Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Igen, a gaz merániak olyan gonosz szavakra tanítják a gyerekeiket Vidnyánszky Attila sokadik Bánk bán-rendezésében, mint a liberalizmus, igen, a Nyugatról érkezett, nőnek öltözött férfit elküldik benne a fenébe, mégsem ez a probléma az előadással. Kritika a Nemzeti Színház új bemutatójáról.
Hetedszer rendezte meg Vidnyánszky Attila a Bánk bánt: négyszer operában, eddig kétszer prózai színházban, és a Nemzeti Színház idei évadának első bemutatója ismét ez a nemzeti klasszikus darab volt. Ha egy rendező többedszer nyúl ugyanahhoz a drámához, mindig felmerül a gyanú, hogy valódi, mélyről jövő művészi szándékok helyett valami más hajtja, az önismétlés kényelmétől kezdve ilyen esetben akár az úgynevezett nemzeti oldal vélt vagy valós politikai igényeinek kielégítéséig.
Vidnyánszky mindenesetre szolgált indoklással, miért vette elő az első alkalom után huszonegy évvel újra a drámát: „Amikor 2002-ben foglalkoztam a művel, az az érzet munkált bennem, hogy a világ változóban van. A világ pedig mostanra – gyökeresen és visszavonhatatlanul – megváltozott, ezért is döntöttem úgy, új előadást készítünk új gondolatokkal, ezúttal fiatalokkal” – áll a színlapon. (Hogy pár évvel korábban „ugyanebben a színházban” Alföldi Róbert is megrendezte a drámát Bánk bán – junior címen, szintén fiatalokkal, szinte lényegtelen, hiszen aligha tartja bárki Vidnyánszky Nemzetijét és Alföldi Nemzetijét „ugyanannak a színháznak”. Pedig elvileg az.)
Az előadást megnézve azt is megértjük, hogy „a világ gyökeresen megváltozott” szófordulatot véletlenül pontosan ugyanúgy érti Vidnyánszky, ahogyan a kormánypropaganda és a YouTube-os videók előtt elinduló félperces kormányreklámok is értik: mi, magyarok, szinte egyedüli Normális, Tisztességes Nemzetként állunk a széllel szemben, és próbáljuk visszaverni az ármánykodó Nyugat és az Európai Unió aljas támadásait, hogy megőrizzük nemzeti szuverenitásunkat. És hogy Vidnyánszky e gondolat átadására alkalmasnak tartja a Bánk bánt, az teljesen érthető: a dráma kétségkívül olvasható ekként is, hiszen Katona József darabja abból a történelmi alaphelyzetből indul ki, hogy II. András magyar király külföldi nemeseknek kedvezett, nekik juttatott sok pozíciót, távollétében pedig külföldi felesége uralkodott az országon, a magyarok érdekeit figyelembe nem véve. (Igaz, már 2012-ben láttuk, hogy Vidnyánszkynak nem feltétlenül kell olyan színdarab ugyanennek a mondanivalónak a sulykolásához, aminek bármi is köze lenne a témához: akkor a debreceni Csokonai Színházban mutatta be Georges Feydeau Bolha a fülbe című, megcsalásos bohózatát, amelynek Vidnyánszky-féle verziójában Brüsszel volt a kupleráj, ahol az EU tagállamai bénáztak el mindent, míg a magyar fickó, „Pista Hajdúböszörményből” meg nem mentette az egész kócerájt.)
Az már más kérdés, e kritika tárgyába szorosan nem tartozó gondolatmenet, ugyan miért olyan egyértelmű a jobboldali szavazók számára, hogy bár a jobboldal kedvére használhatja színtisztán politikai mondanivaló átadására a nemzeti drámákat, ha a baloldal ugyanezt teszi, akkor hazaáruló: amikor Alföldi Róbert ugyanezen a színpadon rendezte meg Az ember tragédiáját és a János vitézt, még a parlamentig (!) is eljutott a tettetett felháborodás azzal kapcsolatban, hogy mit engedhet meg magának egy színházi rendező ezekkel a Szent Magyar Színdarabokkal kapcsolatban. Pedig Vidnyánszky Attila épp ugyanezt csinálja, sőt hatványozottan ezt, hiszen Alföldi annak idején a vádakkal sugalltakkal szemben még csak nem is pakolta tele olyan aktuálpolitikai kiszólásokkal az előadásokat, mint Vidnyánszky – neki mégis lehet, sőt. Pedig valójában az egész hisztéria hülyeség, és a műveszethez való mély hozzá nem értés az alapja:
természetesen minden rendező úgy értelmez minden színdarabot, ahogy azt ő maga igaznak és hitelesnek találja, legrosszabb esetben gyenge lesz az előadása, és akkor a néző majd a lábával leszavazza, azaz megbuktatja.
