Előre kellene nézni, esélyt latolgatni, ki megy majd haza bajnokként, ki nem tudja majd, hogy sírni csak a győztesnek… Nem megy. Az olimpia a legjobb viszonyítási pont, én tokiói vagyok, a bátyám római, a húgom müncheni. A mexikói olimpián szólt az első szignál, amelyikre most is emlékszem. Aztán a moszkvai. A Los Angeles-i, amiből csak annyi maradt, hogy egy telefonfülkén láttam egy matricát: olimpiai ötkarika és kiöltött nyelv, hülye komcsik, megcsináltuk nélkületek is. A szöuli volt az első, amikor már volt videóm, drágák voltak a kazetták, de minden marhaságot fölvettem, előfutamokat, és az ismétlésüket, már rég a kukában vannak.

AP / David Goldman

Aztán elengedtem az olimpiát, nem fogok a szobában ülni, nem érdekel, kinőttem a gladiátorok küzdelméből. De az olimpia attól még nem enged el, szakaszolja az életet, mikor megnyitják, arra gondolok, hogy legutóbb még együtt néztük, még élt, de már beteg volt, vagy még nem élt, és nem is gondoltunk rá, hogy élni fog. Még Gyulai. Még Vitray. Még Knézy. Gulyás László. Na jó, ő nem hiányzik. 
 
Kellő megindultság tehát a megnyitó alkalmából, amin csak némileg ront az ifjabb Knézy hamis mosolya, szőrös karján a vaskos óra, nem bírom nézni. De az előzetesben bemutatott sportolók már új generációt képviselnek, nincsenek zavarban, értelmes gondolatokat fogalmaznak meg értelmes mondatokban. Kár, hogy ez az újdonság nem ment át a mikrofon másik oldalára is. Gundel Takács Gábor és Deák-Horváth Péter a két közvetítő. Gundellal semmi gond nincs, a köztévé erőssége, Deák-Horváth azonban katasztrofális.

AP / Lefteris Pitarakis

 Illetve eleinte mindketten katasztrofálisak, nem tudják, hogy csak a lehető legkevesebbet kellene beszélniük, zenés produkció, kár szétbeszélni az éneklőket. Így aztán inkább csak sejtem, hogy tényleg azt éneklik, amit már a Monty Python idején is röhögtek magukon az angolok, „And did those feet…” Dalok, az angol mellett van skót, walesi, az ír a Danny Boy, a rendező pedig Danny Boyle. Aki skót.
 
Szörnyű a két szpíker. Előttük a szöveghalom, és mondják, mondják, csak azt nem mondják, ami engem érdekelne. Hogy az a szemüveges boszorkány, aki csépeli a dobokat Evelyn Glennie, az ütőhangszer virtuóz. Súlyosan hallássérült, vagy egyszerűbben fogalmazva: süket. Az ütőhangszer az alapélmény a megnyitón, ezren nyomják a ritmust, nyakukba akasztott dobokon, lüktet a stadion. Nem pont erre a hangélményre számít az ember Londonban.
 
Persze nem lehetett tudni, hogy mire kell számítani. Danny Boyle pedig egyszerre kicsi és nagy, ott marad Londonban, de visszamegy a középkorig, zöld fű, kunyhó, játszó gyermekek. Innét indul a történet, ipari forradalom, szivarozó, cilinderes kapitalisták, földből kinövő kémények, szüfrazsettek, világháborúk. Zenék: Beatles, Rolling Stones, Who, Queen, Sex Pistols. Nyomasztó angol mesék, aztán Danny Boyle keze már maga felé hajlik: James Bond, Kes, Trainspotting, ó, a pimasz. Tűzszekerek Rowan Atkinsonnal.

AP / Morry Gash

Az a baj, hogy értem. Hogy Danny Boyle világa az én világom is, az ő élményei az én élményeim. Sebastian Coe nekem is elsősorban futó, és nem szemüveges fószer a szervezőbizottság éléről. Igaz, a beszédén még sokat ront az egyre jobban fáradó Deák-Horváth, aki nem érti a szöveget, amit olvas, így értelmetlenül tagolja a fordítást, de akkor is: Coe-nak a futónadrág az adekvát viselete, nem a sötét öltöny.

Középkor, de nem a történelmi középkor, hanem a személyes. Tudom, miről beszélnek, tudom, mi mögött mi van, ki kicsoda, miért van ott, miért mondja, amit mond. Úgy nézem a sportolókat, mint a „fiatalokat”. Otthonos vagyok a világban. Talán azért nem vagyok otthon a bőrömben.