hvg.hu: Hogy indult a karriered?

Sándor Tamás: A családban nem volt komolyabb tradíciója a futballnak, édesapám a gyári csapatban focizott, róla láttam anno képeket. Ő egyébként ballábas volt, én jobblábasnak születtem. És annyira szerettem ezt a játékot, hogy ha lett volna rá lehetőség, akár négyévesen is elkezdtem volna igazolt játékosként focizni. De akkoriban még nem nagyon voltak olyan csapatok, amik 10 éves kor alatt „begyűjtötték” a gyerekeket, én is 10 éves lehettem, mikor bekerültem az előkészítőbe.

hvg.hu: Mi fogott meg a fociban?

Sándor Tamás: Hogy itt mindig új dolgok történnek, nagyon ritkán történik meg meccsek sorozatában ugyanaz a szituáció. Persze vannak olyanok, amik hasonlítanak egymásra, de lényegében az újdonság ereje hat, mindig mást kell kitalálni, mindig improvizálni kell.

hvg.hu: Volt példaképed, vagy akinek nagyon szeretted a játékát?

Sándor Tamás: Gyerekkoromban ritkán adtak a tévében focit, így a képernyőn kevés játékost láttam, leginkább a magyar válogatottat ismertem. Akkoriban még a debreceni játékosokat lehetett figyelemmel követni, rendszeresen kijártunk a meccsekre. Bücs Zsolti játékát kifejezetten szerettem, ő edzi most a fiamat (Bücs Zsolt jelenleg a DVSC-TEVA utánpótlásának az edzője – a szerk.).

„A kiszámíthatatlanság volt a titkunk”

hvg.hu: Amikor a Lokihoz kerültél, elég hullámzó volt a csapat teljesítménye. Aztán berobbantatok az NB I-be, és onnantól már kiegyensúlyozottabb játékot mutattatok. Mitől szívtátok fel magatokat ennyire?

Sándor Tamás: A ’90-es évek elején elkezdődött egy amolyan kényszerfiatalítás. A jobb játékosok elmentek fővárosi csapatokba játszani, az egyesület nagyon rosszul állt anyagilag. Szerencsére több fiatal és néhány idősebb játékos is itt maradt, velük vágott neki a Loki az NB II-nek. Ők kezdték el építgetni a Debrecen új korszakát. És miután Garamvölgyi Lajos vezetésével megnyertük 1993-ban az NB II-t, már nem estünk ki a bajnokságból. Egy nagyon jól összeszokott csapat jött össze, a pályán is hihetetlenül jó volt a kommunikáció, látszódott, hogy régóta ismerjük egymást. Abban az évben – mindenki nagy meglepetésére – a 7. helyen végeztünk a bajnokságban. A siker titka az összeszokottság és a kiszámíthatatlanság volt, hiszen anno az NB I-ben nem nagyon ismert minket a többi csapat. Voltak persze hullámvölgyek, több olyan mérkőzés nem úgy sült el, ahogy szerettük volna, de ahhoz képest, hogy azt hallottuk, ilyen fiatal és ismeretlen játékosokkal nem is érdemes nekivágni az NB I-nek, az egyesület addigi legjobb eredményét értük el akkor.

hvg.hu: Ott voltál az 1996-os atlantai olimpián is a magyar válogatottban. Hogy emlékszel rá vissza?

Sándor Tamás: A játékosok zömével már az ifi válogatottban is együtt fociztunk, jó kis közösség volt. Nagyon jó mérkőzéseket játszottunk akkoriban, majdnem minden selejtező mérkőzésünk hazai pályán, telt ház előtt zajlott. Nyilván tudtuk, hogy úgyse tudjuk megnyerni az olimpiát, de remek érzés volt már maga a lehetőség is. Az, hogy nem értünk el „kiemelkedő” eredményt, nem feltétlenül a mi játékunk miatt volt. Többségünk úgy volt vele, hogy már az is óriási bravúr, hogy egyáltalán a magyar válogatott ott van egy ilyen szintű nemzetközi tornán, másrészt pedig a csoportbeosztásunk se volt kedvező. Nigériával, Brazíliával és Japánnal sorsoltak minket össze. Nigéria megnyerte az olimpiát, a brazilok a harmadikok lettek. A japánokkal pedig elég furcsa mérkőzést játszottunk. Az utolsó utáni percekben kaptunk ki tőlük, úgy, hogy a 90. percben még 2-1-re vezettünk. Mégis úgy gondolom, sikerült helyt állnunk minden mérkőzésen.

