hvg.hu: Mikor festettél utoljára?

Varga Dániel: 2009 őszén, az utolsó kiállításomat megelőző pár napban. Azzal a kiállítással lezárult egy 6-7 évig tartó korszak, ami nagyon fontos része volt az életemnek, sokat adott. Mert addig minden csak a vízilabdázásról szólt, nagyon erősen arra támaszkodva éltem meg a mindennapokat, amiket aztán a festészet nagyon jól kiegészített. Hatalmas utazás volt, sikerélményekkel, önismerettel. Fantasztikusan jó érzés volt, amikor elengedtem magam, csak úgy csináltam, és jöttek a képek, lehetett az öt perc is, vagy másfél óra. És nagyon különleges érzés volt másnap megnézni, mit műveltem előző este, egy teljesen más lelki- és tudatállapotban.

hvg.hu: És?

VD: Többnyire nagyon tetszett. Az, hogy ez is én vagyok. Addig nem tudtam, hogy ilyet is tudok vagy akarok csinálni, egyáltalán, hogy ez bennem van. Egy visszaemlékezés volt az előző napra. Míg az alkotás egy lelki folyamat volt, addig a másnapi, tisztább rálátás, már inkább szellemi. Olyan értelemben, hogy az inkább volt analitikus.Újra megéltem ugyanazt az élményt, de már gondolkodva, hogy melyik ecsetvonás miért került oda, miért azt a színt tettem rá, miért az a motívum vagy figura jött ki. Az aktuális lelki állapotom tükröződött a vásznon. Ezért mondtam, hogy ez egy utazás volt.

hvg.hu: Ha ennyire jó volt, miért hagytad abba?

VD: Azt gondolom, hogy a tetőpontot és a hanyatlást is az jelentette, amikor kállítottam a képeimet. Onnantól a mozgatórúgó elkezdett rozsdásodni, ugyanis kíváncsi voltam mások véleményére. És onnantól kezdve már nem magamnak csináltam. Nyilván egy profinak, aki hivatásszerűen ebből él, annak fontos, hogy másnak is tetszen, mert akkor lesz piacképes, hivatalosan is jó, amit csinál. Én viszont már nem voltam annyira felszabadult, annyira tiszta, sőt, sok esetben annyira őszinte sem. Elveszett a gyermeki, “primitív” szemlélet, a valódi improvizáció, amitől nekem ez az egész nagyon jó volt. Mert ha valamiben lehet improvizálni, akkor kijönnek az ösztönös gondolatok, érzések, amiket sem a társadalmi konvenciók, sem a felettes én nem szabályoz le. Ezt egyébként csak később vettem észre, mert ha ez a felismerés az első kiállításom után elér, két év után abbahagyom a festészetet.

MTI / Kovács Anikó

hvg.hu: Játékban mikor szabadultál fel ennyire utoljára?

VD: Ha ezt a nyarat nem nézzük, akkor néhány rövidebb, vasasos időszakban volt ilyen. De igazán, hónapokon át tartóan, a serdülő bajnokságban élveztem utoljára gyermeki felszabadultsággal és őszintén a játékot.

hvg.hu: Ez elsőre rosszul hangzik, nem?

VD: Inkább törvényszerűen. Gyerekként csodavilágban éltem, de amint el kellett kezdeni iskolába járni, fel kellett kelni reggel, be kellett pakolni a táskát, ülni 45 perceket, vége volt ennek az egésznek. De később elkezdtem megszeretni az újat is, ami még több is tud lenni attól, hogy egy tudatos munkának az eredménye. Mert benne van az energiaráfordítás, amit azért van, mert nekem valami fontos volt, tudatosan el akartam érni és meg tudtam csinálni. Egyszerre keserves és magasztos.

hvg.hu: A felnőtt játékba belefér az improvizáció?

