Zord idők járnak a magyar folyóiratokra. Olvasók, szponzorok messzi távolra kerültek, a politika és az érdekcsoportok elvárásai viszont felerősödtek. Nem ismeretlen helyzet, ám mind reménytelenebb. Tisztelet a szerkesztőknek, akik mégis, dacolva, a széllel szemben is.
„Mára radikálisan megváltozott az a környezet, amelyben egy folyóiratnak élnie kell. Hagyományos szerepeiből sok mindent le kell adnia. Nem érdemes versenyeznie az internet világával, le kell például mondania az elsődleges információk közlésének izgalmáról, hol van már délután a délelőtti hó? – anélkül, hogy lemondásai bezárkózást vagy valamiféle sértettséget, szellemi morgást jelentenének. Mert egy folyóiratnak mindig fiatalnak kell lennie, mozgékonynak, mert bármennyire is bizonyos értelemben régimódi képződmény, a feldolgozott, a megértett, a formát kapott információk világában megkerülhetetlen, ott vannak esélyei, ott van a legitimitása” – mondta Esterházy Péter a 60 éves Alföld tavaly novemberi születésnapi ünnepségén. Ám a biztató szöveg – mintegy szemléltetve a fiatalos mozgékonyság viszonylagosságát – csak a debreceni folyóirat márciusi számában olvasható.
Szép nagy rónaságon
De ne gunyoroskodjunk, és az Alfölddel különösen ne, mert éppen ő az egyike azon keveseknek, amely képes volt úgy megújulni, hogy közben színvonalasabb lett. Ahogy egykori szerkesztője, Mészáros Sándor mondta, menet közben sikerült végrehajtania a kerékcserét. Bravúr volt. Azt persze rá se mondhatjuk, hogy képes talpon maradni a piacon, mert a magyar (irodalmi, művészeti) folyóiratoknak sohasem volt hagyományos értelemben vett piaca, még a felülmúlhatatlan Nyugatot se a közönsége tartotta el, ahogyan, fájdalom, a mai kulturális revüket sem. Paradox módon éppen a létező szocializmus „speciális körülményei” között álltak a legközelebb a közönségükhöz és az önfenntartáshoz. Részben erről a fura, ellentmondásos, végérvényesen kimúlt világról is tudósít Reményi József Tamás érdekes cikke, amely az egykor szebb napokat látott magyar folyóirat-kultúráról szóló összeállításban jelent meg a friss Alföldben.
Az irodalomtörténész arra vállalkozott, hogy sorra vegye, milyen változások történtek a folyóirat-irodalomban az olvadás, az összeomlás és a rendszerváltás következtében. A nyolcvanas években egyre kevésbé működött hatékonyan az alkukra, megosztásra építő aczéli kultúrpolitika. A „régi” Mozgó Világ közismert ügye, a Tiszatáj-botrány, a szamizdat megjelenése, az irányzatos, nemzedéki csoportok szaporodó, részsikereket arató lapalapításai kezdeményezései csírájában rejtették egy plurális folyóiratpiac lehetőségét. A kultúrirányítás mind reménytelenebb helyzetben volt, amit akkor, persze, csak kevesen tudhattak. „Az apparátus egyre inkább olyan árvízi brigádhoz hasonlított, amely hol ide, hol oda tömködte a homokzsákokat, miközben a gát már teljesen átázott” – írja Reményi.
Még nyíltak a völgyben
„Mindeközben pedig mégis, illetve épp ezért virágzott a magyar folyóirat-irodalom. Ez is a kelet-európai abszurd része. Az első ok a művészetek, az irodalom továbbra is nélkülözhetetlen szerepe egy politikailag zárt társadalomban. Tömérdek társadalmi funkció helyett – a puszta szólásszabadságtól kezdve – az irodalom állt, élt, hatott […]. Ugyanakkor kevés volt a könyvkiadó, lassú, nem organikus áteresztőképességgel, az irodalmi aktualitásban benne élő havi lapok tehát ma már elképzelhetetlen érdeklődés közepette működtek (a hetilap Élet és Irodalom példányszámáról már nem is beszélve). És ez a folyóirat-irodalom nagyszerű műhelyeket volt képes fenntartani. Egyre több orgánumról lehetett elmondani, hogy vidéken megjelenő központi lap.” Ilyen volt az Alföld is, és tán még inkább az új próza enklávéjának számító pécsi Jelenkor. Csupa „fürge, lüktető orgánum”, amelyek a rendszerváltás táján kiegészülve az új, friss alapítású, gyakran irányzatos lappal még fürgébb és még lüktetőbb folyóirat-kínálattal szolgáltak. Versenyeztek egymással a szerzőkért – és az olvasókért!
