1995 tavaszán, az Orczy-kertben megrendezett iskolabajnokság mérkőzéseinek idején a 7. A. osztály igazolt labdarúgója voltam, és az elődöntő mérkőzésén bebőröztem Sz. Márton későbbi olimpikont. Erre több tanúm is van.
Sz. Márton akkoriban ugyanolyan termetű volt, mint én, így nem esett nehezemre kikerülni őt, amikor már láttam, hogy a labda elgurul irigylésre méltóan hófehér Adidas cipője mellett, amit természetesen senki sem hozott összefüggésbe azzal, hogy a F.Város csapata abban az évben jutott be a Bajnokok Ligájába és Sz. Márton édesapja volt akkoriban a F.Város elnöke.
Sz. Márton azonban utánam kapott, kibillentett egyensúlyomból, én pedig belerúgtam Sz. Márton vádlijába. Hirtelen haragú voltam akkoriban, és hát már éppen elindultam volna a kapu felé, amit nyilvánvalóan góllal fejeztem volna be, ha az ember bebőröz valakit, annak többnyire gól a vége. Az olimpikon elesett, térdét zöldre festette a fű, de gyorsan felpattant és ordítozni kezdett.
„Gyere be a vízbe’! Játsszuk le a vízbe’!”
Egészen közel állt az arcomhoz, és a karját széttárva, vállát megemelve kakaskodott, várta a választ. Körülnéztem. A helyzet kínos volt, embertelenül kínos, de mégis meg kellett kérdeznem. Nem kérdezhettem mást.
„Milyen vízbe’?”
Ekkor Sz. Márton is körülnézett, arca elsápadt, majd szó nélkül faképnél hagyott. A mérkőzést természetesen mi nyertük. Mindezt azért mesélem, mert úgy érzem, ennek a traumának a feldolgozása nélkül Sz. Márton nem juthat egyről a kettőre. A magyar csapatnak szüksége van Sz. Mártonra. Két vereség után szüksége van egy jó Sz. Mártonra, hogy felálljon a padlóról.
Így hát kimondom ország s világ előtt: tojok az egészre, Marci! Ne nyomasszon ez a hülyeség, mindenkinek vannak rossz napjai, borítsunk fátylat a múltra.
Hajrá Marci, szurkolok neked!
Úszóelnök: Sokadszorra alázzák meg Virth Balázst
Wladár Sándor szerint az, ahogyan Milák Kristóf korábbi edzőjével bánnak, egyenesen történelemhamisítás. Úgy fogalmazott: „fekélyes a seb, és egyre mélyül. Hosszú időt igényel a gyógykezelése”.