VD: Igen, de legfeljebb egy szintig. Mert vannak keretek: hét játékos van a vízben, 13 a csapatban, plusz az edzői stáb, plusz mindenki, akiért játszom, a feleségem, a szüleim, a családom, a barátaim, a szurkolók. Ezért nyilvánvalóan nem tehetem meg azt, ami jólesne. Vagyis inkább azt mondanám, azt kell elérni, hogy az essen jól, ami a csapatnak is jó, ami a közös célt szolgálja. Ehhez kell a szellemi munka. Mert gyerekként nem kell azon gondolkodni, hogy legyenek vágyaim. Egyszerűen vannak, megélem őket és ez tök jó. Felnőttként viszont el kell érnem, hogy ezek olyan vágyak legyenek, amik találkoznak a célokkal. Például Dumi (a testvére, Varga Dénes - a szerk.) horvátok elleni gólja a vb-n egy ilyen gyermeki improvizáció manifesztuma volt, egy testvéri, nosztalgikus pillanat, ráadásul egy sorsdöntő gól a világbajnoki címünk eléréséhez.

MTI / Illyés Tibor

hvg.hu: A barcelonai örömödet össze lehet hasonlítani azzal, amit a 2008-as aranynál éreztél? Amikor utoljára győztetek a válogatottal.

VD: Van hasonlóság abban, ahogy a győzelmet követő egy-egy órát megéltem az uszodában. Ha egymás mellé tennénk az akkori és a mostani képeket, nagyjából ugyanazokat az érzelmeket látnánk az arcomon: belső békét, örömöt, meghatottságot. Mégis mást jelent, nagyon más történet a két aranyérem. Motivációban például, hogy miért volt fontos Peking és miért Barcelona. 2008-ban alapvetően inkább kiegészítő szerepem volt, az életkoromból adódóan abban a közösségben én a fiatal, tehetséges, viccelődős, kicsit kajla valaki voltam és lettem olimpiai bajnok, míg most, öt évvel később, öt évvel időssebb fejjel, a válogatott csapatkapitányaként lettem világbajnok. Sokkal érettebbnek kellett lennem, példamutatónak, többet kellett beszélnem és mindennek, amit mondtam, nagyobb volt a súlya. Irányadóak voltak a gondolataim, az ötleteim. Vagyis most másban kellett jónak lennem, máson kellett dolgoznom, másról kellett lemondanom, mást kellett gyakorolnom a felkészülés és a nyár során. Más problémák vetődtek fel, éppen ezért ez egy másfajta kihívás volt, vagyis más jelentősége is van, mint a pekinginek.

hvg.hu: És ha az akkori játéktudásodat vetjük össze a mostanival?

VD: Abban is sokat változtam. A korábbi években, így Pekingben is, alapvetően védő voltam, bekkeltem, ritkán játszottam a baloldalon. Most meg, a Benedek-érában, rosszkéz hátsóban, főleg kettes pozícióban játszom, néha bekkelek, és ritkán játszom a baloldalon. És ez a szerep sokkal jobban illik hozzám, sokkal inkább ki tudok benne teljesedni, és ezáltal sokkal jobban tudom segíteni a csapatot. Az ezzel járó feladatok pedig más tudást is igényelnek. Védőként elsősorban az ellenfél centerének a semlegesítése, távoltartása a kaputóló, a zóna behívása időben, onnan a blokkolás, illetve a védekezés utáni lefordulások kezdeményezése és befejezése, vagy a helyzetbe kerülés utáni megfelelő passzok kiválasztása volt a fő feladatom. Néha több is, de ez volt az alapvető dolgom. Ennél most sokkal-sokkal több van. Most abban vagyok jó, abban fejlődtem sokat, ami a kettes pozícióval, illetve a csapatkapitánysággal jár.

hvg.hu: Visszatekintve a Pekingtől Londonig tartó időszakra, belőled mi hiányzott ahhoz, hogy nyerjetek?