Külön történet az „újak” (a 2000, Holmi, Nappali Ház stb.) sikeres indulása. „Az 1988–89-es váltást tehát felkészült szerkesztők élték meg, pompás szerzői háttérrel. Másként nem jöhettek volna létre pillanatok alatt érett, markáns új lapok, radikálisan bizonyítva, hogy a korábbi kísérletek valóban csak adminisztratíve, kipróbálatlanul fúltak kudarcba” – találja meg a magyarázatot Reményi József Tamás.
Hó takará el
A helyzet azonban a folyóiratok szempontjából azóta nagyon megváltozott, siralmassá vált. „A kilencvenes években a nyomtatott folyóirat-kultúrát megérintette az elmúlás szele is. […] a szabadon szerveződő irodalmi élet visszahozta és megsokszorozta a szalonok, fesztiválok, irodalmi estek, napok, hajók és vonatok, jubileumi és alkalmi rendezvények, költői versenyek, műsoros díjátadások, táborok, konferenciák műfaját, s az internetes portálok gyorsuló térhódításával párhuzamosan elindult egy lapokat retardáló folyamat: az új helyzetre lassan reagáló folyóiratoktól egyre inkább átvette a publikummal való kapcsolattartás funkcióját az irodalmi talk show, s mivel sikerrel vette át, a lapok elvesztették közönségük nagy részét. A kilencvenes évektől egyre több lap hozzáférhető digitális változatban is, de a hagyományos szerkesztőségek ezzel még nem veszik tudomásul, hogy a net nem csupán felület, hanem kulturális életmód is. Az már a kétezres évek fejleménye, hogy új műhelyek eleve erre a kulturális életmódra rendezkednek be.” És hát ott van az olvasás egészét illető változás/válság.
Talán még ennél is direktebb, mert a lapok létét közvetlenül érinti, az egész ágazatot sújtó finanszírozási krízis. Miközben a nyomda- és bérköltségek az egekben, a honoráriumok a béka segge alatt, addig előfizetési-eladási bevétel nincs, a magán mecenatúra meg se jelent, az önkormányzati források elapadtak vagy méltatlan feltételekhez kötődnek. Egyedüli szponzor az állam maradt, amely – ha egyáltalán és szelektíven – mind kedvetlenebbül támogat, és legszívesebben az egész magyar irodalmat a netre terelné. A végletekig legatyásodott lapok – olykor (politikai) kapcsolataikat mozgósítva – próbálnak ezen a „piacon” versengeni, amíg az éber Budai kormánybiztos rajtuk nem üt.
Takáts József már 2004-ben számba vette az irodalmi folyóiratokat sújtó válság belső okait. Az irodalomtörténész megállapításai ma is helytállóak – noha voltak és ma is vannak dicséretes kivételek. Eszerint nincs kritikai beszéd a folyóiratokról, nincs dialógus, vita a lapok között, ahogyan az irodalmi kánonok között se; műfaji szűkösség jellemi őket (vers, próza, bírálat, és kész); nincs önreflexió, nincs műhelymunka, nincs saját, megbecsült szerzőgárda; tipográfiai unalom, szürke formátum; a világirodalom csak elvétve kap helyet, tendenciáiról a magyar orgánumokból csak keveset tudhatunk meg.
A legnagyobb baj, ha minden varázsütésre megjavulna, ma már akkor se venné észre senki. A folyóirat, a magyar irodalom egykori alapintézménye a végnapjait éli. A masztodon is vígan legelészett a hideg pleisztocénben, míg aztán a felmelegedés után csak néhány megkapó csont- és agyarfosszília maradt belőle. Mutatóba.
(Alföld, 2011/3)
zádori