Óriási buli volt a bajnokavatás

hvg.hu: 1997-ben kezdődött a külföldi pályafutásod. Biztos nagy reményekkel vágtál neki, ám végül nem sikerült a „nagy áttörés”.

Sándor Tamás: Vágytam már külföldre, szerettem volna kipróbálni magam nívós bajnokságokban. 1997-98-ban Olaszországban az akkori másodosztályú Torinóban játszottam, ott nehezen ment a beilleszkedés. Akkor még életben volt egy olyan szabályozás, hogy csak egyetlenegy tagállamon kívüli játékos lehetett egy csapatban, így három-négy hónapig nem jutottam szerephez. Később is alig tudtam játszani, nekem pedig nem volt türelmem kivárni, hogy majd esetleg rám kerül a sor, ezért elmentem Törökországba a Gençlerbirliği SK-hoz. Ott csak három hónapot voltam, és az tényleg rettenetes volt, az első naptól vágtam a centit, mikor lesz már vége. Nagyon rossz körülmények között voltunk, nem is gondoltam volna, hogy egy első osztályú csapatnál ilyenek előfordulhatnak. Csak egy példa: a csapatnak volt egy edzőközpontja, azon belül volt egy „kajálda”, mert étteremnek nem nevezném… Szobák is voltak azoknak a játékosoknak, akik nem a városban laktak. De ha szombaton meccsünk volt, már csütörtöktől mindenkinek bent kellett aludnia. Emlékszem, az ágyon mindig féloldalasan feküdtem, minél kisebb felületen érintkezzek az ágyneművel, minden annyira koszos volt, nem is szeretek visszagondolni rá. Abban, hogy kibírjam azt a három hónapot, sokat segített, hogy velem volt a családom. Annyiban viszont jó volt, hogy ott már sokkal többet játszottam. Utána már szerettem volna olyan csapathoz menni, ahol vannak magyarok, mert azért hiányoztak a magyar szavak.

hvg.hu: Ez sikerült is.

Sándor Tamás: Izraelbe, a Bétár Jerusálajimbe igazoltam, ahol már két magyar játékos is volt a csapatban, valamint az országban is voltunk vagy 15-en. És mivel Izraelen belül nincsenek nagy távolságok, akármikor tudtunk kommunikálni. Ott már szuperül éreztem magam. Izraelben nagyon sok vallás keveredik, ott nem érezte magát idegennek az ember. Jól ment a beilleszkedés, mindenki nagyon segítőkész volt, a játékot is éreztem, a család is könnyen elfogadta, a gyerekek ott jártak óvodába. Négy évig voltunk ott, marasztaltak is, de már szerettem volna hazajönni. Nem akartam másik országban leélni az életem, ráadásul a külföldi karrierem sem úgy indult, ahogy azt szerettem volna. Úgyhogy rettentően örültem, hogy meg tudtunk egyezni a debreceni csapat vezetőivel.

Elégedett a pályafutásával

hvg.hu: Van valami, amit megbántál ezzel kapcsolatban?

Sándor Tamás: Semmit sem csinálnék másképp, hiszen nem tudhatom, hogy akkor az milyen lett volna. Úgy gondolom, lehetett volna ettől rosszabb is, nincs okom panaszra. Nyilván szerettem volna jobb csapatokban, nívósabb bajnokságokban játszani, de így jött össze. 1994-ben hívtak először a válogatottba, akkoriban nagyon sűrűn cserélték a szövetségi kapitányokat, szinte mindegyiknél megfordultam. Miután hazajöttem külföldről (2002-ben – a szerk.), az volt az álmom, hogy a Debrecennel bajnokságot nyerjünk. Éppen ezért, amikor Lothar Matthäus meghívott a válogatottba, nem vállaltam, mert én csak a debreceni bajnokságra akartam koncentrálni, és nem voltam benne biztos, hogy egyszerre a két megterhelést elbírná a szervezetem. Másrészt pedig akkoriban nem volt olyan ütőképes válogatottunk, amiről úgy éreztem volna, hogy valamit el lehet érni. Abban az időszakban a magyar válogatottnak esélye sem volt arra, hogy kijusson egy Eb-re vagy egy vb-re. A mostani válogatottban már sokkal több lehetőséget látok.

hvg.hu: Mindent kihoztál a karrieredből, amit lehetett?