VD: Voltak szakmai hiányosságaim is, de saját magammal szemben elsősorban amiatt van hiányérzetem, mert nem voltam elég határozott, a véleményemet nem hoztam a csapattársaim és a szakmai stáb tudomására. Láttam dolgokat, amikről már akkor azt gondoltam, nem jól mennek, de mégsem mondtam el. És ugyan nem biztos, hogy bármi is változott volna, de legalább most nem érezném azt, hogy akkor nem voltam elég bátor. Tiszteletből, tapintatból és mert más volt a hierarchia, inaktív voltam abban, amiben szerintem segíthettem volna a csapatnak. Persze, ez azért nem ilyen egyszerű. Például azért, mert az a négy év is két részre oszlik, az egyik Zágrábig tart, ami azért sokkal rosszabb volt, mint utána a Sanghaj-Eindhoven-London rész. Mert a Zágráb utáni időszakban azért úgy éreztem, elindultunk fölfelé. Visszajöttek játékosok és visszajött Benedek Tibi is, ő lett a másodedző, azt éreztem, lendületet adnak a csapatnak, fejlődünk és ebben az egészben aztán önigazolást is találtam, hogy talán mégsem kell nekem bizonyos dolgokat szóvá tennem, mert inkább pesszimistának tűnnék és nem annak, aki esetleg fontos információkat közöl. Aztán Sanghaj, Eindhoven és London úgy sikerült, ahogy. Így a négy évet összevonva is van hiányérzetem. Hogy nem ütköztünk. Játékos játékossal, játékos edzővel. Mert ha felvállaltuk volna a konfliktusokat, akkor hamarabb kijönnek a problémák, és nemcsak a meccsek végeredményei és a világversenyek oklevelei mutatják meg, hogy valami nem jó. Hogy szinte úgy játszottunk végig négy évet, mint egy rossz házasságban. Amikor este találkozik a férj és a feleség, mosolyognak egymásra, de nincsen szerelem és nincsen kiteljesedés, mert a felmerülő problémákat nem mérik meg, nem beszélik meg, ezáltal nincs előrelépés. Úgy érzem, foggal-körömmel ragaszkodtunk ahhoz, hogy az a kapcsolat idillikus legyen, annak tűnjön, miközben végig tele volt problémával. De ez csak most ilyen egyértelmű, amikor ott voltam és csináltam, nem volt az.

MTI / Illyés Tibor

hvg.hu: Az, hogy négy éven keresztül nem volt sikerélményed a válogatottal, hogyan alakított téged?

VD: Sok mindent megváltoztatott bennem és szerintem pozitív értelemben. Amikor Londonban kikaptunk az olaszoktól és világossá vált, hogy nem leszünk olimpiai bajnokok, hiszen a négybe sem jutottunk be, rám zuhant egy nagy összegzés. Vagyis mindannyiunkra. Félig véletlenszerűen alakult csoportokban átbeszélgettünk éjszakákat. Egyrészt foglalkoztunk a múlttal, másrészt néhányan, akik érdekeltek voltunk, foglalkoztunk a jövővel. És mindaz, ami akkor megfogalmazódott bennem, elsősorban saját magammal kapcsolatban, akár a motivációmat, akár a “bátortalanságomat” illetően nagyon szilárd elhatározássá változtak bennem. Ami a mindennapi vízilabdás életem részévé vált, energiabombaként pezseg bennem. Úgy akarom ezt a négy évet megcsinálni, hogy Rió után, ha vége az utolsó meccsnek – remélhetőleg aranyéremmel a nyakunkban –, már ne legyenek ugyanazok a mondatok és gondolatok, amik Londonban voltak. Ne legyen hiányérzetem, hogy ezt vagy azt miért nem tettem meg, mondtam el, a konfliktust nem vállaltam föl. Vagy azt a dolgot miért nem gyakoroltam többet, hogy azért maradt ki egy lövés vagy egy blokk, mert szeptembertől májusig, a klubszezonban nem figyeltem rá eléggé.

hvg.hu: Mennyire nehezíti meg a pályafutásodat, hogy sokat gondolkozol, analizálsz?

