Andrew Hamilton és Gavin Polhemus szimulációja Einstein relativitáselméletének egyenleteit veszi alapul, többek között azzal számolva, hogy a gravitáció nem más, mint az idő és a tér torzulása. A szimulációból készített videóban azt követhetjük nyomon, milyen pályán veti magát a Napnál ötmilliószor súlyosabb fekete lyukba egy elképzelt megfigyelő, és mi történik akkor, amikor átlép az eseményhorizonton, azon a ponton, amin túl már nem lehet kiszakadni a fekete lyuk fogságából. 

A videóban látható, hogy a lyuk alatti csillagok fényét elnyeli a horizont, a más csillagokból érkező fényt pedig meghajlítja a fekete lyuk gravitációja, mindez pedig látható torzulásokat hoz létre. A vörös rácsozat az objektumot segít jobban elhelyezni az űrben - a két vörös kör a fekete lyuk északi és déli pólusát hivatott mutatni, a fehér rácsozat pedig azt mutatja, hogy a minket távolabbról figyelő emberek hova helyeznék a horizontot.

Ha lábbal előre zuhanunk be, fejünknél a gravitáció sokkal gyengébb lenne, mint lábunknál, az erőhatások azonban még így is széttépnének minket és egyúttal módosítanák a velünk "beeső" fényt is - a fejünk felett lévő fény "kinyúlik" és a spektrum vörös vége felé tolódik el, így látásunk teljes egészében egy horizontális gyűrűbe csúszik át.

A lyuk belsejében, mondják a kutatók, megmagyarázhatatlan módon a tér számos különböző pontja azonos állapotba kerülhet - azaz elméletben akár még az is lehetséges, hogy egyszerre lehetnénk több helyen. Hamilton mindehhez hozzátette: a fekete lyuk közepe felé haladva a háromdimenziós világegyetem kétdimenziós felületté nyomódik le, de hogy ennek igazából mi a jelentősége, még nem tudják megmondani.