, mint például az ingerületátvivő anyagokat előállító enzimeket és az ingerületátvivők receptorait kódoló gének.

A technológiai fejlődés később már a prekoncepció nélküli vizsgálatokat is lehetővé tette, de még egyetlen ember DNS-ének nukleotid-pontosságú meghatározása meglehetősen költséges volt. Ezért ún. genetikai markereket vizsgáltak, melyek közül a legnépszerűbbek az egy-nukleotid polimorfizmusok (SNP-k) voltak (még ma is alkalmazzák e módszert). A koncepció lényege, hogy egy adott betegséget jellemezni lehet egy adott SNP-mintázattal. Nem szükségszerű, hogy egy SNP-variáns oki tényezője legyen az adott jellegnek, betegségnek, vagy viselkedésnek, elegendő, ha együtt fordul elő a vizsgált sajátsággal. A genetikai markerek használhatóságát azzal a ténnyel magyarázzák, hogy az emberi populáció nagyon rövid idő alatt néhány ezerfős létszámból mára több mint hétmilliárdnyira növekedett, ezért egy adott betegségben szenvedő, vagy arra hajlamos egyén óriási számú leszármazottjának örökítette át az SNP-mintázatát. Ha a betegségét meghatározó DNS-szakasz nem változott, akkor az utódok is betegek lesznek, és egyben hordozzák a markert is.  Ma már úgy néz ki, hogy ez az elképzelés nem állja meg a helyét, a gyakori betegségek relatíve új mutációk eredményei, ezért az ugyanabban a kórban szenvedők eltérő genetikai háttérrel rendelkeznek. Más szavakkal, egy adott sajátságot sok génvariáns kódol ugyan populációs szinten, de ezekből egyetlen személyben csak kevés van jelen.

Az epigenetika a DNS és az azt körülvevő hiszton fehérjék kémiai módosulása, melynek fő funkciója a gének kifejeződésének szabályozása. Az egyedfejlődés genetikai programja lényegében egy epigenetika program által biztosított. Másrészt, az epigenetika biztosítja a gének és a környezet kölcsönhatását is, mert az említett kémiai módosulások nem csupán genetikai, hanem környezeti hatásra is létrejöhetnek. A kutatások azt próbálják kideríteni, hogy egy betegség milyen epigenetikai mintázatokkal jellemezhető.

Mára jelentősen csökkent a DNS-szekvenálás költsége. A 2004-ban végződő Humán Genom Projekt keretében még két milliárd dollárba és 14 év megfeszített munkájába került egy fél emberi genom megszekvenálása (a nukleotidok sorrendjének megállapítása), ma ugyanez egy teljes genomra kevesebb, mint ezer dollár és csupán néhány órát vesz igénybe. Még olcsóbb az ún. teljes exom-szekvenálás, melynek során csak a fehérjéket kódoló géneket vizsgálják. Mivel a betegségek 85%-áért ezek DNS szakaszok felelősek, ezért nem sok információ veszik el az előző technikához képest, viszont sokkal pontosabb eredményt kapunk.

AFP / Julian Stratenschulte

Egy, a Nature Scientific Reportsban megjelent új tanulmány, mely a Szegedi Tudományegyetem és a Stanford Egyetem orvosi karainak együttműködéséből jött létre, a teljes exom-szekvenálást elsőként alkalmazta a világon öngyilkos áldozatok genetikai analízisére. Az összes áldozat magyar volt és depresszióban szenvedett. Az öngyilkosság kockázati tényezőiként két géncsoportban sikerült mutációkat azonosítanunk. Az egyik a TGF-β jelút (TGF: transzformáló növekedési faktor), amely számos funkciót tölt be a sejtekben. Az öngyilkosság szempontjából e jelútnak feltehetően az idegsejteket védő funkciója releváns. Ha ez a védelem egy mutáció hatására nem működik tökéletesen, az a viselkedésközpontokban olyan hatással járhat, ami depressziót, majd öngyilkosságra való motivációt okozhat. E jelút négy génjében 18 ritka genetikai variánst azonosítottunk 23-ból 15 öngyilkos esetében, a kontroll csoportban viszont egyetlen variáns sem volt található a kérdéses gének megfelelő DNS régióiban. A másik találatunk három ún. feszültség-függő kalcium csatorna génjében való mutáció volt. Ezek az ioncsatornák az idegi működés fő szabályozói. További kutatásoknak kell megerősíteniük a két géncsoport szerepét a depresszió által motivált öngyilkosságokban. Egyelőre nem tudható, hogy ezek a génvariánsok nem magyar-specifikusak-e, s esetleg ezek okolhatóak az öngyilkosság magas hazai gyakoriságáért.

A cikk szerzője Boldogkői Zsolt molekuláris biológus, az MTA doktora, a Szegedi Tudományegyetem Orvosi Biológiai Intézetének tanszékvezető egyetemi tanára.

***

Ha ön is úgy érzi, segítségre lenne szüksége, hívja a krízishelyzetben lévőknek rendszeresített, ingyenesen hívható 116-123, vagy 06 80 820 111 telefonszámot! Amennyiben másért aggódik, ezt az oldalt ajánljuk figyelmébe.