VD: Amennyire megkönnyíti. Fontosnak tartom ezeket a dolgokat, de vannak csapdái is, olyan részei, amik néha visszafele sülnek el. Ilyen a túlgondolkodás, meg amikor az analitikus szemlélet pesszimizmussal vagy túlzott önkritikával találkozik, mert az  az önbizalom és a teljesítmény rovására is megy. Régebben ez is jellemző volt rám. De sok előnye is van, mert sokszor érzem azt, hogy bizonyos helyzetekből azért jövök ki jobban, mert fel voltam rá készülve a korábbi tanulmányok, gondolatok alapján.

hvg.hu: Ha visszamegyünk nyolc hónapot, a “Benedek-éra” kezdetéig, az megvan, hogy hogy vágtál neki az egésznek? Hittél vagy inkább bíztál, reméltél?

VD: Nem nyolc hónapot kell visszamennünk, hanem a londoni olimpiáig, mert számomra már ott és az utána következő napokban, hetekben, teljesen világossá vált ez az egész. De legkésőbb akkor, amikor Benedek Tibor lett a szövetségi kapitány, keretet hirdetett és láttam a névsort... Tudtam, hogy négy évet még biztosan fogok játszani. És az volt nekem a legfontosabb, hogy megtörténjen a generációváltás és Tibor legyen a szövetségi kapitány. Tudtam, hogy ha ez megvalósul, akkor bárhova elérhetünk a következő négy évben. Nem számítottam ilyen gyors sikerre, de arra igen, hogy elindulunk egy olyan úton, amiben tényleg kiteljesedünk és hiányérzet nélkül tudjuk zárni a világversenyeket, a négy évet.

hvg.hu: Csapatkapitány hogy lettél? Megválasztottak vagy kijelöltek?

VD: Tibor kijelölt. Két lépésben. Először arra a két, tavaly őszi meccsre kért fel ideiglenesen, amikor még Dénes volt hivatalosan a szövetségi kapitány, Tibor pedig a megbízott. Aztán a hivatalos megválasztását követően, a soron következő Világliga-meccs előtt leültünk beszélgetni és azt mondta, szeretné, ha én lennék a csapatkapitány, mert tetszett neki, amit az őszi meccseken és a felkészülés alatt csináltam. Ez egyszerre volt felvillanyozó és bénító hatással rám. Elkezdett járni az agyam, jó sok kérdést intéztem Tibihez, hogy ez mi mindennel jár, mit vár tőlem ő és mit vár tőlem szerinte a csapat. Amikor ezeket tisztáztuk, és végigvetttük, miről is van szó, már inkább a kihívás-érzet dominált, hogy én ezt jól akarom és jól is fogom csinálni.

hvg.hu: Kibontod a felvillanyozó és lebénító hatást?

VD: A megtiszteltetésen túl, hogy én lehetek ennek a fantasztikus csapatnak a kapitánya, óriási dolog volt az is, hogy egy olyan személyiség nevezett ki, akit a pályafutásom legjobb csapatkapitányának tartok. Azokkal a preferenciákkal, világnézettel, ars poeticával, amivel Tibi létezik, ő úgy gondolta, én vagyok a legmegfelelőbb csapatkapitánya annak a válogatottnak, aminek ő a szövetségi kapitánya.

MTI / Kovács Anikó

hvg.hu: Miért őt tartod a legjobbnak?

VD: Pontosan egyetlen mondatára sem emlékszem, szó szerint, mert nem az volt a fontos, hogy mit mond, hanem az, ahogy mondja. Végtelen hittel, meggyőződéssel. Aminek az alapja az a munka volt, amit minden nap beletett a vízilabdázásba és amit mi minden nap láttunk. És azt gondoltam, hogy aki ennyit tesz a sikerért, annak a mondandója is hiteles. Hittel teli és hiteles. Ami nagyon sok energiát, hitet, önbizalmat adott.

hvg.hu: Mi bénított?

