„Széchenyinél a politikai rendszer a lelki konstitúció szüleménye. Ezt bizonyítani fölösleges: naplójának minden sora arról beszél, hogy lelkiélete a haza politikai sorsával már kora gyermekségétől feloldhatatlan kapcsolatban volt” – írta róla Szekfű Gyula. A Három nemzedék és ami utána következik című munkájában a történész így folytatta az általa leghívebb magyarnak is nevezett gróf jellemzését: „A haza sorsa neki mindenkor személyes ügye volt; jól érezte magát és fellélegzett, mint pázsit üdítő esőre, ha a hon ügye rendben folyt, elkeseredett és testi-lelki beteggé lőn nemzeti veszedelmek idején. A negyvennyolcas katasztrófa lelki életében is katasztrófát, az egyensúly felbillenését okozta.”

Szekfű ezzel arra utal, hogy 1848-ban Széchenyi, látva, hogy a szabadságharc kitörése immár elkerülhetetlen, önmagát vádolva amiatt, hogy a dolgok idáig fajultak, öngyilkossági kísérletekkel próbálkozott, és idegileg teljesen összeomlott. Naplója szerint a gróf 1848. szeptember 4-én ezt írta: „Nem volt még ember, ki nagyobb zűrzavart hozott volna ebbe a világba… mint én! Ó, Istenem, irgalmazz nekem.” Ekkor már Jellasics készülődött a magyarok ellen, Széchenyi pedig nem bírta a feszültséget, naplója is megszakad, csak 1859-ben, 11 év múlva folytatja napjainak jegyzetelését.

Ekkor már Döblingben találjuk, ahová barátai vitték 1848-ban, hogy megmentsék az életét. A Bécs melletti magán-elmegyógyintézetben Görgen doktor felügyelete alá helyezték. Az intézetet ezután a gróf már sosem hagyta el, de megélte a szabadságharc leverését, majd évekkel később kezdett újból talpra állni. Teljesen egészségesnek nem minősíthetjük állapotát, de gondolkodási képességét az 1850-es évek második felére visszanyerte. 1856 után titokban, külföldön, álnéven jelentette meg politikai írásait és újságcikkeit.

Cikkeket írt az elmegyógyintézetből

Ferenc József titkosrendőrsége évekig nem jött rá arra, hogy éppen az osztrák császár közvetlen közeléből, a Bécs melletti Döblingből viszik a közvetítők a külföldi nagyvárosokba a rendszert bíráló leveleket, tanulmányokat és újságcikkeket. Széchenyi eljuttatta írásait a külföldi kormányokhoz, köztük III. Napóleon francia uralkodóhoz, de fia, Széchenyi Béla segítségével a londoni Timesba is írt cikkeket – ahogyan erre Falk Miksa, a neves hírlapíró, a gróf egyik munkatársa is visszaemlékezett. Naplójának kiadói szerint Ignotus néven írta e cikkeket.

Ekkoriban, az 1850-es évek második felében Széchenyi talán legnagyobb hatású írása az Ein Blick (Pillantás) című munka volt, amely 1859 márciusában jelent meg Londonban, német nyelven. Ebben az írásában Széchenyi kíméletlenül leleplezte a Magyarországról külföldön terjesztett osztrák hivatalos propaganda hazugságait. Gúnyosan támadta írásában például a Bach-rendszer névadóját, jelképét, az adminisztratív elnyomás jelképévé vált Bach Sándort (Alexander Bach), akit időnként Patakinak nevezett írásában – magyarra fordítva a bécsi miniszter nevét.

Kempen báró, bécsi rendőrminiszter ezért egy nevezetes dátum alkalmából, 1859. március 15-én, tehát a magyar forradalom 11. évfordulóján parancsot adott Széchenyi állandó rendőri megfigyelésére. A megfigyelés hamarosan eredménnyel is járt, és bár maga Széchenyi tudta, hogy a lehető legóvatosabban kell eljárnia, környezete persze már nem volt ennyire elővigyázatos.

Természetesen nem egyetlen kémet, „agent provocateur”-t (provokátort) állítottak rá Széchenyire, de közülük egy házaspárnak döntő szerepe volt a gróf leleplezésében. A kulcsszereplő alighanem egy báróné volt az ügyben.

Róla Kosáry Domokos történelmi munkájában, a Széchenyi Döblingben című kötetben olvashatunk többet. Kosáry szerint ugyanis Rechberg osztrák miniszterelnöknek – aki pár nappal a kinevezése előtt meglátogatta Széchenyit az elmegyógyintézetben, 1859 augusztusában – volt egy informátora, aki sokat forgolódott arisztokratakörökben. Báró Inkey Eduárdné született Cibbini Matildról van szó. Cibbini anyja főkomorna volt V. Ferdinánd császár felesége mellett. Férje pedig, báró Inkey Eduárd huszár alezredes, dunántúli birtokos és nem utolsó sorban császári-királyi kamarás volt.

