A közösségi média egyrészt megkönnyíti és felgyorsítja a kapcsolatteremtést, másrészt ugyanígy elősegíti, de meg is bonyolítja a szakítást. Kutatások szerint tízből nyolc váláshoz köze van a Facebooknak.
Az elmúlt években megsokszorozódott azoknak a száma, akik az interneten ismerkednek, ám ez már rég nem korlátozódik kifejezetten az erre a célra létrejött társkereső oldalakra. A közösségi portálok randialkalmazásai lehetővé teszik, hogy ne kelljen külön párkereső szájtokra regisztrálnunk, elég, ha használjuk a Facebook-azonosítónkat, és máris ismerkedhetünk. Így működik például a Csajok és Pasik, amely évekkel ezelőtt iWiW-alkalmazásként vált ismertté, vagy a világszerte használt, magyar fejlesztésű Hi!temptation, amely GPS segítségével mutatja meg, mely felhasználók vannak a közelünkben. Ha valaki szimpatikus, elég, ha üzenünk neki, és ha a másik fél is úgy gondolja, azonnal találkozhatunk a kiszemelttel. Egyre népszerűbb a Canoodle.com is, amely a közös hobbi, érdeklődési kör alapján – a lájkok segítségével – ajánl fel lehetséges partnereket. A valóságot próbálja modellezni a YouShouldTotallyMeet, amelyben a felhasználók a párkereső barátaikat próbálják meg összehozni egymással.
Bár az említett alkalmazások megkönnyítik, gyorsabbá és praktikusabbá teszik az ismerkedést, a közösségi oldalakon található profilunk miatt akár egy már megbeszélt randi is kútba eshet. Az AVG Technologies egyik kutatásában részt vevő nők 35 százaléka állítja, hogy a találkozás előtt megnézi a férfi Facebook-oldalát: képeit, lájkjait, hozzászólásait. A match.com társkereső oldal Singles in Amerika elnevezésű felmérése szerint a férfiak 27, a nők 49 százaléka mondott már le randit az interneten fellelhető információk alapján.
Nehezebb lehet a szakítás
Ahogy az ismerkedést megkönnyíti, úgy a szakítást minden eddiginél nehezebbé teszi a Facebook. A közösségi portálon számos lehetőség, alkalmazás áll a rendelkezésünkre ahhoz, hogy volt partnerünket megfigyeljük, vagy akár kellemetlen helyzetbe hozzuk. Az „édes bosszú” azonban a legritkább esetben gyümölcsöző, egyes kutatások szerint pedig, ha túl sokat foglalkozunk egykori kedvesünk virtuális aktivitásával, a saját magunk gyógyulását veszélyeztetjük. Más szakemberek éppen az ellenkezőjét állítják, szerintük a pszichésen labilisabb emberek sajátja a nyomozó-ellenőrizgető attitűd.
A közösségi portálok létrejötte előtt, ha két ember szakított, nem kereste egymás társaságát, a leveleket vagy emléktárgyakat pedig ki-ki vérmérséklete szerint visszaadhatta, a szemétbe dobhatta vagy legalábbis elrakhatta szem elől, hogy ne emlékeztessenek folyamatosan a csalódásra. Ezek mind-mind felgyorsították az érzelmi regeneráció folyamatát, amelyet esetleg csak egy-egy véletlen találkozás zavarhatott meg.
Ma azonban a valaha egy párt alkotó két ember – legyen bármekkora is a fizikai távolság – csupán néhány kattintásnyira van egymástól. A YourTango.com tanulmánya szerint az exkedvesünkre emlékeztető „digitális nyomok” megnehezítik a szakítás utáni továbblépést. A honlap felmérésében részt vevők 57 százaléka azt mondta, exe virtuális jelenléte nagymértékben akadályozza őt egy új kapcsolat kialakításában, de a házasok, illetve stabil kapcsolatban élők 60 százaléka is úgy vallott, hogy a webkettes információáramlásnak köszönhetően túl gyakran jut eszükbe egykori párjuk, közülük is 36 százalék azt nyilatkozta, hogy a volt kedves Facebook-, és egyéb közösségi portálokon való jelenléte kifejezetten negatívan befolyásolja a házasságát.
Megbetegíthet a „nyomkövetés”
Hasonló megállapításra jutott Tara Marshall, a brit uxbridge-i Brunel Egyetem pszichológiatanára is. Tanulmányának konklúziója szerint, később épülnek fel a szakítás után azok, akik gyakran csekkolják exük adatlapját, barátainak és új hobbijainak listáját. Az okostelefonok gelokációs alkalmazásai – amelyet egy 2012-es felmérés szerint a felhasználók 60 százaléka rendszeresen használ – pedig azt is lehetővé teszi, hogy mintegy „véletlenül” összeakadjunk volt szerelmünkkel, és ne csak a virtuális térben, hanem fizikailag is kövessük azt.
