Benárd Ágoston népjóléti miniszter szerint „a munkásbiztosítás államosítása a szociálpolitika alfája és omegája, s hogy ő az államosítással áll vagy bukik” – mindezt a Népszava 1920. november 27-én címoldalán írta.

„Benárd úr nyilatkozatai senkit sem érdekelnének, ha – véletlenül vagy nem véletlenül – nem volna éppen ő a népjóléti miniszter” – jegyezte meg a kormánnyal nem túl barátságosan bánó Népszava. A kemény hangú cikkben a Magyarországi Szociáldemokrata Párt lapja azért támadta a Teleki Pál gróf vezette kabinet tagját, mert pártpolitikai szándékot sejtett a kormányzati tervek mögött.

A meggyilkolt Tisza és Benárd szembeállítása

De nézzük, hogyan indokolta álláspontját a miniszter. A munkásbiztosítást azért kellett Benárd szerint államosítani, mert bizonyos volt benne, hogy „azok az államok, amelyekben a munkáspénztár még mindig harcos eszköze a szociáldemokráciának, a nemzeti konszolidáció szempontjából velünk szemben hátrányba jutnak”. Benárddal azonban szembeállította a lap Tisza István álláspontját – a Monarchia utolsó, agonizáló évtizedeiben ő volt talán a legnagyobb hatású magyar politikus, aki miniszterelnökként és parlamenti házelnökként is tevékenykedett.

Ferenc József és Tisza István egy 1905-ös képeslapon

Wikipedia

A Magyarországot az első világháborús pusztulásba belekormányzó Tiszát 1918 októberében gyilkolták meg. A rá való Népszava-hivatkozás egyébként furcsa, de érthető: a Horthy-rendszer kezdetén – bár Tiszának is voltak tekintélyuralmi törekvései – 1919-1920 jobboldalához képest ő még mindig liberálisnak számított.

Mit akart Tisza, Lloyd George és Bismarck?

A Népszava tehát 1920-ban így idézte Tiszát a munkásbiztosítás önkormányzatáról szóló elképzeléseiről: „Mint egyik nagy problémája jövő fejlődésünknek, állott mindig az a kérdés, miként lehessen a biztosítási kényszert életképes önkormányzattal egyesíteni. Az a fáklya, amit az angol javaslat gyújt ebben a tekintetben, messze bevilágít a sötétbe, jobb jövő reményét ébreszti lelkünkben. Ennél a világosságnál kell előrehaladnunk. Egy percet sem késve, kell kézbe vennünk hasznavehetetlen munkásbiztosítási intézményeink gyökeres reformját s a fősúlyt arra kell helyeznünk, hogy a munkás jogos érdekeit, sikeresen szolgáló életképes önkormányzat nevelje őt az ipari tevékenység, a társadalmi béke és a politikai demokrácia számára.”

A Tisza István által említett angol javaslat Lloyd George nevéhez fűződött, aki a német társadalombiztosítást tanulmányozta és próbálta Angliában is meghonosítani. Vagyis a Bismarck-féle általános munkásbiztosítás áttételes alkalmazásáról volt szó Tiszánál is, aki gyökeresen meg akarta változtatni a munkásbiztosítás szervezetét.

Ám ő a „nehézkes és költséges bürokratizmustól” akarta a pénztárakat teljesen megszabadítani és teljesen a munkások önkormányzatára bízni a pénztárakat – írta róla a Népszava szerzője.

Sokan ellenezték Benárd javaslatát

„Benard úr pedig teljesen a bürokráciát akarja úrrá tenni a pénztárakban. A két fölfogás között az a különbség, hogy Tisza István ismerte és szem előtt tartotta a munkásbiztosítás céljait és föladatait, Benárd pedig csak a hivatalt látja, amelybe el lehet helyezni az arra várókat” – fogalmazott keményen a szocdem pártlap.

A Népszava szerint egyéként Benárd javaslatát 1920-ban a munkások és a munkáltatók, sőt az orvosok is elutasították. „Az Országos Iparegyesület ezt a véleményét föliratban is közölte a miniszterrel, az orvosok egyesületei szintén fölírtak és deputációztak ellene, a munkások pedig a szakszervezeti kongresszuson mondták meg véleményüket erről a ’nemzetmentő’ munkáról” – derül ki az 1920-as cikkből.

Hogyan változott végül a társadalombiztosítás rendszere?

Végül is Magyarországon az OEP honlapja szerint létrejött az egységes társadalombiztosítás, de csak 1927-28-ban. Ennek a folyamatnak három főbb szakaszát emelhetjük ki. Az ipari és gyári alkalmazottaknak betegsegélyezéséről szóló 1891-es törvénnyel kezdődött a hazai rendszer kiépítése. Ez baleset- és betegbiztosítást jelentett, garantálta a pénzbeli (táppénz, gyermekágyi és temetési segély), illetve a természetbeni ellátásokat (ingyenes orvosi ellátás, gyógyszer és gyógyászati segédeszköz-ellátás). A törvény fő hibája azonban a magyar munkásbiztosítás túlzott széttagoltsága volt.

1907-ben az országgyűlés a balesetbiztosítás mellett a társadalombiztosítás alapelveit is törvényben rögzítette. Így jött létre az Országos Munkásbetegsegélyező és Balesetbiztosító Pénztár (Országos Pénztár) és annak helyi szervei, a munkásbiztosító pénztárak. A törvény négy alapelvet fogalmazott meg: kötelező, illetve országos, központi szervezetű rendszer jött létre. Ám a biztosítást ellátó szervek önkormányzati alapon működtek, és paritásos alapon vettek részt a pénztárak vezetésében a munkaadók és a munkások.

Aztán 1927-ben egységesítették a baleset- és betegbiztosítást, ami kiegészült a foglalkozási betegségek ellátásával. A társadalombiztosítás a prevenció, az öregek és a hátramaradott családtagok ellátásával, illetve a szolidaritás elvével bővült. Felszámolták az Országos Munkásbiztosítási Pénztár összes helyi szervét. Jogaik az Országos Munkásbiztosítási Intézetre szálltak át. Egy év múlva, 1928-ban létrejött az Országos Társadalombiztosító Intézet (OTI). Az öregségi és rokkantsági biztosítás bevezetésével öregségi rokkantsági, özvegyi és árvasági járadékellátást is nyújtottak.