Nem foglalkoztatnak különösebben a csillagjegyek, de az mindig fontos volt számomra, hogy júniusban, az ikrek jegyében születtem, sokáig hordtam is a nyakamban egy fekete kerámiamedált, ami két egymásba fonódó cseppet ábrázolt. A kettősség régóta foglalkoztat, hiszen már azzal megkettőzöm magam, ha tükörbe nézek, de kétféle vagyok a napszakok szerint (nappal szelíd, este kiszámíthatatlan éjjeli lény), vagy amikor megmerülök az öröm és letargia váltóáramában. A legérdekesebb mégis a kétneműség: emlékszem, hogy egészen kicsi koromban milyen felszabadító volt, hogy nem kellett lánynak lennem, egyszerűen csak gyerek voltam, egyszerre kétnemű és nem nélküli.

Amikor óvodásan beírattak balettre, és csúfolni kezdtek a rövid hajamért, és mert nem volt fülbevalóm, eltört bennem valami. Miért kellene magamra aggatnom a nőiség külső jeleit? A fiúkat sokkal szabadabbnak láttam – de aztán észrevettem, milyen kiszolgáltatottak, amikor szerelmesek, és agresszióba fordítják a tehetetlen sóvárgást. Nehéz játék a szerelem, a csábítás és a hódítás, és én azt hittem, nem fogok majd részt venni ebben az egyszerre hazug és kiszámítható játszmában, nem támasztok majd elvárásokat, nem élek az olcsó női eszköztárral. Egyenlő akartam lenni a kezdettől fogva, de erre nincs előregyártott recept.

Egyenlő akartam lenni

Shutterstock

Nincs, mert aztán mégis tetszeni akartam, mégis virágos ruhában szárítottam a lobogó nagy hajamat (mert persze megnövesztettem), mégis elvártam egy-egy szál virágot, udvarló ajándékot, a látványos udvariasság gesztusait. Nem az eszem akarta így, hanem a neveltetésem vagy az ösztöneim – máig sem tudtam egészen eldönteni, melyik. A kiszemelt fiú – máig életem párja – viszont nem volt hajlandó behódolni vagy körülrajongani. Nem hullt térdre, nem könyörgött, nem hazudott: megtartotta a méltóságát. Még az sem zavarta, ha látta, hogy ettől visszariadok – hogy aztán persze annál jobban kezdjen érdekelni, hogy ki ez az ember, aki pont úgy viselkedik, mint ahogy én tenném, ha fiú volnék. Aki a legelső beszélgetésünk alkalmával rögtön a szabad akaratról társalog velem. Aki nem bólint rá mindenre, amit mondok, hogy hamarabb megfoghassa a kezemet. Sőt: vitatkozik, logikájával földbe döngöli az én érzelmi érveimet.

Kamaszok voltunk csak, mégis akkor értettem meg, hogy én hozzá képest nem vagyok már lázadó, mert az elvárások letörték az akaratomat. Vagy mégis lázadtam? Igen: őellene. Az ő akarata és érvei ellen. Jó volt összecsapni, küzdeni, mindig felállni, jó volt próbálgatni az erőmet – nem hódításban vagy alávetettségben, hanem szemtől szemben, egyenlő feltételekkel. Hát nem erre vágytam egész életemben? Hogy erős lehessek? Erős ellenféllel szemben?

Az erőt kaptam vissza tőle, a gyermekkori szabadságot, annak a tudatát, hogy a test öröm, de az elme kockázat, hogy az érzelmeket racionalizálni lehet (egy ideig, mondom még mindig, mert ismerem a dzsungeleinket). Mindig éreztem, hogy bennem ott van az iker férfiénem, ami az ő rejtett, hiperempata női énjét keresi. És amikor végre rejtett énjeink is megtalálták egymást, megszületett az abszolút bizalom.

Érdekli, mit válaszolt felesége írására Dragomán György író? Olvassa el a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban, mely a nemek, a nőiesség, férfiasság témáival foglalkozik. Keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő most! Ha most fizet elő, megajándékozzuk Susan Quilliam Hogyan válasszunk társat? című könyvével. Aktuális számunkat meg is rendelheti.