Túl a koncentrációs táboron: százezrek, akik a háború utolsó heteiben estek el
A náci koncentrációs táborok borzalmairól személyes beszámolók, irodalmi és történelmi feldolgozások ezrei jelentek meg az elmúlt évtizedekben. Most mégis nagy feltűnést keltett egy könyv, amely a háború végén táborokból kiszabadult foglyok meggyilkolásáról szól. A halálmenetek tagjaival 1945 utolsó napjaiban végeztek - sokszor egyszerű német civilek.
1945 januárja és májusa között 250 ezer olyan fogoly halt meg, akik a koncentrációs táborokat túlélték, már elhagyták, mégsem jutottak messzire, vagy ha igen, akkor sem élték túl a világháborút. A halálmenetek tagjaival az SS-felvigyázók, rendőrök, a Hitlerjugend tagjai és egyszerű német polgárok végeztek 1944-45 fordulóján, illetve a háború utolsó hónapjaiban. Hogy miért? – erre a kérdésre Daniel Blatman könyve kereste a választ. A jeruzsálemi Héber Egyetem kutatójának immár német fordításban is megjelent kötetét a közelmúltban a Spiegel magazin ismertette.
Blatman szerint több oka is volt a tömeggyilkosságoknak a háború végén. Az SS-tisztek és az őrök nem akartak élő tanúkat maguk mellett, amikor fogságba esnek. Így visszavonulás közben, a haláltáborok felszámolása után a lágerekből kiszabadult, meggyötört, fogolyruhákban botladozó embereket az út mentén lőtték le sokszor. A foglyok és az őrök ugyanis együtt meneteltek visszavonulás közben, és az őrök szadizmusa nem ért véget a táborokban. Ennek oka az lehetett, hogy az ellenség ellen a „belső fronton” is harcolni akartak, a foglyokat is ellenségnek tekintették, miközben az együttérzés teljes hiánya jellemezte ezeket az SS-eket Blatman véleménye szerint.
Nem akartak bajba kerülni
Ha a foglyok netán mégis elértek egy lakott várost, ott a helyi hatóságok nem akartak „bajba kerülni”, vagyis a front közeledtével azt a látszatot kelteni, hogy közük lett volna a koncentrációs táborok lakóihoz. A civilek sokszor csatlakoztak e gyilkolásokhoz, időnként a saját vadászfegyvereiket használva.
A náci ifjúsági szervezet, a Hitlerjugend tagjai pedig „vadászatként” élték meg a helyzetet: a csíkos ruhába öltözött foglyokat, a meggyötört és kiéhezett embereket „zebrákként” emlegették, és így kergették a halálba őket.
A konkrét esetek
Az általános jellemzésnél sokkal borzalmasabb néhány konkrét eset leírása, amelyek Blatman könyvében olvashatók. Az észak-németországi Cellében 1945. április 8-án az amerikai bombázók eltalálták azokat a marhavagonokat, amelyekben a koncentrációs táborokból kijutott foglyok voltak a pályaudvaron. A foglyok a bombázás nyomán kiszabadultak az égő vagonokból, több százan menekültek el, de hamarosan hajtóvadászat indult ellenük.
Egy erdő szélén rendőrök, fegyőrök, Volkssturm-harcosok (egyfajta „népfelkelők”) és a Hitlerjugend tagjai kivégezték a menekülőket. „Állatokként” mészárolták le az embereket – írja a Spiegel. Az áldozatok száma körülbelül 300 volt, a cellei Hitlerjugend vezetője egymaga legalább húsz embert ölt meg. Négy nappal később a szövetségesek elfoglalták a várost.
A Königsbergtől (a ma Oroszországhoz tartozó Kalinyingrádtól) 50 kilométerre lévő Palmnickenben háromezer foglyot küldtek halálmenetbe, a Keleti-tengerbe. A stutthofi lágerből érkezőket itt, Palmnickennél vezényelték a partra, illetve a befagyott tenger jegére, majd legéppuskázták őket.
A Spiegel cikke azzal az esetleírással fejeződik be, amely talán az egyik legborzalmasabb gyilkosságot idézi fel. Gardelegen városában 1945 április közepén az amerikai katonák több száz elszenesedett hullát találtak egy pajtában. Itt haltak meg több haláltábor lakói, akik a lágereket elhagyták ugyan, de újra összegyűjtötték őket. Őrzésükre önkéntesek jelentkeztek a városból, olyan civilek, akik vadászfegyverükkel felszerelkezve jelentek meg a pajta körül. A fiatalok pedig így kiáltottak fel: „Vadászni megyünk, hogy lelőjük a zebrákat!” (Ezen a foglyokat értették.)
A Volkssturm tagjai, a rendőrök, a katonák, az őrök és a civilek ezután beterelték a pajtába a foglyokat, lezárták a kapukat, majd a benzinnel átitatott szalmát meggyújtották. Kézigránátokat dobtak az épületre, és akik menekülni próbáltak, azokat gépfegyverrel lőtték le. Körülbelül ezer áldozata volt a tragédiának, amelyet 25-en – csodával határos módon – túléltek. Néhány nappal később katonai tiszteletadással temették el az áldozatokat.
Egy magyar példa
„Minden bajai büszke lehet, hogy a vészterhes időkben elődeink – és akik közöttünk vannak – életük kockáztatásával is a meggyötörtek oldalára álltak. Bátran vállalták a veszélyt, emberek százai menekültek meg általuk a biztos haláltól” – ezt Gál Zoltán írja A szerbiai halálmenet Baján című írásában, amelyre egy bajai internetes honlapon bukkantunk rá. Gál arra a halálmenetre emlékezik vissza, amely a szerbiai Bor rézbányáiból indult, és a városon át vonult a második világháború idején.
Szörnyű halált halt ennek a csoportnak is sok tagja, amikor a Bajához közeli Gara mellett, a legelőn alvó foglyokon 1944. október 11-én áthajtották a község marhacsordáját. Gara és Vaskút között kivégeztek körülbelül tíz embert, majd Vaskút és Baja között 9 holttestet látott egy szemtanú.
Amikor a boriak menete elérte Baját, a felügyeletüket magyar katonák vették át, akik nem őrizték annyira szigorúan őket a Kispandúr-szigeten (ma: Petőfi-sziget.) A honvédség és a bajaiak először csak élelmet és ruhát vittek a foglyoknak, aztán tömegesen keresték fel a tábort, és elkezdték szöktetni a menet tagjait. A kórházban dr. Burg Ete igazgató főorvos utasítására elbújtattak félszáz munkaszolgálatost. Végül mintegy hatszáz embert hoztak ki a szigetről.