Marshall 450 felhasználót – közülük 87 százalék amerikai nő volt – kérdezett a szakítás utáni Facebook-felhasználási szokásairól, és egyértelműen azt tapasztalta, hogy a másik utáni „kémkedés” intenzitása fordított arányban áll az érzelmi sebek begyógyulásának gyorsaságával. A felmérésben részt vevők közül 47 százalék vallotta olyannyira komolynak problémáját, hogy pszichológus vagy pszichiáterhez is fordult azzal, közülük 30 százalék pedig a szakember javaslatára sem volt képes abbahagyni az ex timeline-ján való kutakodást, és tehetetlenségérzésről, folyamatosan nyomott hangulatról, illetve agresszióról számolt be.
Vagy éppen ellenkezőleg?
Eli Finkel a evanstoni Northwestern Egyetem szociálpszichológia tanszékének egyetemi docense azonban azt állítja, Marshall kutatási eredményei téves prekoncepción alapulnak, és éppen az ellenkezőjéről van szó. Véleménye szerint nem a facebookos nyomkövetés betegíti meg az usereket, hanem a veszteségélményt feldolgozni nem tudók alapvetően hajlamosabbak arra, hogy egykori partnerüket – mintegy birtoktárgyként kezelve azokat – folyamatosan az ellenőrzésük alatt tartsák.
Finkel a fenti magatartásforma ördögi kör jellegét is hangsúlyozza, amely szerint a közösségi portálon látottak, olvasottak hatására a frusztráció és elkeseredés fokozódik. Ezt az álláspontot támogatja Jeffrey Hall, a Kansasi Egyetem professzora is, aki úgy véli, a Facebook csupán átvette azt az információhordozó szerepet, amelyet közösségi portálok elterjedése előtt a barátok, ismerősök láttak el.
Megoldás lehet a digitális emlékektől való szabadulás?
Corina Sas, a brit Lancaster Egyetem munkatársa, és a Kalifornia Egyetemen dolgozó Steve Whittaker egy kísérlet során 24 olyan személyt vizsgált, aki negyedéven belül szakított partnerével. A kutatás során arra voltak kíváncsiak, hogy a résztvevők miképpen kezelik az exükkel kapcsolatos digitalizált emlékeket. A kutatópárosnak három stratégiát sikerült elkülönítenie. A 24-ből 12-en válogatás nélkül mindent kitöröltek, ami az exükre emlékeztette őket, azt sem mérlegelve, hogy később szükség lehet bizonyos dokumentumokra, nyolcan mindent megtartottak, négyen pedig elkülönítették azokat, mondván, később, a csalódást feldolgozva, racionálisan, higgadtan szelektálják az emlékeket.
Sas és Whittaker szerint a digitális emlékek eltüntetését támogató – ma még futurisztikusnak tűnő – Facebook-alkalmazásra lenne szükség, amely az expartnerhez kötődő virtuális tartalmakat gyűjtené össze. Ehhez szövegértelmező programokra és arcfelismerő algoritmusokra lenne szükség, amelyek segítségével egy esetleges szakításkor egy gombnyomással „karanténba” lehet helyezni az egyelőre nemkívánatos tartalmakat.
Egyetlen kattintás is váláshoz vezethet
Ahogy az ismerkedést, úgy a kapcsolatok felbomlását is felgyorsíthatják a közösségi portálok. Egy gyanúsan új ismerős, egy lájk, egy meggondolatlan hozzászólás akár váláshoz is vezethet. Leggyakrabban egy régi kedves felbukkanása okoz konfliktust a felek között, ugyanis ezek a régi-új ismeretségek sokszor nem maradnak kizárólag virtuális keretek között.
Egy 2012-ben készült magatartástudományi kutatásból kiderült, hogy a brit párok nyolcvan százaléka valamely közösségi oldalon található információ miatt szakít. Az Amerikai Válóperes Ügyvédek Társasága pedig ugyanerre az eredményre jutott, és olyan tanulmányt tett közzé, melynek alapján a válások 80 százalékáért a közösségi média, elsősorban a Facebook a „felelős”.
A szakítások okai a legváltozatosabbak lehetnek, mint például az erotikus, provokatív üzenetváltások, más nők-férfiak képeinek gyakori lájkolása, kommentelése. A számítógépek előzményeinek böngészése folyamán arra is fény derülhet, ha partnerük egy bizonyos profilt néz meg túlságosan gyakran.
A közösségi média és a kapcsolatok összefüggésének megkerülhetetlenségét bizonyítja az is, hogy az Egyesült Államokban kezd bevett szokássá válni, hogy a felek szerződésben rögzítik, esetleges szakítás után mit teregethetnek ki egymásról a neten.