VD: Szerintem nagyon nehéz feladat a magyar válogatott csapatkapitányának lenni. Az elődök és a feladatok miatt is. Csapatkapitányi tapasztalatom volt már a Vasasból, ahol Steinmetz Barnát váltottam, és ahol megtanultam, hogy sem olyannak nem szabad lennem, amilyen ő volt, sem olyannak, amilyen korábban Kósz Zoli. Bármilyen jók voltak is, nekem Varga Daniként kellett hitelesenek lennem. Nem azoknak a szokásoknak megfelelve, azokat követve, amik őket jellemezték. És ebben volt azért nehézség, hiszen a többiek hozzászoktak valamihez, amin változtatnom kellett, ha nekem éppen nem ugyanaz jött belülről. És akkor is erősnek kellett lennem, hogy ki tudjak tartani magam mellett, és akkor is, ha be kellett ismernem, hogy mégis csak a régi működik. Átkanayarodva a válogatottra: olyan sosincs egy világversenyen, hogy 13 embernek mindig éppen ugyanaz lenne a jó, de ez nem érdekes, mert az a lényeg, hogy együtt csináljuk ugyanazt. Ugyanazt az üzenetet vegye át mindenki, aszerint csinálja meg a dolgát a vízben és a parton is, ahogy az ki van hidetve. Az elején a válogatottban figyeltem a reakciókat, és jól esett volna, ha mindenkitől pozitív visszajelzést kapok. Miközben tudtam, hogy ez természetesen lehetetlen. Később rájöttem, csapatkapitányként nem az a siker, ha olyat csinálok, mondok vagy találok ki, ami mindenkinek tetszik, hanem az, ha mind a tizenhárman megcsináljuk azt, amiben maradtunk. Ha senki nem kérdez vissza, ez miért jó, ha egy megbeszélés után nincs az, hogy jó, de azt még szeretném hozzátenni, hogy... És a világbajnokságon nyújtott teljesítményünkre is ez jellemző: nem mindig csináltuk jól azt, amit az adott szituáció éppen megkívánt volna, de az, hogy mind a hét, vízben lévő ember ugyanazt csinálta, olyan erőt adott, hogy végül kiblokkoltuk a lövést, Viktor védett vagy kapufát lőttek. Együtt csináltunk mindent, belső kérdőjel nélkül, meggyőződéssel, ettől működött. Ettől voltunk önbizalomban magasan a többiek felett. És így csapat egy csapat.

hvg.hu: Az milyen élmény, hogy ez így is működik?

VD: Olyasmi, mint amikor az ember szeretne az egész nap dolgozó párjának estére valami finomat főzni. Kinézi a receptet – ez biztos nagyon ízlik majd neki. Aztán megveszi az alapanyagokat, de valamelyik fűszerből csak nagyon hasonlót talál, fazékból sincs otthon megfelelő, a zöldségeket sem úgy vágja és az is felcserélődik, hogy mi mi után következik. Tehát szinte semmi nem egyezik az eredeti recepttel, de mivel szeretettel csinálta, meggyőződéssel, hogy a másiknak jó legyen, örömet okozzon neki, nagyon finom étel lesz, aminek ő nagyon fog örülni.

hvg.hu: Abból, ami a válogatottban anno jól működött, átvettetek bármit?

VD: Ez a kérdés a szeretet szóról jutott eszedbe.

hvg.hu: Igen.

VD: Elsősorban azt vettük át. A másiknak való örömszerzést, a másikkal való bánásmódot. Hogy ebben a hét hónapban nekünk fontos volt például, ki hogy van. Ha jól van, tök jó, beszéljünk róla! Ha nincs jól, akkor meg húzzuk fel magunkhoz! A szeretet ebben a felkészülésben úgy volt jelen a csapaton belül, mint ahogy én utoljára Pekingben éreztem. Amikor a “felhúzás” sem vett el energiát. De ez csak akkor van így, olyankor teszed meg szívesen, akkor magától értetődő, ha tudod, hogy visszakapod, mert kölcsönösen áramlik az energia oda-vissza. Kollektíven, magától értetődően. Adok-kapok.

hvg.hu: A sérülésednél hogy nem bicsaklottál meg?

VD: Ez is a közösséghez kapcsolódik: egyszerűen ott akartam lenni, mert ott volt a helyem. Ebben a csapatban, ebben a korszakban. Részese akartam lenni annak a folyamatnak, ami januárban elkezdődött.

Stuber Sándor / vlv.hu

hvg.hu: Tibor szerinted végig ugyanígy hitt a gyógyulásodban?