(Kivéve persze, ha a közönség nem szavaz a lábával, mert félig-meddig kötelezően buszoztatják az előadásokra, de ez megint más kérdés.) Ezt az alapvetést pedig nem módosítja, hogy az adott értelmezés a jobboldalnak, a baloldalnak vagy a szélsőséges ufóhívőknek tetszik-e jobban. Épp erre való a színház.
Vidnyánszky sokféleképpen egyértelműsíti is, hogy nem pusztán a cselekményben megjelenő konfliktus – Bánk, Melinda és Gertrudis sorsa – miatt foglalkozik a drámával, hanem magyar sorskérdést lát benne: főképp a szinte végig szem előtt lévő, puzzle-szerűen újra meg újra szétszedett és összerakott, mágneses Nagy-Magyarország térképpel. A dráma cselekményénél hétszáz évvel későbbi történelmi esemény, Trianon behozása hivatott demonstrálni a felmerülő kérdések univerzalitását. A gyerekeinek sétálgatás közben a kontextusból ítélve alighanem szinte trágárnak tartott szavakat (liberalizmus, globalizmus, klímakatasztrófa) tanítgató Gertrudis pedig tovább tágít az értelmezési tartományon, behozva a jelent is. Csakúgy, mint azzal a jelenettel, amikor a meráni gyerekek körül női ruhában sertepertélő férfit földre lökik, és káromkodva elzavarják.
A „kontextusból ítélve alighanem” szófordulat ugyanakkor fontos az előadás elemzésekor. Mert ahogy fent írtam, önmagában azzal művészi értelemben természetesen semmi probléma nincs, ha egy rendező a neki fontos gondolatokat közli a színpadon, akkor sem, ha azoknak van közük az aktuálpolitikához. A kérdés mindössze az, hogyan valósítja meg ezt, mennyire működő eszközökkel fejti ki a mondanivalóját.
Vidnyánszky Bánk bánjának politikai mondandójával az a probléma, hogy kimerül az üres, szolgai frázispufogtatásban.
Az előadás semmit nem fogalmaz meg arról, miért is mondogatja Gertrudis a gyerekeinek, hogy liberalizmus vagy hogy transzhumanizmus, pláne hogy tolerancia: olyan szavak lennének ezek, amelyek megrontják az ártatlan gyermeki lelket? Miért? És mind ilyen? Nézőként örömmel meghallgatnám Vidnyánszky Attila gondolatait arról, hogy miért rossz egy gyereket már korán toleranciára nevelni, vagy a klímáról beszélni vele, de Vidnyánszky Attila még azt sem árulja el nekem, a nézőnek, hogy vannak-e egyáltalán gondolatai róla. Hogy alighanem negatívan kéne értékelnem ezeket a szavakat, azt is csak onnan sejtem, hogy az előadás meglehetősen fekete-fehér világában Gertrudis abszolút negatív szereplő. (Már Berzsenyi Krisztina ötletes, színkodokat használó jelmezei is segítenek elkülöníteni, kik a negatív és kik a pozitív szereplők.) Még ennél is rosszabbul megvalósított jelenet a transzvesztita férfi megalázása: gondolom, evidensnek kellene vennem, hogy aki férfiként női ruhába öltözik, az valami rosszat tesz – de hogy jön ez ide?
Az előadás kísérletet sem tesz arra, hogy ezt a momentumot beépítse saját szövetébe, hacsak nem számítom bele az előadás szövetébe a kormánypropaganda évek óta visszhangzó frázisait; de nem akarom beleszámítani, hiszen egy színházban vagyok, és nem egy pártkongresszuson. Legalábbis remélem. Márpedig ennek a jelenetnek csakis akkor van értelme, ha fejben hozzáadom a jelenethez a kormánykommunikációt: a Fidesz valamelyik politikusa elmondja nekem, hogy a transzvesztitizmus vagy transzneműség káros dolog, majd látom, ahogy egy ilyen káros eszmét képviselő személy megjelenik II. András magyar király udvarában, tehát értem, miért is kell őt onnan kikergetni. A mondat első része nélkül viszont a jelenetnek nincs értelme, ahogy nincs a szótanítgatásnak sem, de még az is üres gesztus marad, amikor vérrel öntik le a feldarabolt mágnes-Nagy-Magyarország darabjait: ez sem állít többet annál a finoman szólva sem újszerű állításnál, hogy Trianon rossz dolog volt.
A közhelyek máskor is megjelennek az előadásban. Vidnyánszky például kis túlzással az egész bemutatót alárendeli egynek: a három és negyedórás előadás alatt végig rettentő idegesítő, ritmustalan kopácsolást kényszerülünk hallgatni, mert szövőnők valamit végig szőnek a szövőszékeiken a színpad szélein. Egy ilyen monumentális, szó szerint az előadás minden percét átható gesztusnak csak kellene, hogy valami nagy tétje legyen, de az egész megmarad az elkoptatott, egyszerű metaforák szintjén: az utolsó képben meglátunk néhány félkész nemzeti jelképet, és kész. Hiszen az előadás alatt szőtték a történelem szövetét.
