A magyar újságírók mindig megosztottak voltak, de nem annyira, mint amennyire ma gondolnánk. A Budapesti Újságírók Egyesülete 115 évvel ezelőtt alakult meg, és a szervezet későbbi sorsa is mutatja, hogy – bár voltak kivételek -, ha nagyon kellett, 1945 előtt össze tudtak fogni a „nagyképű” pesti zsurnaliszták a „lenézett” vidékiekkel, és még a világnézeti különbségeken is túl tudták tenni magukat, amikor a katolikus hírlapírókkal működtek együtt.

A Monarchia idején és a Horthy-kor jelentős részében tehát létezett a különböző újságíró-szervezetek közötti szolidaritás és együttműködés. A kommunista diktatúra korszakában persze csak egyetlen újságíró-szervezet létezett, úgyhogy ezen időszak tekintetében inkább a rendszer előírásaitól való eltéréseket vizsgálták történészek és médiakutatók azon a konferencián, amelyet a napokban rendeztek a MÚOSZ (Magyar Újságírók Országos Szövetsége) épületében, s amely az elmúlt 115 év folyamatait igyekezett bemutatni.

A konferencia rendezői

A konferencia rendezője a Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ), a Zsigmond Király Főiskola Média- és Kultúratudományi Kutatóközpontja és az MTA Sajtó- és Médiatörténeti Munkabizottsága volt.

„Az újságírás a legbiztosabb pálya, ha…”

Az 1989 óta bekövetkezett rendszerváltás, a számtalan induló és megszűnt újság, a gazdasági válság, az internet és a nyomtatott lapok közötti erőviszonyok változása, Magyarország és a magyar sajtó húsz éve tartó krízissorozata, a médiaháború, a szekértáborokra bomlás is igazolja azt, amit a Budapesti Újságíró Egyesület (BÚE) megalakulásakor, 1896 táján emlegettek a hírlapírók egymás között: „Az újságírás a legbiztosabb pálya, ha időben abbahagyják.” A zsurnaliszták szlogenjét nem más idézte fel pénteken, mint a hetvenes-nyolcvanas években a Magyar Televízió Híradójának moszkvai tudósítójaként és szerkesztőjeként ténykedő Tóth Károly, a MÚOSZ ügyvezető elnöke a konferencia megnyitójában.

Száztizenöt éve éppen azért alakult az egyesület, a BÚE, hogy a létbizonytalanságot és a szakmai kiszolgáltatottságot, ami annyira jellemzi ezt a szakmát, az újságírók megpróbálják enyhíteni, kiegyensúlyozni. Érdekvédelmi szervezet jött ezzel létre 115 éve, és a klubszerű működés hamarosan nyugdíjintézettel, segítőalappal és más olyan intézményekkel bővült, amelyek a biztonságra törekvést szolgálták. Erről beszélt több előadó is pénteken, elsősorban Buzinkay Géza sajtótörténész, az egri Eszterházy Károly Főiskola tanára, a Budapesti Történeti Múzeum korábbi főigazgatója, aki a Monarchia idején zajló folyamatokat elemezte, de kitért erre Sipos Balázs, aki a Horthy-korszak sajtótörténetét kutatja.

A Horthy-rendszer három korszaka

Sipos rendkívül érdekes elemzését egy kis politikatörténettel vezette be. Ezen belül a Horthy-korszak három fő periódusában emelte ki az egymástól eltérő jellegű folyamatokat. Bár az első, az "átmenet" fázisában, 1919-1921 között még létezett egy többé-kevésbé működő, versengő többpártrendszer, súlyos retorziók érték például az újságírókat. Nemcsak munkahelyük, állásuk veszhetett el az 1919-es forradalmak és a Horthy-rendszer kezdetén, tehát az ellenforradalom idején, de életük is veszélybe kerülhetett. A Népszava szerkesztőinek, Somogyi Bélának és Bacsó Bélának az 1920-as meggyilkolása csak a legismertebb és leghírhedtebb példa volt erre. Ugyanakkor ebben az időben születik meg az 1921:III. úgynevezett rendtörvény is, amely a sajtó elleni állami fellépés egyik alapját képezi később, a Horthy-korszak szinte egészében. 1919-20 folyamán ugyanakkor az újságírók felismerik az érdekeiket, és addig egymással időnként akár szemben is álló vidéki (Vidéki Hírlapírók Országos Szövetsége) és pesti (BÚE) újságírók közös szervezetbe, a MÚE-ba, a Magyar Újságírók Egyesületébe tömörülnek.

1922: a rendszeren belüli rendszerváltozás

1922-ben ugyanakkor fordulat történt: „a rendszeren belüli rendszerváltozás” következett be egy történész, Turbucz Dávid kifejezésével élve. Turbucz 2007-es tanulmányában fejtette ezt ki, erre hivatkozott Sipos mostani előadásában. Arról van szó, hogy 1922-ben Bethlen István egy olyan pártrendszert teremtett meg az úgynevezett Egységes Párt létrehozásával és a választási rendszer módosításával, amelyben az új kormánypárt mindig biztos parlamenti többséggel rendelkezett, leválthatatlan volt. (Turbucz az így létrejövő szisztémát hegemón pártrendszernek, Sipos pedig predomináns többpártrendszernek nevezi, mindketten ugyanakkor a konszolidált Horthy-rendszerről beszélnek.)

