„Micsoda alakok maguk! Több fizetést kapnak, mint a tudósaink, s ha egyszer kérünk valamit, akkor vonakodnak meg húzódoznak meg mellébeszélnek. Vegye tudomásul, hogy eltiporhatom, mint egy férget” – fenyegette meg 1939-ben Joseph Goebbels (pontos titulusa szerint „birodalmi népfelvilágosítási és propagandaügyi miniszter”) a Jud Süss címszerepétől húzódozó színészt, Ferdinand Mariant.

A párbeszéd a Németországban mostanában vetíteni kezdett Jud Süss, Film lelkiismeret nélkül című alkotásban hangzik el, amely az egykori hírhedt antiszemita propagandamű keletkezésének körülményeit feldolgozva egyebek mellett azt feszegeti, elkerülhetetlen-e, hogy a művészet kiszolgálja a diktatúra, jelen esetben a fasizmus legaljasabb céljait, vagy lehet nemet is mondani. Az adott szituációban Mariannak ez nem sikerült: arra a nem túl hatásos védekezésére, hogy a közönség őt nem ilyennek akarja látni, Goebbels csak annyit mondott, „az számít, én milyennek akarom”.

A Lion Feuchtwanger regényének tragikus sorsú főhőséből, a 18. század elején a württembergi herceg pénzügyi tanácsadójaként működő, s koncepciós per végén kivégzett Joseph Süss Oppenheimerből (HVG, 2008. július 12.) a történelmet meghamisítva ellenszenves, pénz- és kéjsóvár figurát gyúró film abszolút szívügye volt a német filmipart kézi vezérléssel irányító Goebbelsnek. A propagandaminiszter a Jud Süss rendezőjére, Veit Harlanra annak hazafias filmje, az „egy vezér” elvet dramatizáltan népszerűsítő, 1936-ban készült Az uralkodó kapcsán figyelt föl. Harlan motivációját talán az is erősítette, hogy első felesége, a később Auschwitzban meghalt zsidó énekesnő, Dora Gerson egy zsidó férfi kedvéért hagyta el őt.

A Jud Süss eljátszására kiszemelt Ferdinand Mariant viszont a mostani „werkfilm” szerint azért is kellett erőltetni, mert felesége negyedzsidó volt (itt egy kicsit csalnak, a valóságban Marian csupán félzsidó keresztgyereke révén volt érintett). Bár Oskar Roehler rendező filmje azt sugallja, hogy nem lehetett ellentmondani, ez nem egészen így volt: a főszerepre Marian előtt fölkért Albrecht Schoenhals egyszerűen el sem ment a próbafelvételre. Mégis túlélte a náci időket, igaz, csak kisebb színházi szerepekkel.

Goebbels „filmminiszterként” mindent és mindenkit maga alá gyűrt – ő volt a Birodalmi Kulturális Kamara és az ez alá rendelt Birodalmi Filmkamara elnöke, egyszersmind a központi filmátvétel főnöke, azaz – egy 1935-ös törvény alapján – a cenzúra vezetője. A konkrét filmre is részletekbe menően ügyelt: a szereposztáson túl jeleneteket írt át, ahol kellett, ott dialógusokat keményített, a zsidókkal esetleg szánalmat, netán rokonszenvet keltő részleteket kivágatott. A fogadásokon a maga köré gyűjtött színészekkel, rendezőkkel harsányan haverkodott, hogy adott esetben egyik pillanatról a másikra jéghidegre váltva közölje az egyébként Hitler egyik kedvenc komikusának számító színésszel, a valóságban is létezett Hans Moserrel: arra ne is számítson, hogy zsidó felesége visszatérhet a lágerből. Legfeljebb a háború után, ennyit igazán ki tud várni, tette hozzá röhögve.

Az 1933-as választások útján megszerzett hatalom birtokában a nácik azonnal hozzáláttak a filmvilág bedarálásához (is). Az új filmkamarába minden rendezőnek, forgatókönyvírónak, színésznek, de még a mozitulajdonosoknak is kötelező volt belépni. „Azt akarjuk, hogy ismét örömüket leljék munkájukban. (...) Bizalommal teli együttműködést kérek, hogy mint más területeken, a német filmre is újra igaz legyen: Németország a világ élén jár” – biztatta Goebbels a német filmipar jeleseit, producereket, rendezőket. A weimari köztársaság idején anyagi nehézségekkel küzdő filmiparba – miközben olyan kiváló alkotók, mint Billy Wilder vagy Fritz Lang, emigrációba kényszerültek – előbb csak állami pénzt pumpáltak, majd 1937-től a legnagyobb filmgyár, az Ufa formálisan is a Goebbels felügyelete alatt álló holdingba került.

A Harmadik Birodalom 12 éve alatt mintegy 1200 film készült, ám csak kisebb részük propagandisztikus céllal. Ezek három kategóriába sorolhatók. Az első korszakban az „egy nép, egy vezér” elvet sulykolták, mint például Leni Riefenstahl az 1935-ben készült, Az akarat diadala címűben vagy Johannes Mayer két évvel később a Fridericusban – a cím Nagy Frigyes porosz királyra utal.

