Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A TechnoCool című tárlat annak az 1990-es években indult művészgenerációnak a gondolkodásmódját járja körül, amely a rendszerváltás utáni évtizedet felszabadító élményként élte meg. Ebben az elektronikus zenék forradalmasító szemlélete, a DJ-kultúra és a partik új látványvilága is meghatározó inspirációt jelentett, ami a művek vizualitásában, a bennük felvett kérdésekben is megjelent. A nosztalgia és a rácsodálkozás is garantált.
Legyen a fiataloknak is egy jó apropójuk a múzeumlátogatásra – ez volt a Magyar Nemzeti Galériában október végén megnyílt Technocool című kiállítás főkurátorának, Petrányi Zsoltnak az egyik elsődleges célja. Márpedig azzal a felszabadító élménnyel, amelyet a rendszerváltás utáni gazdasági és kulturális nyitottság nyújtott az 1990-es években indult művészgenerációnak, nem nehéz azonosulni. A kiállítás a generációk közötti szakadékot is áthidalja azzal, hogy a rendszerváltás utáni Magyarország legszínesebb tizenkét évét mutatja be 1989-től 2001-ig, és olyan friss nézőpontok mentén emel be témákat, amelyek egyébként nem feltétlenül kaphattak volna fókuszt, ha nincsenek jelen a kurátorok között a Z generáció képviselői is Tarr Linda, Major Sára és Harangozó Katalin személyében.
A kiállítást kétévnyi interjúzás és háttéranyag-gyűjtés előzte meg – olyan művészeket kérdeztek meg a bemutatott időszakról, akik jelen voltak a kilencvenes művészetének alakulásánál, sőt maguk is alakították azt. A kiállításhoz készült katalógusban Barkóczi Flóra, Hornyik Sándor, Nemes Z. Márió, Mucsi Emese és Tatai Erzsébet tanulmányai javasolnak lehetséges megközelítéseket a korszakhoz. A kiállításnak otthont adó Magyar Nemzeti Galéria nem először kínál korszakot átölelő tematikus kiállítást, korábban például a hatvanas éveket mutatta be. A mostani tárlat viszont inkább öt tematikai egység mentén megtervezett szelekció mintsem korrajz. Petrányi szavaival élve: „Nem felsorolás, hanem felvállalás”.
Kiszabadulás a ketrecből
A hatvanas évek TTT (tiltott, tűrt, támogatott) elve miatt keretek közé szorított neoavantgárd és konceptuális művészeti mozgalmak az 1989-es rendszerváltás után tudták csak igazán kifejteni hatásukat, teret adva a progresszív, neokonceptuális művészetnek, ahol az ötlet önmagában művészeti értéket képvisel, és egyenértékű annak gyakorlati megvalósításával.
A kiszabadulás az Aczél-féle kulturális ketrecből végre teret engedett a kreativitásnak, közben pedig az újmédia éppen úgy beszivárgott a képzőművészetbe, ahogy a korszakkal együtt járó rohamos kommunikációs és technológiai fejlődés. A számítógép-alapú művészet elterjedésével együtt előtérbe került a képmanipuláció problémája is: a Photoshop megjelenésével (1988) nem lehetett tudni, mi valódi és mi nem az. Ez a fejlődés pedig két út elé állította a képzőművészeket.
Nagy Kriszta 1997-es 200.000 FT című alkotásán digitális képmanipulációval érte el, hogy a Warhol-szerű fotósorozaton más-más méretben látszódjanak a mellei, utalva ezzel a Nyugat-Európából beözönlő rengeteg reklámra és filmre, ahol a szereplők látszólag mind szépek, egészségesek és gazdagok voltak, torzítva ezzel az itthon élők testképét (és jelentősen hozzájárulva a szépségipar és a fitneszműsorok fellendüléséhez).
A másik lehetséges (tradicionális) választ a rohamos technológiai fejlődésre Szacsvay Pál 1999-es alkotása adhatja meg a látogatónak. Reprojekció című fotósorozatáról, annak bonyolult kivitelezése miatt sokáig azt hitték Photoshopot használt: garázsokban és repülőtereken analóg fényképezővel fotózott jeleneteket vetített ki projektorral olyan hétköznapi anyagokra, mint egy függöny, majd az így kapott kompozíciót fotózta újra műszaki kamerával, így a print óriási mérete ellenére is tűéles maradt a kép.
Névválasztás szabadsága = identitás szabadsága
Ahogy a lemezlovasok művésznevei elterjedtek, úgy szivárgott be a képzőművészetbe is az álnevek használata: Szépfalvi Ágnes a festő Nemes Csabával és Szoboszlai Jánossal együttműködve Monique L. álnév alatt keltett életre egy koncepciót: egy Magyarországon élő és festő francia diplomatafeleség karakterét, aki nem vágyik a rivaldafényre. Az ötleteket Nemes szállította, Szépfalvi festményeit Szoboszlai szövegezte meg, így állt össze a kész konceptuális mű. A festmények többsége hasonló stílusban festett női alakokat ábrázol, ezzel pedig Szépfalvi medializálja műveit, vagyis hozzájárul egyediségük elvesztéséhez, ami szintén a korszakra jellemző attitűd.