Egy karikatúra a frankhamisítás idejéből

Sipos a Horthy-rendszer konszolidáltabb formáját 1922-38 közé tette, de ebben a konszolidáltabb, azaz mérsékeltebb korban is alkalmazták a rendtörvényt, időnként betiltottak újságokat (például az egyiket a frankhamisítás bírálatáért, a másikat éppen a Somogyi-Bacsó-gyilkosság hátterének boncolgatásáért, ami magát Horthyt érintette kínosan). Sajátos dolog volt, hogy amikor az egyre radikalizálódó jobboldali kormánypárt élére Gömbös Gyula került a harmincas években, a kormánypárti lapot túl alacsony, nyomott áron, azaz dömpingáron adták ki. A dömping ellen az újságkiadók is felléptek, tehát nemcsak egyirányú küzdelmek zajlottak a sajtóban, a kormányzat térnyerése ellen igyekeztek az újságíró-szervezetekkel együtt a napilapkiadók is szembeszállni.

Katolikus újságírók, dömpingvád, kormánypárti szervezetek

A konferencia két másik előadója, Klestenitz Tibor és Sipos Balázs is kitért a Katolikus Írók és Hírlapírók Országos Pázmány Egyesületének (OPE) és a MÚE (illetve a jogelőd BÚE) együttműködésére. A két szervezet között 1919-1921-ben megromlott a kapcsolat, de 1922-től egyre erősödött a konzervatív, jobboldali újságírók és a MÚE szolidaritása, végül a két szervezetnek részben azonos vezetői lettek, illetve a katolikus újságírók jellemzően mindkét szervezet tagjai voltak. Ugyanakkor a harmincas években a kormány egy, a kabinethez lojálisabb újságíró-szervezetet hozott, hozatott létre, éppen a Gömböséket támadó dömpingeljárás megindítása miatt.

Sipos Balázs végül is a Horthy-korszak legdiktatórikusabb - "totális diktatúrába hajló" - szakaszát 1938-44-re tette. Ekkor már megalakul az úgynevezett Sajtókamara, ahol faji alapon korlátozzák a zsidónak minősített személyek részvételét az újságírásban. Itt már a politikai megbízhatóság, a "nemzethűség" is szempont, tehát ideológiai és faji alapon egyaránt zajlik a szelekció. Sipos szerint ez a fajta megkülönböztetés a „semmibe vitt”, valójában azonban az 1945 utáni diktatúra is igyekezett kiszelektálni a maga világnézetének megfelelő újságírókat.

Hirschler Richárd

Túry Gergely

A MÚOSZ iratai ma sem kutathatóak - derült ki a MÚOSZ konferenciáján

Erről viszont már Takács Róbert beszélt, aki a Magyar Újságírók Országos Szövetségének a tevékenységét vizsgálta a Kádár-korszakban. A kutató ugyanakkor rögtön a bevezetőjében megjegyezte, hogy az erre vonatkozó levéltári forrásokhoz, tehát konkrétan a MÚOSZ-ra vonatkozó iratokhoz nem fért hozzá.

Egy-egy esetet ugyanakkor igyekezett bemutatni, és ezek közé tartozott a hvg.hu előző főszerkesztőjének, Hirschler Richárdnak a példája. Hirschler 1969-ben jelentkezett a MÚOSZ újságíró-iskolájába, a szervezet szakbizottsága azonban már a felvételikor megállapította az alkalmatlanságát. Takács szerint ez nem szakmai alapon történt, hanem az állambiztonság nem tartotta megbízhatónak Hirschlert, aki 1956 után egy ideig Angliában élt, majd hazajött. Takács ugyanakkor elmondta, hogy Hirschler az eset után a KOPINT (Konjunktúra- és Piackutató Intézet) számára kezdett dolgozni, majd később, 1972-ben újra próbálkozott a felvételivel, és ekkor már megengedték neki az újságíró-iskola elvégzését.

Révész Sándor

Marton Szilvia

A megbízhatóság tehát a Kádár-rendszerben is kulcsfontosságú volt, Hirschler azonban kiegészítette ezt a hvg.hu-nak nyilatkozva azzal, hogy ő tulajdonképpen az iskolába való jelentkezéssel elvesztette az állását, hiszen 1969-ben már dolgozott a Világgazdaság nevű lapnál. (Ez a lap azonban ekkor még nem volt nyilvánosan terjesztett újság, olvasói zárt körből kerültek ki. A hasonló, a nagyközönséget el nem érő, többnyire külföldi folyamatokat bemutató kiadványoknál sok olyan személy dolgozott ekkoriban, aki nem számított megbízhatónak.)

Hirschler szerint a legnagyobb hibát azzal követte el, hogy iskolai jelentkezésekor beírta az önéletrajzába az angliai tartózkodást, ezután avatkoztak bele az ügyébe. Három évvel később azonban tényleg elvégezhette a MÚOSZ-beli képzést.

A rendszerváltás után

A konferencia végén Révész Sándor, a Népszabadság publicistája tekintette át a rendszerváltás sajtóküzdelmeit. Kitért arra, hogy miként nem teremtődtek meg az eltérő nézetű újságírók számára a közös terek, miként számolták fel azokat a lapokat, ahol mindannyian egyszerre publikáltak, hogyan avatkozott be a politika a közmédiumok irányításába, egyes lapok privatizációjába. A publicista végül megállapította, hogy az összes párt hibás a jelenleg kialakult helyzetért, bár a felelősség nem azonosan oszlik meg közöttük. A leginkább azonban az önkormányzati lapoknál mutatták ki a pártok "a foguk fehérjét", ott minden politikai erő igyekezett - sikerrel - maga alá gyűrni a helyi újságírókat.