Az 1938-as kristályéjszaka, majd a háború kitörése után a rasszista filmek kerültek előtérbe, amelyek az alacsonyabb rendű fajokkal, mindenekelőtt a zsidókkal szembeni gyűlöletet próbálták táplálni. Az 1940-ben készültek közül három érdemel külön figyelmet: a Jud Süss mellett Fritz Hippler Örök zsidója, illetve A Rotschildok, Erich Waschneck rendezésében. Ez utóbbi szerint a zsidók a napóleoni háborúk idején úgy kerestek egy csomó pénzt, hogy az angolok waterlooi vereségének álhírével manipulálták az állampapírok árát.

A sztálingrádi csatavesztés után, majd a front közeledtével egyre inkább a kitartásra helyeződött a hangsúly. E filmek iskolapéldája volt Veit Harlan 1944-es, Kolberg című mozija. Az ugyancsak a napóleoni időkben játszódó filmben a keleti-tengeri Kolberg erődítményében a katonák életük árán is védik a porosz földet – példát mutatva az akkor már utolsó csatáit vívó Wehrmachtnak. A példaadás azonban elkésett: mire a film 1945 januárjára elkészült, már alig volt mozi, ahol vetíteni lehetett volna. Holott – s ez mutatja, mekkora jelentőséget tulajdonítottak a nácik a propagandának – a film forgatására 10 ezer katonát vezényeltek a frontról a felvételek helyszínére, statisztának.

A gazdag, ám kétes értékű filmtermésben eligazodást nyújthat, hogy a háború után a szövetségesek 174 alkotást soroltak a közvetlenül uszító kategóriába és tiltottak be. A konszolidáció, majd az NSZK megalakulása után a vetítési jogok a német állami archívumhoz kerültek, majd mára egy, a kulturális tárcához kötődő alapítványhoz. Ott most 40 filmet – köztük a Jud Süsst – tartanak nyilván azok között, amelyek még ma sem forgalmazhatók szabadon. Vagyis csak „megfelelő környezetben”, bevezető előadással, magyarázatokkal, utólagos megvitatással, oktatási-tudományos célból engedélyezik alkalmi vetítésüket.

Külön fejezet, hogy mi lett a 12 év során készült filmek alkotóival. 1945 után a filmekkel együtt őket is hosszabb-rövidebb időre indexre tették a szövetséges megszálló hatalmak, ám a nácitlanítási bizottságok előbb-utóbb mindegyiküknek újra engedélyezték a munkát. A Jud Süss alkotói közül például Bruno Mondi operatőr a Sissi-trilógiát fényképezhette, a zeneszerző Wolfgang Zellert pedig az NDK-s Defa fimstúdióban alkalmazták. Az egyetlen kivétel Heinz George, a württembergi herceg alakítója, akit pechére a szovjet megszállási övezetben vontak felelősségre, és az oroszok rövid úton bevágtak a saját céljaikra átalakított sachsenhauseni koncentrációs táborba, ahol 1946-ban meghalt.

Ami Harlant illeti, neki jószerével a haja szála sem görbült. Igaz, bíróság elé állították, de egy hamburgi bíró kétszer is felmentette. Rövid ideig tartó tiltás után újra rendezhetett, több filmet is forgatott 1964-es, Capri szigetén bekövetkezett haláláig. Bűnhődése maximum érzelmi-lelki penitencia volt. Olyan esetek, mint amikor a negyvenes évek végén Hamburgban, egy színházi előadáson a kollégák felfedezték őt a nézőtéren, és kijelentették: amíg itt van, nem kezdődik meg az előadás. S a család értékítélete: Thomas fia szerint apja gyilkos fegyvert adott a nácik kezébe a filmmel, míg két lánya sajátos kompenzálásként zsidó férfit választott házastársul.

A melodramatikus végkicsengésűre sikeredett mostani film szerint a náci propagandamű főhőse, Ferdinand Marian meghasonlik, alkoholista lesz, feleségét elviszi az SS, miközben ő kötelező haknikon népszerűsíti a Jud Süsst. A háború után sem tér magához, és 1946 augusztusában részegen egy fának vezeti autóját. Utóbbi tény megfelel a történelmi valóságnak, de hogy valóban öngyilkosság, a lelkiismerettel való vívódó szembenézés volt-e az ok, mint azt a film sugallja, az máig nem derült ki. Marian egyébként – mondta el a minap egy interjúban Eric Pleskow, az egykor Bécsből Hollywoodba emigrált, a United Artists stúdió vezetőjeként tíz Oscart begyűjtő filmguru, aki 1945-ben amerikai tisztként Marian ügyét is vizsgálta – rövidesen megkapta volna a felmentést, és újra forgathatott volna.

WEYER BÉLA / BERLIN