Eleve a képek.

Olyan vidékeket, városokat, ahol minden a színekről – a mélykék tengerről, a sárga homokról, az aranyló napfényről – szól, kifejezetten kemény, fekete-fehér képeken bemutatni önmagában zavart kelt, feszültséget okoz a nézőben. Pláne, ha közben különböző párbeszédekben még utalás is van a színek fontosságára. („No colors anymore / I want them to turn black” – juthat eszünkbe a Rolling Stones slágere.)

Az Oscar-díjas Robert Elswit kamerája ráadásul minden egyes képkockát olyan kompozícióval, fényjátékkal rögzített, hogy azokat egy fotókiállítás falain is simán megcsodálnánk, akár egyenként is. Ez önmagában sem lenne kis teljesítmény egy nyolcrészes sorozattól. 

A játékidő emellett arra is lehetőséget ad, hogy hosszasan mutassa be, milyen fárasztó felmászni egy végtelen lépcsősoron (közben a néző is szinte elfárad), vagy épp milyen macerás lehúzni egy hullát egy lépcsőházban úgy, hogy lehetőleg ne lássa és ne hallja meg ezt senki. A látványért felelős szakemberek továbbá telerakhatták a sorozatot különböző utalásokkal Hitchcockra (ez említett, a hullát a lépcsőn lehúzó nyitójelenetet például biztosan imádná, de a szobrokról, egyéb tárgyakról bevágott közeliekről is beugorhat az Idegen a vonaton vidámparkjelenete), a klasszikus olasz filmekre és persze a film noir előzményekre, vagy épp a – filmben tartalmilag, valljuk be, elég suta, az utolsó epizód végén pedig már egyenesen kínos párhuzamként végigvonuló – Caravaggio-életmű részleteire.

És akkor még csak a mesteri képekről beszéltünk. Pedig van itt más is, amitől Steven Zaillian író-rendező (aki szintén Oscar-tulajdonos: a legjobb adaptált forgatókönyv kategóriában kapta a Schindler listájáért, de az ő nevéhez köthető Az ír forgatókönyve is) Ripley-je – eltekintve ettől az erőltetett Caravaggio-párhuzamtól – az utóbbi idők legjobb sorozatává vált. A lassan hömpölygő, de végig feszült történetmeséléstől a már említett filmtörténeti és művészettörténeti utalásokon át a szereplők mesteri kiválasztásáig.  

Első hallására egyébként nem feltétlenül logikus, miért is készült sorozat Patricia Highsmith 1955-ös regényéből, hiszen abból már láttunk jobb és kevésbé jó filmes adaptációkat. Az 1995-ös – Matt Damon, Jude Law és Gwyneth Paltrow főszereplésével készült – A tehetséges Mr. Ripley kifejezetten emlékezetes feldolgozás volt például. (Anthony Minghella filmjéből egyébként a kiváló színészek és zene mellett a harsány színekre is emlékezhetünk.)     

Alain Delon, Matt Damon, John Malkovich is bújt már Tom Ripley bőrébe – nem rossz társaság. (Utóbbi egyébként most is feltűnik egy kisebb, de fontos szerepben.) Zaillian, szintén némi furcsa zavart keltve a nézőben, a címszereplőt a regényben megírt fiatalemberhez képest jóval idősebb színészre, Andrew Scottra osztotta.

Netflix

Ő viszont olyan kiválóan hozza a félelmetesen érzelemmentes, hazudozó, ördögi terveit zseniálisan szövögető pszichopatát, hogy el is felejtjük ezt a kis életkor-túlszaladást. Ugyanolyan faarc mögé képes rejteni a lebukásközeli feszült pillanatait, mint ahogy kiállítja a hamis csekket, vagy ahogy, mondjuk, agyoncsapja áldozatait. A leghátborzongatóbb pedig az, ahogy hideg fejjel az általa termelt hullákat eltünteti. Iszonyú macerás ez számára, látjuk, de nagyjából annyira kavarja fel mindez érzelmileg, mint egy-egy hamis levél megírása vagy egy újabb kávé rendelése egy kis bárban.

Scott Ripley-jéről – ellentétben a Matt Damon által alakított karakterrel, aki fokozatosan csúszik be a legmélyebb bűnök örvénybe – már a sztori elején kiderül, hogy nemcsak piti szélhámos, hanem pszichopata is. A történet szerint egy dúsgazdag milliárdos felkérése húzza ki New Yorkban az egyre szorongatottabb helyzetéből azzal, hogy megbízza (mint a fia régi egyetemista barátját), hogy hozza haza az Olaszországban élő fiát, Dickie Greenleafet (Johnny Flynn), mert szükség volna rá a vállalatnál. Tom pedig, noha talán soha nem is találkozott a fiúval, elvállalja a megbízást a busás költőpénz és az olasz út lehetősége miatt.

Dickie a Nápoly melletti festői kisvárosban, Atraniban éli a folyamatosan érkező apanázsból az aranyifjak életét, barátnője, Marge (Dakota Fanning) oldalán. Ide toppan be Tom, aki látva ezt az életmódot, gyakorlatilag Dickie-vé szeretne átváltozni. Flynn megbízhatóan hozza az „élj a mának, főleg, ha kimeríthetetlen forrásból érkezik ehhez a pénz” elvet követő Dickie figuráját, de valahogy nem tud annyira ellenszenves lenni, mint volt Jude Law az 1995-ös filmben.

Netflix

Tom a Dickie-vé válásához összeszedi minden szélhámostehetségét, érzelmeivel, lelkiismerettel ugye nem kell foglalkoznia, hiszen, ahogy az egy rendes pszichopatánál alap: nincs. Fokról fokra, lépésről lépésre meg is valósítja tervét.

Időnként persze fellépnek zavaró szereplők, mint Dickie állandóan kötözködő, Tomot gyanúsan szemlélő barátja (Eliot Sumner), vagy a majdnem végig bizalmatlan (majd a sorozat végére érthetetlen módon ezt a bizalmatlanságát elfelejtő) Marge, illetve belép a képbe egy pont után a zseniális, gülüszemű, fapofával is jó humorú Maurizio Lombardi által alakított Ravini felügyelő.

E zavaró momentumokat kell kiiktatnia Tomnak, és vagy erőszakkal, vagy mesterkedéssel, csalással, hazugsággal, de elég jól elboldogul. A sorozat végére – miután bejárjuk vele Atranit, Palermót, Rómát és Velencét – sikerül is elérnie, hogy miközben gyűlöljük a tetteiért, valahogy talán mégis szurkolunk neki, hogy kimásszon a bűn és a morál egyre mélyebb bugyraiból.

Netflix

Film noir road movie, anti-útifilm, pszichothriller, krimi, fekete-fehér látványorgia – mindegy is, milyen stílussal illetjük a sorozatot, odaszegez a képernyő elé. 

Nem lennénk meglepve, ha hamarosan jönne az új évad. Erre utal a széria lezáratlan befejezése éppúgy, mint a sorozat fogadtatása.

Alig várjuk.