VD: Egy pici hullámvölgyet láttam rajta, de egy icipici nálam is volt. Három konkrét momentumot említenék. Amikor a röntgen kimutatta, hogy eltört az ujjam, amiről mindannyian tudtuk, mennyi gyógyulási idővel jár általában, konzultáltunk dr.Gábor Antallal és dr.Tóth Ferenccel arról, hogyan lehetne ebből négy hetet csinálni – ami még mindig azt jelentette, hogy az indulás előtt két nappal vennék le a gipszet, de a vb-n esetleg ott tudok lenni –, Tibor azt mondta, bármilyen állapotban vagyok, megyek Barcelonába. Aztán másfél héttel később leültünk beszélgetni, és akkor azt láttam rajta, nagyon szeretne valami biztatót hallani, hogy az oxigén- és a fényterápiának kimutatható eredménye van és négy hét után ez tényleg jó lesz. Ez volt a relatív mélypontja a hitének. De miután megkaptam az úszógipszemet és látta, olyan időket úszom 15 nappal az operáció után, mintha egyetlen napot sem hagytam volna ki, már mosolygott, tudta, hogy meg fogom tudni csinálni. És két-három nappal a kerethirdetés előtt szólt, hogy ott leszek a világbajnokságon. Sokat kaptam tőle, sok energiát. És a bizalmát.

hvg.hu: Kint egy percig sem óvtad magad?

VD: Az első meccsen féltettem a kezem, mert ott még behajlítani is alig tudtam. De azért napról napra egyre jobb lett, egyre kevésbé fájt, és így egyre nagyobb lett a mozgástér. Aztán a szerbek elleni meccsen átléptem egy határt vagy gátat, amikor egy véletlen mozdulatnál összeakadt az ujjam Pijetloviccsal. Először nagyon fájt, de másodpercek alatt enyhült, és amikor a meccs végével kiment az adrenalin és nem volt nagy fájdalom, akkor éreztem, hogy meggyógyultam. Olyan szinten legalábbis, hogy ez a vb-n már soha többet nem fog zavarni. Az meg plusz önbizalmat adott, hogy tudtam, a rivális csapatoknál beszédtéma a sérülésem, hiszen egy edzés után a montenegrói Janovics többször visszakérdezett, tényleg jól vagyok-e, tudok-e majd játszani. Tetszett, hogy nekik ez egy hihetetlen történet, hogy mégis meg tudom csinálni. És ettől még erősebb lettem.

hvg.hu: És hogy a csapat is az lesz, azt kint mikor érezted?

VD: Már a felkészülés során is végig azt éreztem, hogy felfelé megyünk, annak ellenére is, hogy voltak gyengébb meccseink a nyár folyamán. Folyamatosan fejlődtünk, és a tanulási folyamat a vb-n is zajlott. Tudtuk, hogy meccsről meccsre jobbak vagyunk, ezért egyikünket sem zavarta meg, hogy kikaptunk a szerbektől vagy ikszeltünk az ausztrálokkal. Folyamatosan építkeztünk és a döntőre már egyértelművé vált, van esélyünk, meg akarjuk és meg is tudjuk nyerni a világbajnokságot.

AFP / Pierre-Philippe Marcou

hvg.hu: Hogy kell ebből tovább építkezni?

VD: A vb-győzelemmel egyszerre segítjük és nehezítjük a budapesti Eb-n való jó szereplésünket. Az, hogy senki nem Európa-bajnok a csapatból, és jövőre hazai közönség előtt játszhatunk, alapból egy hatalmas motiváció. Plusz azért oké, hogy megnyertük a vb-t, de nem játszottunk tökéletesen. Szigorúan véve egyszer sem. Ha a játék összes elemét egymás mellé tennénk és pontoznánk, egyáltalán nem biztos, hogy mi nyernénk. Ez azért fontos, mert azt jelenti, rengeteg fejlődési lehetőség van még. Szakmailag, szellemileg, lelkileg, minden szempontból. Hogy előbb-utóbb úgy játszunk és úgy nyerjünk, hogy mi vagyunk a világ legjobban vízilabdázó csapata.