Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Megjelent a kortárs európai politika legmeghatározóbb vezetőjének önéletrajza. Angela Merkel 300 oldalt írt a gyerekkoráról, és 400-at a kancellári hivatalban töltött 16 évről. Bocsánatkérés nincs, már-már komikusan leíró próza van. Orbán Viktor először egy focimeccsen tűnik fel. Recenzió.
Kezdjük azzal, ami mindenkit a legjobban érdekel.
Magyarország négyszer kerül elő Angela Merkel november 26-án megjelent, Szabadság című önéletrajzi könyvében. Említi a könyv első felében, ami az NDK-s éveiről szól a határok megnyitását Ausztria felé. Előkerül még egyszer mint NATO-tagállam egy felsorolásban, a 2015-ös menekültválság kapcsán, és a koronavírus-járványról szóló fejezetben mint Karikó Katalin szülőhazája (Karikóról Merkel nagyon elismerően ír). Maga a Magyarország szó összesen nyolcszor van leírva a 752 oldalas könyvben, ami több említést jelent, mint ahányszor Szlovákia, Csehország, vagy akár Svédország vagy Szerbia előkerül.
Orbán Viktor neve hatszor szerel az önéletrajzban, kétszer a 2014-es argentin–német vb-döntő kapcsán, és négyszer a 2015-ös menekültválság kontextusában. A brazíliai döntőről szóló pár sor ritka bepillantást enged abba, milyen lehet Orbán Viktorral meccset nézni. Az olvasókra bízom, mit szűrnek le ebből az interakcióból.
A stadionban az akkori brazil elnök, Dilma Rousseff mellett ültem, egy sorral előttem pedig Orbán Viktor magyar miniszterelnök foglalt helyet, aki elmesélte, hogy már tíz napja Brazíliában van, és több mérkőzést is látott, köztük a németek döntőbeli ellenfeléét, az argentin csapatét is. Még a kezdő sípszó előtt odafordult hozzám, és az izgatottságomat látva félig komolyan, félig nevetve azt mondta: „Egyvalami biztos, nem veheted biztosra, hogy ti győztök.” Angolul beszéltünk. Még épp egy ilyen megjegyzés hiányzott nekem. Úgyhogy ezt válaszoltam: „Tudom, most már fordulj vissza, hadd nézzem!”
Kilencven perc után még mindig 0:0 volt az állás. Amikor aztán beállt Mario Götze, és a száztizenharmadik percben gólt lőtt, én meg majd kibújtam a bőrömből örömömben, Orbán újra odafordult, és túlharsogta a diadalordításomat: „Most már megnyugodhatsz, calm down!”
„De még van hét perc!” – kiabáltam vissza.
„Nem fog már történni semmi, hidd el!”
És igaza lett.
A menekültválság kapcsán semmi újat nem tudunk meg a magyar miniszterelnökről, és sajnos nem kerülnek elő az uniós viták és a személyes találkozók sem. Nem tudjuk meg, mit gondol Angela Merkel arról az emberről és rendszeréről, akit sokan az Európai Unió legveszélyesebb belső ellenségének tartanak. Orbán így is többször kerül elő mondjuk, mint Mark Rutte, aki 14 éven keresztül volt Hollandia miniszterelnöke, és most a NATO főtitkára.
Reálpróza
Merkel a könyvet Beate Baumannal, örök asszisztensével és bizalmasával (akivel egyébként a mai napig magázódnak) közösen írta, más segítséget nem kapott, és ez látszik is a szövegen. A Szabadság nincs érdekfeszítően megírva, kevés benne az átélhető történet, az olyan pillanat, amikor tudunk azonosulni az elbeszélővel, cserébe végtelenül tárgyilagos és következetes. Mint amikor Merkel a kancellárságot övező rutinokról ír, amelyek szerinte “sokat elmondanak a politikai intézmények együttműködéséről szövetségi államunkban, egyben lehetővé tették a zökkenőmentes munkamenetet”, és “(…) azt szolgálták, hogy hazánkban a politikán túl sok más vállon is eloszoljon a társadalmi jólét és a közjó felelőssége, szakszervezetek és gazdasági szövetségek, egyházak és vallási közösségek, a média, szociális és sportegyesületek és még sokan mások is segítsenek viselni azt”.
Bepillantást kapunk ezen a helyen az önéletrajzírás folyamatába. Baumann és Merkel az Északi-tenger partján sétálva gondolkoznak arról, hogy lenne a legjobb megjeleníteni a könyvben azokat a bizonyos rutinokat. Tépelődnek a kérdésen egy darabon, majd arra jutnak, hogy a legjobb az lesz, ha ábécé-sorrendben mutatják be ezeket. A szöveg ezután így folytatódik: “Nagyjából háromnegyed óra után megfordultunk, és ugyanazon az úton, ahogy jöttünk, visszamentünk a szállodába. Ott papírra vetettük tizenhat évi kancellárkodásom rutinjait.”