Ugyanakkor a napi politikára való utalások, sőt még a szétszakított Nagy-Magyarország darabjaival való legózás is csak a háttérben zajlanak, az előadásnak csak apró hányadát teszik ki, noha sejthető, jelentőségük nagyobb, mint percarányuk; vagy ha ez nem is lett volna rendezői szándék, azzal, hogy Vidnyánszky Attila lényegében politikusként vesz részt a színházi életben, mindenképpen ez lett a végeredmény. Mégis, az előadás nagyobb része nem politikai mondanivalója miatt elgondolkodtató; a kérdés inkább az, mennyire működik Vidnyánszky színpadi víziója.
És ez az előadás olyan, mintha a régi, lírai, atmoszferikus, nagyszabású, összművészeti színházáról ismert Vidnyánszky Attila valamelyik kevésbé tehetséges követője rendezte volna:
látszik rajta az az ambíció, amivel az olyan előadások készültek, mint például a csodálatos Mesés férfiak szárnyakkal, de szerkezete korántsem olyan átgondolt, a felszín látványosságai korántsem szolgálják annyira a mélység átadását, a dramaturgiájából hiányzik a legjobb Vidnyánszky-előadások őskáosznak tetsző kontrollált feszessége, hangozzék ez utóbbi bármennyire is paradoxonnak. Abban a fajta színházban az volt a nagyszerű, hogy a néző bárhová nézett, biztosan valami fontosat látott – a még beregszászi Három nővér hosszúkás színpadán például az is meghatározta, melyik szereplőt figyelheti a néző a leginkább, hogy hová szólt a jegye –, míg itt inkább csak modoros, közhelyes dolgok zajlanak a színpadi fókuszon kívül, afféle lassított felvételben, kissé színjátszókörösen mozgó szereplők próbálnak jelentékenynek tűnni. Sőt olyan nagyszerű színészek is áldozatául esnek ennek a felfogásnak, mint Nagy Mari, aki három órán keresztül üldögél a színpad szélén, és a rendező csak nagy ritkán engedi, hogy legalább megszólaljon. A színlapon nem neveznek meg díszlettervezőt, pedig fontos eleme az előadásnak a Nemzeti Színház nagyszínpadának állandó mozgása által kialakított téregyüttes, de a technika folytonos használata idővel inkább rátelepszik az előadásra, mintsem hogy felemelné azt.
Miközben néha látszik, milyen az, amikor mindennek tényleg súlya van: a megerőszakolt Melindát „táncoltató”, durván pörgető férfiak és a színésznő vad tánca ilyen például, kifejező, jelentéssel bíró, eredeti. Vidnyánszky egyszer humorra is használja a fókuszon kívüli részt, amikor Biberach a Bánk bán operaverziójából indít be oda nem illő részeket a magnóján, de a rendező annyira megörül saját ötletének, hogy túlzásba viszi és ezzel idővel már erőltetetté teszi a saját tevékenységére minduntalan reflektáló Biberach jelenetét.
Ugyanakkor a fókusz szó is túlzásnak hat; kérdés, a nézőtér nagy részét elfoglaló iskolás osztályok tagjai a dráma ismerete nélkül egyáltalán mennyit értenek meg a cselekményből. Ebben nemcsak a nemhogy nem figyelemterelő, de inkább széttartó kavalkád hibás, de a szöveg értelmezésével nem mindig eléggé foglalkozó, a pátosznak túl nagy teret engedő színészek is. Kristán Attila Tiborca az, aki példát mutathat bárkinek dikcióból: ő képes úgy mondani a legarchaikusabb szövegrészeket is, mintha csak egy barátunkat hallanánk beszélgetni a sarki közértben, ezáltal az ő jelenetei automatikusan hangsúlyosabbá is válnak. Vidnyánszky sokszor mintha nem segítene a színészeinek a szöveg értelmezésében, jellemző például, amikor Berettyán Sándor Bánkja épp szinte kiátkozza Barta Ágnes Melindáját, de közben együttérzően, szeretettel ölelgeti, simogatja, teljes disszonanciában a szövegével, és minden utalás nélkül arra, hogy ez a disszonancia szándékolt lenne.
Vidnyánszky Attila legújabb Bánk bánja nagyszabású vízió egy olyan Bánk bánról, amelyben valóban tetten érhető lenne egy nagyszabású vízió.
Számos sikerületlensége ellenére is ízelítőt ad a rendezőnek a megszokott lélektani realistától eltérő művészi világlátásából, ahogy az árnyék is megmutatja, milyen lehet az alak, amely veti. Jó – ha politikai mondanivalójában nem is eléggé artikulált – előadásról akkor lehetne beszélni, ha nem maradna meg puszta ízelítőnek úgy, ahogyan Vidnyánszky hetedik Bánk bánja megmarad annak.
