Erőss Zsolt 2010 januárjában szenvedett súlyos lavinabalesetet, ami után jobb lábát térd alatt amputálni kellett. Nem adta fel, és 2011 májusában feljutott a világ negyedik legmagasabb hegyének csúcsára. Küzdelméről dokumentumfilm készült, a hvg.hu a forgatás nehézségeiről magát Erőss Zsoltot, és Kollmann András rendezőt kérdezte.

Erőss Zsolt, hegymászó

„Amikor felkértek erre filmre, én nem gondolkoztam olyanokban, mint rehabilitáció meg talpra állás. Sokkal inkább egy gyönyörű hegymászófilmben, hiszen egy hegymászóval mi másról lehetne forgatni. A történet viszont messze túlszaladt ezen, mert sokkal súlyosabban szól más problémákról, leginkább a sérült emberek életéről. Szerintem ez a film ebbe pont beletalált, ez a fő erőssége.”

„A film maga egyre jobban tetszik, de furcsa dolog ez az egész, mert nekem is szoknom kell azt, hogy másfél órán keresztül az én életemről, az én történetemről szól – mondata hvg.hu-nak Erőss Zsolt. – Ezért amennyire lehet, próbálom kívülről látni ezt a történetet, ami viszont nem könnyű, mert benne vagyok. A lényeg szerintem az, hogy mennyire jut el a történet egy olyan nézőhöz, aki nem hegymászó, és nem ez a része érdekli.”

„A filmről nekem Horváth Tibi mászó társam gondolatai jutnak eszembe. Ő II. János Pál pápa szavaival fejezte be a Lhoce-expedíció alatt vezetett blogját, aki miután látta a Krisztus szenvedéseiről szóló Passiót, állítólag csak annyit mondott: pont így történt. Ezt a filmet újra és újra megnézve én is ezt gondolom: pont így történt. Szeretem az olyan dolgokat, melyek igazak, nincs bennük semmi fikció.”

„A médiaérdeklődést persze fel lehet fogni zaklatásként is, de én most eleve úgy készítettem fel magam, hogy annyira ne zavarja a hétköznapi életemet. Ha kellemetlen volt valami, akkor inkább az, hogy láttam a feleségemen, őt viszont kicsit jobban zavarja. De igazából mindketten fontosnak tartottuk ezt a dolgot, a viselkedés, a hozzáállás pedig önmagunk által befolyásolható dolgok.”

Erőss Zsolt a rehabilitációs intézetben

Magyarok a Világ Nyolcezresein

Erőss szerint a forgatás sem volt mindig sima, mert bizonyos dolgokat – például családi jeleneteknél a meghittebb pillanatokat – nem lehetett újra felvenni. Ha a stáb lemaradt róla, akkor lemaradt, ha el tudta kapni, akkor elkapta. „A futójelenet volt a kivétel, mivel a felvétel hosszú ideig tartott, ami nem tartozik bele a hétköznapi életembe. Futottam a kamera előtt, aztán leültem egy kis székre, így ment ez tíz órán keresztül. De ez volt az egyetlen eset, amikor az én életemet kellett a filmhez igazítani, és nem fordítva.”

A hegyen viszont egyáltalán nem volt ilyesmiről szó, hiszen magashegyi körülmények között nincs idő sokat pepecselni, meg tíz órákat csúszni. „Itt a kamerának kellett alkalmazkodni a helyzethez, de szerintem ez elég jól sikerült.”

Kollmann András, rendező

„Nem sokkal az amputáció után kerestem meg Zsoltot a kórházban, de nem volt nehéz rávenni a dologra, szinte azonnal igent mondott. Bár tudtuk róla, hogy fegyelmezett és bölcs, volt egy olyan várakozásunk a forgatások elején, hogy a történtek azért meg fogják viselni – mondta a hvg.hu-nak Kollmann András, a film rendezője. – Valamennyi szakkönyv és orvos szerint ugyanis egy végtag elvesztését egy olyan gyászmunkának nevezett trauma követi, amikor a beteg egy ponton összeomlik. Arra számítottunk, hogy egyszer csak mindenkit el fog küldeni maga körül, minket is.”

A dolgok azonban másképp alakultak, az a drámai rész elmaradt. „Idővel mi is rájöttünk, hogy nem is kell ezt a drámai szálat keresnünk, mert a filmünk nem arról fog szólni. Zsolt személyére kell koncentrálnunk, és a valóságot, a folyamatot kell bemutatnunk. Mindezt persze úgy, hogy elszakadjon a mindennapi valóságtól, mert mégis filmet készítünk, nem pedig tévériportot.” A kulcs persze a pénz volt, eleinte még az sem volt biztos, hogy 2010 őszén a kéttagú forgatóstáb (Kollmann András rendező és Tóth Zsolt operatőr) az expedícióval tud-e utazni Nepálba. A produkció azonban profi stábbal dolgozhatott, Kollmann szerint 15-20 ember (mecénás, producer és a filmes szakemberek) munkája van a produkcióban.

„Nem könnyen, de szerencsére minden összeállt, hogy a témához mérten magas színvonalú film készülhessen. Modern kamerákat használhattunk, és olyan operatőrökkel dolgozhattunk, akik a szakma csúcsát képviselik. A hangmérnök bármikor rendelkezésre állt, a zenészek a magyar könnyűzene krémjét képviselik, Batka Annamari pedig másfél évi vágta ezt a filmet. Ennyi ideig egyvalamivel foglalkozni betonkemény munka. Ez a film tulajdonképpen egy gigaprodukció, remélem a nézők is látják majd ezt.”

Nehézségek és elvárások

„Húszévesen ugyan kőkeményen sziklát másztam, de én nem vagyok hegymászó, így alaposan fel kellett készülnöm a Himalájára. Az azért nagyon más közeg, pláne filmezésre, és voltak kemény pillanataim. De végig az vitt előre, hogy tudtam: én azért jöttem ide, hogy ezeket a képeket megcsináljam. De ahogy Zsolt szeret hegyet mászni, mert ez az élete, ugyanígy vagyunk mi a filmezéssel.”

A 2010-es Cho Oyu-expedíción a forgatóstáb is részt vett

Magyarok a világ nyolcezresein

„Bizonyos képek – például mikor Zsolt futni kezd – felülmúlták a várakozásomat, viszont csomó olyan kép is van a filmben, ami a helyzetből fakadóan nem lett olyan szép, mert például öt négyzetméteren kellett fogatnunk. Vagy mikor a Himalájában Tóth Zsolt operatőrnek egészségügyi gondok miatt le kellett mennie az alacsonyabb régiókba, és nekem kellett átvenni a helyét. Én viszont nem vagyok jó operatőr, a nagy magyar játékfilmes operatőrökhöz képest meg főleg nem, de én voltam ott, a helyzetet pedig meg kellett oldani.”

A forgatócsoport a 2011-es Lhoce-expedícióra már nem utazott a csapattal, a hegy 8516 méter magas csúcsán Erőss Zsolt készítette a felvételeket, de a filmkészítőkkel előre egyeztetve, hiszen a csúcsra jutás a dokumentumfilm szerves része volt. „Zsolt szerintem összeforrt ezzel a filmmel – tette hozzá Kollmann. – Ez nemcsak nekünk volt fontos, hanem neki is azzá vált. Már csak azért is, mert ma Magyarországon akárkiről azért nem készítenek filmet.”

Vincze Szabolcs