Ezek között aztán vannak érdekesebbek és ilyenek is:
Karneváli fogadás: A Német Karneváli Szövetség vezetőségének, továbbá minden tartományból egy-egy hercegnek, hercegi párnak vagy a karnevál triumvirátusának és egy kiválasztott tánccsoportnak fogadása. Az ellenkező híresztelésekkel szemben ezt a kötelességemet mindig nagyon élveztem.
Merkel több interjúban elmondta, hogy a könyvet nem történészeknek írta, hanem a laikus nagyközönségnek, kifejezett célja volt, hogy az is élvezhesse, aki nincs tisztában a nemzetközi csúcstalálkozók protokollszabályaival. Ez az igény úgy jelenik meg a könyvben, hogy az is le van benne írva, mikor bomlott fel a Szovjetunió, vagy hogy melyik évben alapították a G7-et.
Mégis van valami különös sodrása Merkel gondolkodásának.
Olyan világosan kommunikál, hogy az ember tényleg hajlamos elhinni neki, az események nem is történhettek volna másképp, mint ahogyan ő terelte őket.
Rengeteget olvasunk felelősségről, Merkel sosem cinikus, és mindig őszinte. Kereszténydemokrácia és reálpolitika, a volt kancellár tényleg annyi, amennyit gondoltunk róla, az, aminek mindig is mutatta magát. Nem ismerünk meg új szempontokat, a politikai gondolkodására ható új vezérfonalat.
Keine bocsánat
Ennek megfelelően hibákról sem olvashatunk, bocsánatkérésről pedig még annál kevésbé sem. Merkel gondolkodása szerint Merkel döntései helyesek, legyen szó az atomerőművek lekapcsolásáról, az eurózóna válságának kezeléséről, a menekültválságról vagy Vlagyimir Putyinról. Két fontosabb ügyben ad csak némi teret adnak, hogy ma már talán máshogy cselekedne. Talán többet lehetett volna tenni a Brexit ellen, és talán lazítani kéne az alkotmányos adósságféken, amit ő maga nyomott át a parlamenten 2009-ben. Talán. Minden másra van magyarázat.
Ezt nem úgy kell érteni, hogy Merkel ne tudná más emberek szempontjait internalizálni. Nagyon is képes rá. A könyv megjelenése előtt címlapinterjút adott a Spiegelnek, amiben elismerte, rettenetes érzés úgy elmenni egy falunapra ma Németországban, hogy az embernek közben azon kell gondolkoznia, nem vág-e egy terrorista kést a hátába. Tudja azt is, hogy az emberek az ő döntései miatt vesztették el a biztonságérzetüket, és hogy ez a szélsőjobboldali és populista pártoknak kedvez. Ugyanakkor szerinte egy kereszténydemokrata nem tehetett volna azon a bizonyos szeptemberi napon 2015-ben mást, mint hogy befogadja az elesetteket. Ehhez a döntéséhez bírta az emberek támogatását, ha pedig az országa nem ilyen, mármint befogadó és empatikus, akkor nem is az övé. Pont.
Vlagyimir Putyin és az Északi Áramlat esetében pedig reálpolitikusi énje kerül előtérbe. Neki mint német kancellárnak, az volt a feladata, hogy olcsó energiát szerezzen a német iparnak. Az olcsó energiát Oroszországból lehetett megvásárolni, ezért onnan vásárolta meg. A lengyelek és az ukránok különben sem ellenkeztek. A Krím 2014-es annektálása után nem lehetett felfüggeszteni az Északi Áramlat 2 építését, hiszen épp a fegyverszünetre próbálta meg rávenni az oroszokat Kelet-Ukrajnában, nem rúghatott volna beléjük gazdasági fronton. Sosem becsülte alá Vlagyimir Putyint, a kezdetektől látta, mi a végső célja. Akkor miért nem fegyverkezett Németország jobban? A koalíciós partnerek nem engedték.
Miért akadályozta meg 2008-ban a bukaresti NATO-csúcson, hogy Ukrajna és Grúzia tagjelölt státuszt kapjon? Mert félt, mi lesz velük a tagjelölti státusz elnyerése és a tényleges tagság közti időszakban, és különben sem voltak olyan belpolitikai helyzetben. Többször előkerül, hogy attól még, hogy Vlagyimir Putyin rossz ember, Oroszország nem tűnik el a térképről. Ukrajna viszont kis híján eltűnt, épp, mert Vlagyimir Putyin rossz ember, és a Nyugat nem készült fel kellőképpen erre az eshetőségre. A kereszténydemokratából a reálpolitikus, a reálpolitikusból a kereszténydemokrata hiányzik.
