Kétség sem férhet hozzá, hogy a legjobb csapat nyerte az Európa Ligát. Az Atlético Madrid olyan lenyűgöző sorozat után tette fel a koronát a teljesítményére, hogy épeszű ember nem kérdőjelezheti meg a sikerük jogosságát.
Tavaly október 20-án, egy győzelem és egy döntetlen után Udinében 2-0-ra kikapott az Atlético, az Európa Liga csoportkörében. Azóta tizenkét meccset játszott a sorozatban és mindet megnyerte. (Ebből kilencszer egy gólnál többet lőtt.) Ez új nemzetközi rekord, a 2002-03-as szezonban a Barcelona tudott 11-szer győzni zsinórban a kupában.
A madridiak minden mutatóban az élen végeztek, a legtöbb gólt lőtték, tizenöt meccsen harminchármat, ők adják a gól- és a gólpassz-királyt, ráadásul a fináléban mindkettő, Falcao és Diego is betalált.
Madridnak tehát két királya is van idén: a bajnokságban más dimenziókban mozgó Real Madrid megnyerte a hazai sorozatot, az Atlético viszont Európában ért csúcsra, ahol Mourinhóéknak nem sikerült.
Az Atlético halálosan hatékony, gólerős és látványos futballjához a kémia tökéletesen adva volt az idén. Ahogy lenni szokott, két főszereplő kellett hozzá: egy a kispadon, egy a pályán. Az edző, Diego Simeone, és a csatár Radamel Falcao.
Egy argentin és egy kolumbiai. A dél-amerikai futball hívei egy európai sorozatban elégülhettek ki igazán, ha már a válogatott tornákon mostanság nem megy a dél-amerikai csapatoknak. Az európai racionálisabb stílust tökéletesen ötvözte a latinos szenvedéllyel az idei Atlético.
Simeonét sokáig David Beckham 1998-as világbajnoki kiállításának kiprovokálójaként ismerték, pedig remek középpályás volt, 106-szor játszott az argentin válogatottban, ennél többször csak ketten. Játékosként két periódusban szolgálta az Atléticót, játszott az Interben, a Lazióban, a Sevillában – és már 36 évesen edzősködött.
Úgy tűnik, tudta, mit vállal, tudatosan építette fel a pályáját. Az Atlético Madridot idén szezon közben vette át. Karácsonyi ajándék volt a kinevezése, december 23-án: az ajándékot május 9-én bontotta ki a csapat. A győzelem napján.
Simeone racionális játékot játszat a Madriddal, miközben klasszis emberei minden mozdulatában ott van az ösztönös futball. Kicsiben cseleznek, villámgyorsan passzolnak – de taktikailag halálosan fegyelmezett gépezetként működnek. A döntőben tulajdonképpen „könnyű” dolguk volt, hisz az elején gólt lőttek, onnan pedig játszhatták a kontrát, amiben perfektek.
„A győztes mindig nagycsapat – értékelt érthető elragadtatottsággal a meccs után az argentin edző, a harmadik ember, aki játékosként és edzőként is nyert UEFA Kupát, illetve EL-t – játékosként könnyebb, a pályán futhatsz, ordíthatsz, edzőként meg maradnod kell a helyeden. És tudnod kell, hogy ez a játékosaid pillanata.
Tudtuk, hogy fel kell adnunk a labdabirtoklást, de négyen támadtunk vissza azonnal a csatáraikra és egy passz után megzavartuk őket. Megmutattuk, mi az Atlético igazi játéka: egy jól védekező, nagyon gyors csapat vagyunk. Büszke vagyok a játékosaimra.”
Simeonénak ez lehet az igazi belépője a nagyok közé, de van olyan madridi, akit már a legnagyobbak közt emlegetnek. Radamel Falcao Garcia ismét mestermunkát végzett, egymás után másodszor lett a sorozat gólkirálya – és egy évvel a Portóval aratott siker után második klubjának nyerte meg az Európa Ligát.
Mert ő nyerte meg, kétség sem férhet hozzá. Mint említettük, az Atlético játékához kellett, hogy előnyben legyenek. Falcao pedig helyzet nélkül is hozta az első gólt, egy világklasszis tekeréssel.
A 40 millió euróért szerződtetett csatár, a klub történetének legdrágább játékosa pénzben kifejezhetetlen értékekkel bír. Szinte nem zavarják a védők, nem lehet leszerelni, tökéletes a rúgótechnikája. Ma, amikor a kétcsatáros, 4-4-2-es felállás kihalni látszik, kulcskérdés, hogy az egy szem „klasszikus” csatár képes legyen visszalépni a játékba, önmagának helyzetet teremteni és mindenhonnan lőni. Falcao az ideális center prototípusa.
Diego Forlán után – aki két éve nyerte meg az EL-döntőt az Atléticónak – egy újabb varázsló. 29 meccsen 29 gól az Európa Ligában – két év alatt. (A sorozat örökranglistáján már csak Henrik Larsson előzi meg, de ő 31 gólját 3 klubban és hosszabb idő alatt szerezte.) Falcao második gólja a grundfocisták ösztönös zsenialitása és a hideg fejű profizmus káprázatos elegye.
