Bár a mai futball leginkább a Barcelonáról és a Real Madridról, valamint Lionel Messiről és Cristiano Ronaldóról szól, Spanyolországon kívül is van élet. Sőt, van olyan helye a világnak, egy egész város, ahol senkit sem érdekel egy El Clásico. Mert megvan a sajátjuk.
A Real Madrid legnagyobb sztárja, a portugál Cristiano Ronaldo nemrég azt nyilatkozta, hogy szerinte a világ legjobb és legerősebb bajnoksága a spanyol. Pedig a portugál 2009-ig nem Spanyolországban játszott, nem ott lett aranylabdás és Bajnokok Ligáját nyert szupersztár sem. A La Ligában kétségkívül gyönyörű focit játszanak, de érdemben csak két együttes, a Real és a Barca harcol a bajnoki címért, ami valahol unalmassá is teszi.
Konkrétabban, 1929 óta az eddigi nyolcvan spanyol bajnoki sorozatból 52-t nyert meg ez a két csapat, az utóbbi 27 évben pedig mindössze négy alkalommal tudta őket letaszítani a trónról egy-egy rivális: az Atlético Madrid 1996-ban, a Deportivo la Coruna 2000-ben, valamint a Valencia 2002-ben és 2004-ben. A jelek szerint a közeljövőben is folytatódik ez a tendencia. Az UEFA ranglistája szerint van ennél erősebb és izgalmasabb bajnokság, pont az, ahol Ronaldo az lett, aki ma.
A mindenhol esélyesként beharangozott, másfél évtizede mégis komoly eredményre képtelen angol válogatottnak nem tett jót a kilencvenes években Gianlica Viallival, Ruud Gullittal (mindkettő Chelsea) és Jürgen Klinsmannal (Tottenham Hotspur) indult „foreign revolution”, azaz a külföldiek forradalma. Már csak azért sem, mert ez a szabadság odáig fajult, hogy az ezredforduló után az egyik legnagyobb londoni klub, az Arsenal úgy állt ki egy bajnokira, hogy nem volt hazai játékos a csapatban. Egy időben az a vicc járta, hogy tíz év múlva a másodosztályból kell összeszedni az angol nemzeti csapatot.
A klubfocinak azonban nagyon is jót tettek a Bosman-szabály és a huliganizmus elleni harc generálta változások. Ezek vezettek ugyanis oda, hogy ma a Premier League a világ legerősebb bajnoksága, amely a színesítés után is megőrizte hagyományait is. Van hat, nemzetközi szinten is nagyon erős klub, de simán előfordulhat, hogy a másodosztályú Crystal Palace kiveri a ligakupából a Manchester Unitedet, vagy az első osztályú Bolton Wanderers az FA Kupában nem bír negyedosztályú ellenfelével. És a szigetországnak megvannak a saját nagy meccsei, így senkit nem mozgat meg különösebben az El Clásico.
Az egyik legnagyobb derbi. Bár mindig pikáns a londoni első osztályú óriásklubok versengése (Arsenal, Chelsea, Tottenham Hotspur), van egy meccs, ami még ezeknél is nagyobb presztízzsel bír. Az 2011/2012-es FA Kupa harmadik fordulójában a Manchester United 3-2-re legyőzte a Manchester City csapatát annak stadionjában, az Etihadban. Mégsem volt akkora az öröm, egyrészt mert a hazaiak 0-3-ról, tíz emberrel álltak föl majdnem, másrészt mert előtte a City győzött az Old Trafforfon, ahol 6-1-re szedte szét Sir Alex Ferguson csapatát. A két csapat 1881-ben találkozott egymással először, de százharminc év alatt talán még sosem volt olyan kiélezett a küzdelmük, mint ebben a szezonban.
A City eddig mindig a kisöcs szerepét töltötte be Manchesterben, akit folyamatosan lehetett zrikálni például azzal, hogy a United-szurkolók a Stretford Enden egy transzparenst tettek ki a közös meccseken, hogy a rivális hány éve, hónapja és napja nem szerzett komoly trófeát. Ez most megváltozott, 2008-ban ugyanis a klubot a dúsgazdag Manszúr Sejk vette meg, aki azóta 460 millió fontot költött játékosokra, összesen 26 focistát hozott az Etihadra árkeresztelt City of Manchester Stadionba.
Megvásárolta a jó nevű edzőt, Roberto Mancinit, aki összekovácsolta a csapatot, még a fantasztikus fizikai képességekkel rendelkező, de nem éppen észjátékos Mario Balotelliből is kihozta a legtöbbet. Sőt, alapembert csinált belőle. Még arra is volt pénz, hogy a gárda elherdálja a 47 millióért vett Carlos Tévezt. Közben ott van a másik út, Sir Alex Fergusoné, aki továbbra is a fiatalokra épít (Danny Welbeck, Phil Jones, Chris Smalling vagy az éppen sérült Tom Cleverley), és ha gond van a középpályán (márpedig az van), nem igazol 30-40 millió fontért egy sztárt, hanem reaktiválja a már visszavonult, 37 éves Paul Scholest. Eddig siker szempontjából kétségkívül ez volt az eredményesebb.
A City érezhetően be akarja hozni a lemaradását, de a jelek szerint nem akar 5-6 évet várni, így ez csak nagyon-nagyon sok pénzzel lehetséges. A módszer manapság nem ismeretlen, a Real Madrid, a Chelsea már régóta ezen az úton jár, de már Dagesztánban is az ilyen csapatépítés lett a követendő példa. A Manchester United – Manchester City párbajt tehát 2012-ben sok minden nemesíti: a kor, a 161 eddig lejátszott meccs, a siker kétfajta útja, és persze az, hogy jelenleg ez a két első osztályú klub vezeti az angol bajnokságot.
Idén a halálra kerestek legtöbbször a Wikipédián
De ennél azért vidámabb témák is előkerültek Taylor Swifttől kezdve az amerikai politikusokon át, egészen a párizsi olimpiáig a top25-ös listán.