Merkel igazából azzal érvel, hogy jól válogatta meg, mikor legyen egyik vagy másik. A rendező erő ebben a többség volt, ami maga a hatalom.
Ha a kereszténydemokrata mögé lehetett többséget szervezni, az volt, ha a reálpoltikus mögé, az. Erénye, hogy nála végig e közül a kettő közül lehetett választani, csak úgy nem forgott a napra, nem lett liberálisból fasiszta, de a politika nem a gyengéknek való, ha nem ő tartja kezében a gyeplőt, majd más fogja.
Ugyanakkor nála a hatalom soha nem öncélú, hanem arra való, hogy valaki biztos hátországgal tudjon nehéz döntéseket meghozni, hogy szolgáljon. Egy ponton idéz Jeremiás próféta könyvéből egy neki kedves részt: “És igyekezzetek a városnak jólétén, (…) mert annak jóléte lesz a ti jólétetek.” Mindemellett persze lehet élvezni a munkát, és láthatóan élvezte is. És 16 év után önként mondott le róla.
Németország sok mindenben lemaradt a versenytársaitól az elmúlt évtizedekben, nem készült fel megfelelően a kor kihívásaira. És mivel Németország Európa vezető hatalma, ugyanez igaz a kontinens szinte összes országára is. A legtöbben persze sokkal rosszabbul állnak, mint Németország bármikor. Merkel nem készített fel minket a hidegháború utáni időszak utáni időszakra,
jól menedzselt, de nem volt víziója.
Nem volt az a reformer, akire talán szükség lett volna, a legfontosabb politikai ígérete éppen az volt, hogy minden ugyanúgy marad, ahogy eddig volt. A reformok hiánya nem kerül szóba ebben a könyvben, de azt Merkel elismeri, hogy 16 év kancellárság után az ország hiányosságai azonosak a sajátjaival. Persze, nem volt kötelező őt választani kancellárnak – mondaná, ha cinikus lenne. De nem mondja, mert sosem az.
Fontosabb megállapítások
Bár a könyv nem helyezi új perspektívába a kortárs politikatörténet legfontosabb európai vezetőjének történetét, a hangsúlyokat ki lehet belőle olvasni, és tesz érdekes megállapításokat más vezetőkről. Ezekből összeszedtük a fontosabbakat.
Az egész életét végigkísérte, hogy lenézték a nyugatiak, mert az NDK-ből jött
Merkel sosem csinált abból titkot, hogy igazságtalanságként élte meg, ahogy sok nyugatnémet politikus és a német média viszonyult hozzá a származása miatt. Márpedig ez a származás nagyon fontos neki. A könyv első 300 oldala szól a gyerekkoráról és fiatal felnőttkoráról a keleti blokkban, és 400 a jóval eseménydúsabb 16 évről a kancellári hivatalban. (Egy ponton eljátszott a gondolattal, hogy két külön könyvet ír, egyet az NDK-ban eltöltött 35 évről, és még egyet a politikában töltött 35 évről.)
Az NDK-s évekről szóló fejezetek magyar szemmel annyira nem izgalmasak, bár remélem, más sem Angela Merkel életrajzából hall először arról, milyen volt a vasfüggöny mögött élni. Egy vicces részlet azért van. Merkel apja azt tanácsolta neki, hogy ha a Stasi megpróbálja beszervezni, mondja azt nekik, hogy ő egy nagyon buta kislány, aki rengeteget fecseg, így bár természetesen szívesen vállalja a besúgást, biztosan elkotyogja majd a barátnőinek, titkot tartani ugyanis képtelen. Így is tett, le is szállt róla a titkosrendőrség.
Merkel személyiségére a saját bevallása szerint semmi nem hatott annyira, mint NDK-s múltja. Fontosabb ez a neménél, a politikai beállítottságánál, a neveltetésénél. Németországban a mai napig óriásiak a különbségek az egykori keletnémet tagállamok és a nyugatiak között, legyen szó átlagkeresetről, munkanélküliségről, a graffitival borított falfelület nagyságáról vagy az egy főre jutó lakóautók számáról. Rohadt sokat jelentett, hogy keletnémet kancellárja volt az országnak. Angela Merkel ebben is az első volt, és könnyen lehet, hogy egyben az utolsó is.
Derűs tudatosság
Angela Merkel az egész könyv során akkor tűnik a legboldogabbnak, amikor először választják kancellárrá.
