Nincs elveszett gyerek! címen tartott előadást a TEDx Youth 2011-es budapesti rendezvényén Kun Péter és Partali Csaba, és bár az előadás mottója akár egy száraz, elméleti módszert is sejtethet, a valóságban szó sincs elméletről. A két vívóoktató intuitív módon rátalált a hiperaktív gyerekek lekötésének egyszerű, ám annál hatékonyabb módszerére.

„A vívás eleve önfegyelemre és koncentrációra nevel. Egyetlen szabálytalanságnak vagy meggondolatlan cselekedetnek is súlyos következményei lehetnek” – indokolja az egyesület sikerességét az egyik oktató Partali Csaba. Persze ahogy az TEDx előadásból is kiderül, az elején még egyáltalán nem volt biztos, hogy az ötletből - figyelemzavaros gyerekeket vívásra oktatni – sikeres, hosszú évekre szóló történet, és egy erős közösség lesz.

A vívópást varázsa

Kun Péter - aki maga is hiperaktív - voltaképp a saját magán bevált módszert alkalmazta a Hiper SE-ben is. Neki is a vívás segített az akár hosszú percekig is tartó túlmozgások és kontroll nélküli cselekvések kezelésében, így jött az ötlet, hogy Csabával együtt másoknak is segítsen a sporton keresztül.

Az ötlet befogadója a problémás, ám a figyelmet megháláló fiatalokkal foglalkozó Gyerekház Iskola lett: az intézmény egykori pincéjében kezdődtek el 2006-ben az első vívó-órák. A pincét a két edző maga hozta használható állapotba, ám az előadás óta sajnos el kellett hagyniuk a helyiséget, így most az edzések a Gyerekház kis tornatermében zajlanak. A jelenleg körülbelül negyven gyereket foglalkoztató egyesület elég szűkösen fér el a mostani átmeneti helyén, így Csaba és Péter jelenleg is egy komfortosabb helyszínt keresnek.

A kezdeti, óriási zsivajból aztán egy év alatt egyre fegyelmezettebb közösség lett, igaz, ehhez az is kellett, hogy az edzések mellett egye sűrűbbé váló természetjárások is összehozták a csapatot. Az egyesület most már három oktatóval is rendelkezik.

„Simóka Nóra, korábbi olimpiai bajnokunk csatlakozása a klubhoz óriási segítséget jelent. Neki sportpszichológus végzettsége is van, így ő az, aki elsőként kezdi meg az új növendékekkel a foglalkozásokat. Úgy is mondhatjuk, ő készíti elő a terepet a mi munkánkhoz” – mesél az előadás óta történt legnagyobb változásról Kun Péter. „Én abba a tíz százalékba tartozom, akik felnőttkorukra sem növik ki a hiperaktivitást. Édesanyámnak köszönhetem, hogy végül a víváson keresztül én is megtanultam kezelni önmagam: ő mutatta az OSC hirdetését, ahol vívókat toboroztak, és bár eleinte ki akartak onnan dobni, és kicsi is voltam az átlaghoz képest. De kiharcoltam, hogy maradhassak.”

Péter később országos bajnok lett, és válogatott színekben is bemutatkozhatott, de edzőként már nehezebb volt megtalálni a helyét. Több vidéki város után a Hiper SE ötlete hozta a fővárosba, és az eddig eredmények azt mutatják, megérte vállalni a feladatot. „Ebben az egyesületben legalább visszaadhatom kicsit azt, amit én köszönhetek a vívósportnak” – árulja el saját motivációit Péter. Édesanyja alapította a Gyermekház Iskolát, ezért lett ez az intézmény az edzések befogadója.

Itt a gyerek akár az anyámba is elküldhet

Csaba elmondása szerint a szülők és a gyerekek azonnal vevők voltak az ötletre. „Két napra rá, hogy meghirdettük az edzést már jelentkeztek is az első érdeklődők. Nagyjából egy tucat diákkal indult a foglalkozás. Azóta jócskán megszaporodtunk, és a korábbi növendékek is szívesen jönnek vissza” – mesélte a Hiper SE-ben megvalósuló közösségépítésről Csaba, aki szerint a vívóközegben amúgy is tapasztalható egyfajta szoros összetartozás. Ahogy ő fogalmaz, aki egyszer komolyabban megízlelte ezt a sportágat, az onnantól kezdve már nem is „szabadul” a vívópásttól. A vívóedzések fontosságát jól jelzi, hogy a gyerekek otthoni fegyelmezésének eszközévé vált a foglakozástól való eltiltás.

A közös munka egyre komolyabb színvonalúvá vált, így a két alapítóban felmerült, mi lenne, ha más, „normális” egyesületek növendékeivel is összemérnék tudásukat a Hiper SE tehetségei. Eleinte ők hívtak meg más iskolákat egy házi bajnokságra, majd újabb szintet lépve a más helyeken reménytelennek titulált gyerekek az országos korosztályos bajnokságokban bizonyíthattak. Ahogy az előadásban is elhangzik, a csúcsot minden bizonnyal az jelentette az edzőknek, hogy a „hiperesek”egyáltalán nem lógtak ki a mezőnyből, sőt, fel sem tűnt másoknak, hogy a gyerekek milyen háttértörténettel érkeztek a tornára.

A másik nagy változás az egyesület utóbbi éveiben az öttusa megjelenése az oktatásban. „Az öttusa edzések arra is jók, hogy a gyerekek ne csak a vívópástot lássák, hanem megtanuljanak mondjuk lovagolni is.” Péter szerint – főleg eleinte – nagyon nehéz bírni a gyerekekkel, és rengeteg a holtpont és nehéz pillanat.

„Itt a gyerek akár az anyámba is elküldhet, akkor sem szabad feladni a megkezdett munkát. Viszont sokkal nagyobb örömet okoznak azok az apró sikerek, amikor azt látjuk valamelyik növendékünkön, hogy sikerült valami elérnünk a hosszú edzésmunkával. Az egyik kislány például háromszor törte el a kezét, mert minden egyes győzelem után a falba ütött. El lehet képzelni mekkora eredményként éltük meg amikor először láttuk, hogy sikerült lenevelnünk erről a rossz szokásról.”