Inkey báró látogatása

Inkey báró harcolt a magyar szabadságharcban is – igaz, osztrák oldalon. 1860 elején a pár hónapja kinevezett miniszterelnök, Rechberg Inkeynétől kapta a hírt, hogy Pulszky egyik ágense, útban Pest felé, Bécsben, Gutherz ügyvédnél járt – írja Kosáry Domokos. (Pulszky Ferenc küldöttéről van szó tehát – Pulszky korábban Kossuth bizalmasa volt Londonban, 1849 óta élt emigrációban a brit fővárosban. Az 1860-as években a Wikipedia szerint közeledett az 1867-es kiegyezést támogató magyarországi politikusokhoz, és 1866-ban haza is tért Londonból.)

Gutherz ügyvéd is nevezetes személy: Kosáry szerint egyrészt ismerte Pulszky Ferencné szüleit, másrészt Görgennel, a döblingi elmegyógyintézet vezetőjének is távoli rokona volt, erről Falk Miksa írt. Széchenyi kapcsolatban állt így Gutherzcel, ezt Kosáry is megerősíti. Rechberg azonnal továbbította Inkeyné értesülését az új rendőrminiszternek, Adolf Thierry bárónak, aki 1859 októberétől 1860 októberéig irányította a bécsi elnyomó apparátust.

Mindez még nem volt elég információ az osztrákoknak, ezért 1860. január 21-én – Széchenyi naplóbejegyzése szerint – felkereste maga Inkey báró. A kémnő férje új információkat szerzett, mert a báróné azonnal jelentette, hogy Zichy Edmund gróf, akit Inkey alezredes Széchenyinél talált, dinasztiaellenes (Habsburg-ellenes) kijelentéseket tett.

Házkutatás Inkeyné besúgása után

Széchenyi más ismerőseiről is jelentett Inkeyné, akinek torz információi alapján egész összeesküvés-elméletet szőttek az osztrákok Széchenyi szervezkedéséről, egy "felforgató pártról", belekeverve a konzervatív bárót, Jósika Samut és Hollán Ernőt, akit francia kapcsolatokkal gyanúsítottak meg. A szabadságharcban katonatisztként résztvevő Hollán és Jósika is Széchenyi ismerősei közé tartozott. Jósika gyanúba keverése azonban furcsa volt, hiszen ő Habsburg-párti erdélyi kancellár volt 1848 előtt, és aligha tartotta a szabadságharc leverése után a magyar emigrációval a kapcsolatot.

Kosáry Domokos szerint végül is Inkeyné információi alapján tarthattak 1860. március 3-án házkutatást Széchenyi döblingi tartózkodási helyén. Egyik jelentésében Cibbini Matild ugyanis azt írta: „a felforgató párt összeköttetéseinek minden fonalát” egy Bécs környéki házban lehetne felgombolyítani.

A házkutatás Széchenyinél nem hozott döntő bizonyítékot, bár megtaláltak egy iratot nála, amely utalást tett a Blickre, amelyet álnéven írt a gróf. A házkutatások Görgennénél is zajlottak, az elmeorvos feleségénél megtalálták az osztrák politikát bíráló Blick egy jegyzetelt példányát. Hollánnál, Gutherznél és Széchenyi fiainál – akik rutinosabbak voltak – semmire sem bukkant a rendőrség. Falk Miksától Széchenyi irodalmi levelezését vitték el.

Előkerül a döntő bizonyíték

A döntő bizonyíték azonban Széchenyi egyik "szerencsétlen" (Kosáry Domokos jelzője) hívénél, Kiss Mártonnál került elő. A gróf írnoka és sakkpartnere ugyanis nem is igazán rejtette el a nála lévő, egyik legkompromittálóbb kéziratot, az Önismeret című, más néven Nagy szatíraként ismert dokumentumot. Ezt Széchenyi korábban írta, és magát a császárt is bírálta benne. Kiss önmagának nem tudta megbocsátani a végzetes hanyagságot: miután Széchenyi meghalt, idegösszeomlást kapott, és elborult elmével halt meg.

Széchenyi a házkutatások után levelet írt Thierry rendőrminiszternek, akitől 1860. március 17-től kapott választ. A rendőrminiszter megfenyegette Széchenyit: a döblingi elmegyógyintézet immár nem menedékhely számára, hiszen aktív politizálásba kezdett. Március 10-én egy augsburgi hírlapi tudósításból – amely bécsi félhivatalos értesülésre hivatkozott – Széchenyi megtudta: ha tényleg visszavonultságra van szüksége, akkor vonuljon vissza, egyébként viszont lépjen elő, és vállalja tetteiért a felelősséget.

A gróf ezek után attól tartott, hogy nem pert indítanak ellne, hanem "igazi" őrültek házába viszik, ahonnan soha nem kerül elő, és így feltűnés nélkül eltüntethetik őt a politikai életből. A gróf felismerte, hogy a nemzetközi politikában elszigetelődő Bécsnek ekkor nem volt szüksége nyilvános perekre.

Az idegbetegségéből rendesen talán sosem kigyógyult grófnak mindez már sok volt. Újra önemésztő, önvádló hangon ír naplójában. 1860. április elsején például ezt jegyzi le, utolsó írásként a naplóban: „Nem tudom megmenteni magam!” Ezek után megszakad az emlékek felsorolása, hét nap múlva, 1860. április 8-án pedig holtan találták Döblingben Széchenyi Istvánt – a gróf agyonlőtte magát.