Most vette át a szót Norbert Lammert, az országgyűlés elnöke, hogy bejelentse a kancellárrá választásomról tartott szavazás eredményét. „Tisztelt kollégák, ismertetem a szavazás eredményét. A leadott szavazatok száma hatszáztizenkettő, ebből érvényes hatszáztizenegy. Igennel szavazott háromszázkilencvenhét…” Tovább nem jutott. A szavai nyomán kitört a tapsvihar. Az első sorban ültem az uniós frakcióban, tőlem jobbra és balra az Unió és az SPD képviselői felkeltek a helyükről, és állva ünnepeltek.
Norbert Lammertnek csendet kellett kérnie, hogy ismertethesse a teljes eredményt: kétszázkét képviselő szavazott nemmel, tizenketten tartózkodtak, egy szavazat pedig érvénytelen lett. Ezután így folytatta: „Ezzel Konrad Adenauer, Ludwig Erhard, Kurt Georg Kiesinger, Willy Brandt, Helmut Schmidt,
Helmut Kohl és Gerhard Schröder után dr. Angela Merkel képviselőasszony megszerezte az országgyűlés tagjainak szükséges szavazattöbbségét, és a Német Szövetségi Köztársaság első női kancellárja lett.” Újra felcsattant a taps. Képviselők jöttek oda hozzám gratulálni. Gerhard Schröder volt az első. Felálltam, és kezet fogtunk. A hangzavarban Lammert megkérdezte, elfogadom-e a megválasztásomat. Felemeltem az előttem álló asztali mikrofont, és azt mondtam: „Elnök úr, elfogadom.”
„Tisztelt dr. Merkel – mondta Lammert –, ezzel ön Németország első demokratikusan megválasztott női kormányfője. Erős jelzés ez sok nőnek, és egészen biztosan néhány férfinak is.” Úgy éreztem, ezzel csodálatosan fejezi ki ennek a napnak a történelmi különlegességét. Az első. Ez voltam én.
(…)
Ott, a kancellári székben ülve ezt éreztem: valami egészen különlegeset értél el nőként és keletnémetként. Másodpercek teltek el, talán egy perc is. Körültekintettem a teremben, és a tapsoló képviselők arcát néztem. A későbbi eskütételeimkor, 2009-ben, 2013-ban és 2017-ben is ugyanez a derűs tudatosság töltött el azokban a magányos másodpercekben. És mindig erre az első pillanatra gondoltam, 2005. november 22-én, nem sokkal két óra után.
Vlagyimir Putyin egy elvetemült, …
Merkel soha nem érezte magát jól Putyin társaságában, aki szerinte úgy beszél, mint egy Stasi-ügynök, azok is mindig suttogtak (Putyin kiválóan tud németül, KGB-ügynökként éveket töltött az NDK-ban). Megpróbálta megfélemlíteni a kutyájával (ez a híres jelenet Putyin fekete labradorjával), és többször is megváratta, amit Merkel ki nem állhat, és egy ponton azt is bevallotta neki, hogy csak azért rakta Dmitrij Medvegyevet az elnöki székbe, mert ő már nem indulhatott újra, de a négyéves szünet után vissza fog térni. Számára “az ukrajnai orosz származású népesség hatalmi tényező volt, amelynek elárulását látta a független Ukrajna létezésében. Ha már nem tarthatta az ellenőrzése alatt Ukrajnát, szemlátomást igyekezett ott az életet mind politikailag, mind gazdaságilag úgy megnehezíteni, hogy az ukránok semmi örömüket ne leljék a függetlenségben.” A 2015-ös minszki tárgyalásokat azért indította, mert “a szabályszegő diktálta a ritmust, megálljt kellett parancsolni neki”.
ahogy Donald Trump is
Merkel szerint Trump politikai gondolkodása ingatlanbefektetői múltjából táplálkozik: minden vita egy építési terület, amit csak egyszer lehet eladni, ha nem ő kapja meg, vagyis nem nyer, valaki más viszi el. Trump ezen kívül domináló, gyerekes, és vonzódik az autokratikus vezetőkhöz, Vlagyimir Putyin különösen lenyűgözi. Trumppal ellentétben mind George Bushsal, mind Barack Obamával remekül kijöttek.
A demokratikus pártok és a szélsőjobb
Merkel szerint nem lehet a migráció kérdésében a szélsőjobb álláspontját, vagy akár az általa használt nyelvezetet átvenni, mert a saját játékukban úgysem verhetők meg ezek a pártok. Helyette azonosítani kell a problémákat, amikre aztán valódi válaszokat kell adni. Az emberek félelmeit nem szabad lenézni, helyette bízni kell bennük.
“A demokratikus pártoknak (…) és át kell gondolniuk, hogy azokat, akikkel a sajátjaik közül nincsenek egy véleményen, le kell-e írniuk, ha érvényesülni akarnak, vagy együtt tudnak élni a véleménykülönbséggel. Mérték és középút – ezek a demokratikus pártok sikerének alapjai és előfeltételei” – írja egy ponton.