Nemes Csabát a név mint művészeti koncepció annyira foglalkoztatta, hogy Veress Zsolttal 1995-ben hivatalosan is nevet cseréltek, és a másik művész neve alatt alkottak éveken keresztül (egészen addig, amíg Veress fel nem hagyott az alkotással, és emiatt Nemes egy idő után beleunt abba, hogy a Veress Zsolt név áll munkái alatt). A megállapodást a Magyar Narancs (a nomen est omen című, a két művész egymás szimbolikus megkeresztelését ábrázoló kép kíséretében) 1995. szeptember 14-én közölte.
A demokratikus egyformaságra rímel Németh Hajnal, Beöthy Balázs közös munkája is, a Néha Hajnal Bárhol Balázs című fotósorozat. Itt az akkor egy párt alkotó művészek „keresztbe öltöztek”, vagyis azzal, hogy egymás ruháit vették fel, az uniformitásra helyezték a hangsúlyt, ami a kilencvenes évek elektronikus zenei vonalát is jellemezte, elég csak a techno ismétlődő didaktikusságát alapul venni. Nem számít, ki kicsoda, a személyek nevei, ruhái felcserélhetőek, az identitás megválasztása szabad, akár a név kiválasztása.
A korszak öltözködésére a japán utcai divat is nagyban hatott, pontosabban a FRUiTS című magazin, amely a kilencvenes évek merész és formabontó tokiói, azon belül is a Haradzsuku városrészbeli fiatalok lázadását mutatta be. A nyugati típusú használtruhaboltok is ekkor szaporodtak el, hiszen nem volt már, ami gátolta a behozatalt; nem kellett már fű alatt venni a Levi’s farmert. A korszakra annyira jellemző kísérletezés megjelent a divatban is: menő lett turkálóból öltözni, és merészen kombinálni a ruhadarabokat. Az egyformaság viszonylagos.
A posztmodernség mibenlétét számos definícióval próbálták meghatározni, de a kételkedés és a bizalmatlanság mindegyikben közös. Ahogy a kilencvenes évek utópisztikus kultfilmje, a Mátrix Neo szemén keresztül bemutatja, milyen az, ha megkérdőjelezünk mindent, ami a világ alapjait jelenti, úgy a világhírű művész, Matthew Barney CREMASTER 5 című álomszerű operafilmjének eredeti, 50 perc hosszú verziója is ebbe az irányba vezet. Petrányi Zsolt csak úgy jellemezte: ez az alkotás maga a posztmodern. A film Budapesten játszódik, az Operaházban, a Gellért fürdőben és a Lánchídon. Barney a századfordulós hangulatot akarta kifacsarva, groteszk jelmezekkel feldíszítve tálalni.
A posztmodernnek magyar képviselője is van a kiállításon, igaz, az ő művei inkább a futurista vonalát viszik tovább az irányzatnak, mintsem a szürreálist. Lakner Antal a gyógyszeripari dizájnt használta fel, hogy fiktív termékcsoportokat hozzon létre. Áltudományos szupernövényei megoldást jelentenek az éhezésre a világban (PUMO), vagy épp külső tüdő gyanánt a bőrre tapadva termelnek a gazdatestnek oxigént (DERMOHERBA).
De hol a zene?
Bár a nyolcvanas évek underground zenei vonala közvetve érezteti hatását, de közvetlen megjelenésében alul marad a kiállításon a képzőművészettel szemben. Csak itt-ott felbukkanó QR kódos albumválogatásokkal képviselteti magát, meg egy-két Ravasz András és Ferenczi Róbert alkotással a POP/REMIX szekcióban. Nem nagyon sikerült központi szerepet adni neki.
A kor kettősségét viszont nagyon szépen bemutatja a kiállítás: egyrészt a rendszerváltás utáni Magyarországon mindennél nagyobb igény volt a progresszív szabadság, és sokoldalúság megélésére, viszont a rohamos technológiai fejlődés azt vetítette előre, hogy minden reprodukálható, a valóság torzítható, a gépi, ismétlődő elemeké a jövő. Így az utolsó mű keretet ad az egész tárlatnak: Eike Berg német származású művész saját magát konzerválta 1999-ben az utókor számára. Incremental (x=x+1) című alkotásán számokat sorol amiket egy program sorrendbe rak egymás után, végtelenítve, de néha megtörve egy-egy mimikai gesztussal. Így egyszerre kerül az installáció (és Berg) időn kívülre, de a számok váltakozása mégis jelzi az idő kérlelhetetlen múlását.
A Magyar Nemzeti Galéria TechnoCool. Új irányok a kilencvenes évek magyar képzőművészetében (1989-2001) kiállítása 2023. október 27. és 2024. február 11. között tekinthető meg a galéria C épületében.
Nyitóképünkön Komoróczky Tamás Addikció című grafikája.