Sándor Tamás: Elégedett vagyok. A döntéseimet akkor is, most is vállalom, semmit nem bántam meg – egyébként sem lehetne már ezeken változtatni. Lehet, hogy többre is képes lettem volna, bár én annyira nagyon-nagyon jó játékosnak sosem tartottam magam. Lehet, hogy a maximumot hoztam ki magamból, de előfordulhat, hogy ha sikerül egy rangosabb külföldi bajnokságba bekerülni, akkor még többet mutathattam volna. De ilyeneken nem szoktam gondolkozni. Amit a labdarúgáson keresztül el szerettem volna érni, azt elértem: korosztályos válogatott lehettem, felkerültünk a Debrecennel az NB I-be, ott voltam az olimpián, játszottam a magyar válogatottban, külföldön is voltam 5 évet, majd a csapatommal bajnok lehettem – ez utóbbi az egyik legnagyobb álmom volt. Most pedig a Debrecennél vagyok pályaedző, abszolút elégedett vagyok. Emellett a magánéletem is rendben van, a lányom 18, a fiam 16 éves, ő az utánpótlásban focizik.

hvg.hu: Mi volt a legnagyobb élményed futballistaként?

Sándor Tamás: Nagyon sok remek élményem volt a pályafutásom során, ilyen volt például gyerekként játszani a Népstadionban. De a legnagyobb mégis az volt, amikor bajnokok lettünk. Emlékszem, volt egy szombati meccsünk, másnap pedig a Ferencváros találkozott a Péccsel. Úgy volt, hogy ha mi nyerünk, a Fradi pedig kikap vagy ikszel, mi már bajnokok vagyunk. Ez így is lett, vasárnap bajnokok lettünk, de az igazi ünnep rá egy hétre volt, amikor mi játszottunk együtt a Péccsel. Az egész nap nagyon szépen fel volt vezetve, a gyerekeinkkel mentünk be a pályára kézen fogva, a meccs látványos volt, 3-1-re nyertünk telt ház előtt, sálakat dobáltunk ki a közönségnek. Abban az idényben egyébként is annyira motiváltak voltunk és annyira éhesek a sikerre, hogy az utolsó meccsünkön minden kijött, olyan könnyedén és felszabadultan tudtunk játszani, hogy az tényleg örömfoci volt. A meccs után nyitott fedelű busszal vittek minket a Kossuth térre, a drukkerek mellettünk sétáltak, pacsiztunk, buliztunk. Amikor elértünk a belvárosba, csak azt láttuk, hogy óriási tömeg van a Nagytemplomnál. Hogy mekkora tömeg jött el ünnepelni minket, csak akkor láttuk, felmentünk a pódiumra. Nagyon jó hangulatban telt az este, volt éneklés, szurkolás, aztán a csapat elment a törzshelyére, és elkezdődött az ereszd el a hajam.

„A törökországi időkre jobb nem is gondolni”

hvg.hu: 2008-ban jelentetted be a visszavonulásodat. Mi volt az oka?

Sándor Tamás: Egyrészt addigra már mindent elértem, amit akartam. Másrészt úgy gondoltam, nincs már értelme tovább erőltetni ezt az egészet. Levezetésként Madar Csabival Ausztriában kezdtünk el focizni, de nagyon fárasztó volt minden hétvégén több száz kilométert vezetni, ráadásul anyagilag sem érte meg, így ennek hamar vége lett. Kaptunk utána egy lehetőséget a Bárándban, ami akkor megye I-es csapat volt és ahol sok ismerős játszott, meg közel is volt – nem mindegy, hogy 50 vagy 550 km-t utazik az ember. Mostanában a Debrecen egyetemi csapatában focizom, ha van időm.

hvg.hu: Egy rockzenekarban, a Wyrfarkasban is játszol volt csapattársaddal, Dombi Tibivel.

Sándor Tamás: Kicsivel (Dombi Tibi beceneve –  a szerk.) nagy rockerek voltunk gyerekkorunkban, együtt jártunk koncertekre, együtt léggitároztuk szét az agyunkat. A Wyrfarkast 2003-ban alapították Kicsiék, nekem akkor még nem volt sok kedvem játszani, nálam minden a foci körül forgott, nem akartam, hogy a próbák a teljesítményem rovására menjenek. Miután a basszusgitáros, Zotyó (Böőr Zoltán, szintén focista – a szerk.) kiment Törökországba játszani, a fiúk nem akarták abbahagyni a zenélést, így kerültem ismét én a képbe. Amikor van időnk, koncertezünk is, igaz, főleg, Hajdú-Biharban, de fesztiválokra is hívnak minket. Játszottunk már együtt Ganxsta Zoliékkal és Kowalskyékkal is, de léptünk már fel a Főnix Csarnokban a Tankcsapda előzenekaraként is. Persze tisztában vagyunk vele, hogy nagyon sok együttes jobb nálunk, és minket főleg az ismertségünk miatt hívnak. De minden koncertbe beletesszük a szívünket.