Falcaót ezért szerződtették. Kikiáltották sztárnak a portugál bajnokságban elért mutatói alapján – 87 meccsen 72 gól a Portóban –, ő pedig gond nélkül igazolta, hogy tényleg az. Egy erősebb mezőnyben, más társak között. Ő az idei spanyol gólkirály – már ha a „hétköznapi” futballistákat vesszük és a „nem normális” dimenziókban mozgó Messit, illetve Cristiano Ronaldót figyelmen kívül hagyjuk.
23 gól a bajnokságban, 12 az EL-ben, 47 meccsen 35 találat – hány ilyen őserő szaladgál Európában? Már most biztosnak tűnik, hogy nagy rohamokra számíthat az Atlético vezetősége a játékossal kapcsolatban, csodálkoznánk például, ha a Didier Drogba utódját kereső Chelsea tulajdonosa, Abramovics nem lebegtetne meg néhány luxus-jacht flotta árát kitevő euróköteget a játékos felé.
„Azért jöttem ebbe a klubba, hogy nagy győzelmeket arassak, sikerült. Köszönettel tartozom Istennek, hogy ezt lehetővé tette, valamint a családomnak és persze minden játékostársamnak, az edzőmnek, a szurkolóknak. Értük tettem mindent!” – adott amolyan Oscar-díj-átadós nyilatkozatot a meccs hőse.
A brazil Diego, aki hét gólpasszával a sorozat legjobb előkészítője lett, kacskaringósabb úton ért fel a csúcsra, anno a Juventusnál jósoltak neki nagy sikereket, de nem váltotta meg a világot. Most jó helyre került – ráadásul ő lőtte az idei sorozat utolsó gólját.
„Kemény meccs volt, egy nagyon jó ellenfél ellen. Gratulálok a Bilbaónak. Elképesztően jól futballoztunk, szinte minden sikerült. Olyan, mint egy álom ez az este, hihetetlen érzés győztesnek lenni” – lelkendezett a meccs után.
A Bilbao játékosai nem viselték könnyen a vereséget. Volt, aki már a harmadik gól után zokogva feküdt a földre, pedig még játszani kellett – a szurkolók könnyáztatta arccal bámultak maguk elé. A Bilbao többet vesztett egy kupadöntőnél.
A baszk város a romantika egészen anakronisztikusnak tűnő elvei mentén viszonyul a sporthoz. A csapatban csak baszkok játszhatnak, a futballcsapat nem önmagát, hanem a tartományt képviseli. Valaha a legnagyobb spanyol klubok egyike volt, a 30-as években uralkodó, nyolcszoros bajnok – de az utolsó diadalnak már 28 éve.
Azóta nem nyertek semmit, maradt a puszta romantika – mígnem idén, úgy tűnt, megtalálták a megfelelő, romantikusan őrült edzőt is a célokhoz. Marcelo Bielsa a kompromisszumok nélküli támadófutball elkötelezettje, és mi illene jobban egy „küldetést” teljesítő klubhoz, mint egy ilyen edző?
A Bilbao legyalulta ellenfeleit a sorozatban, 28 gólt szerzett a döntőig, elrakta a Manchester Unitedet, a Schalkét, a Sportingot – de a döntőben a romantika kevésnek bizonyult a racionalitással szemben. Llorente, a legjobb formában lévő spanyol csatár nem tudott úgy helyzetbe kerülni, mint Falcao, a labdák pedig nem találták meg.
A Bilbaónak csupán lecsorgó, megpattanó labdákból akadt helyzete a meccsen, Bielsa mégis azt mondta a meccs után, hogy túlzott az eredmény.
„Nem számítottam ilyen különbségre. Sajnos nem tudtuk játszani a játékunkat, ők pedig igen, ez volt az igazi differencia a két csapat között. Én vagyok a felelős ezért, ezt nem vigasztalásul mondom a játékosoknak, ők érthetően megsemmisültek, hogy nem értük el a célunkat.
A különbség túlzott, az Atlético minden helyzetét kihasználta, nekünk hiába volt sok lehetőségünk, nem tudtunk gólt lőni. Rosszul is védekeztünk, nem tudtunk rendesen támadni – ismétlem, mindez az én felelősségem.”
Az argentin tréner tehát a bukott hős szerepét is felvállalta, ahogy egy romantikus felfogáshoz illik. Játékosait a pályán nem vigasztalta, de ez aligha érzéketlenség: pontosan tudta, hogy hiába tenné. A Bilbao szép meséje Bukarestben véget ért. De ahogyan előzetesen jósoltuk: az EL-döntő után a vesztesnek is kijárt a taps.
Kovács Kokó István: Nem baltával rontok be az irodába
Gazdasági és jogi átvilágítást ígért a Magyar Ökölvívó Szakszövetség újonnan megválasztott elnöke, Kovács Kokó István. Atlanta olimpiai bajnoka a rá váró feladatok mellett beszélt arról, mekkora szerepe lehetett a politikának a megválasztásában, miként alakult a viszonya Erdei Zsolttal, miért indul nála hatalmas mínusszal a szövetségi kapitány, és hogy miért ilyen határozott a véleménye Imane Helif ügyéről. Interjú.
