Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Egy gyerekfilmhez képest meglepően összetett és kíméletlen Pinokkiót tűzött műsorra a Netflix, amely pont jó arra, hogy megeddze a széltől is óvott gyerekeket egy olyan időszakban, amikor sokukat semmi sem tudja megóvni. Guillermo Del Toro tizenöt évig készült animációs filmjére megérte ennyit várni. A sokrétű karakterektől kezdve a feszítő létfilozófiai kérdéseken át a lenyűgöző látványvilágig mindenen érződik a rendező keze nyoma, akinek a legújabb alkotása még akár A faun labirintusával és A víz érintésével is képes felvenni a versenyt.
Egy fasiszta plakátokkal csúfított festői olasz kisváros, hadigépekről alászálló tengeren úszkáló bombák, egy alkoholista szobrász, gyerekkatonák és egy szfinxhez hasonlatos kék lény, amely az élet és halál mibenlétéről okít egy kisfiút. Ezek alapján minden eszünkbe jutna, csak az nem, hogy egy családi filmet nézünk. Pedig Guillermo Del Toro Pinokkió-feldolgozása, amelyet a rendező társ-forgatókönyvíróként is jegyez, történetesen ezek között a díszletek között játszódik. A rendező nem hazudott – máskülönben bizonyosan megnőtt volna az orra –, amikor úgy fogalmazott, hogy a filmje egy olyan történet újragondolása, amelyről azt hittük, hogy ismerjük, de valójában mégsem.
Del Toro a történelem egyik legsötétebb korszakába, a II. világháború idejére helyezte minden idők legismertebb fabábujának történetét, amely már az eredeti verziójában sem volt mentes a kissé didaktikusnak mondható tanulságoktól. Carlo Collodi 1881-ben írta meg a népszerű meseregényét, a Pinokkió kalandjait, amelyben a szobrász Dzsepettó egy farönkből kifaragja a címszereplő kisfiút, aki aztán életre kel, és mindenféle kalandba keveredik. Az egyszersmind valóságos és metaforikus útján több mágikus tulajdonsággal felruházott kísérője is akad – úgy, mint egy kékhajú tündér és egy beszélő tücsök –, akik élő lelkiismeretként szolgálnak Pinokkiónak. A fából faragott gyerek azonban sokszor letér a helyes útról, ami mindig látványos következményekkel jár. Miután túl sokat lóg az iskolából, szamárrá változik, amikor pedig hazudik, akkor köztudottan megnő az orra. Pinokkió a saját kárán kénytelen megtanulni az élet legfontosabb leckéit, de miután sikerrel kiáll minden próbatételt, elnyeri érte a méltó jutalmát, és igazi kisfiúvá változik.
De vajon tényleg akkora jutalom igazi gyereknek, hús-vér embernek lenni? – adódik a kérdés, miután Del Toro univerzumában a hús-vér emberek, köztük a gyerekek is könnyedén válhatnak ártatlan áldozattá egy mások által indított értelmetlen háborúban. Elég csak a rendező három Oscar-díjjal jutalmazott A faun labirintusa című alkotására gondolni, amely szintén nagyjából ebben az időszakban játszódik a Franco-diktatúra idején Spanyolországban, ifjú főhősnője pedig a maga tisztaságával és a menedékéül szolgáló varázsvilággal szívfacsaró ellenpontját adja a polgárháború kegyetlenségének. A Pinokkió esetében pedig szinte már a legelején tanúi lehetünk Dzsepettó – Collodiéval megegyező keresztnevű – fia, Carlo halálának, akivel egy véletlenül a helyi templomba csapódó bomba végez. Ugyancsak végigkövethetjük a fafaragó cseppet sem szép, leginkább alkoholba fojtott gyászát is, amelynek melléktermékeként egy részeg éjszakán megszületik a girbegurba és sebtében összekalapált Pinokkió.
A Del Toro által megálmodott fabábu folyton izeg-mozog, megállás nélkül beszél, kérdez, követelőzik, hazudik, elkóborol és egyéb rosszaságokat csinál – más szóval gyerek. Pont olyan, mint bármelyik másik, egyszerre elképesztően cuki és végtelenül idegesítő. A naiv és kíváncsi Pinokkiónak azonban a nulladik naptól kezdve nyakába szakad egy súlyos és egyáltalán nem gyerekméretű teher, méghozzá az, hogy megbirkózzon a másságával. Szembe kell néznie azzal, hogy az apja szemében sosem veheti fel a versenyt Carlóval, a mindig jól viselkedő eminens tanulóval, és sosem fog úgy kinézni, mint a kortársai, az igazi fiúk.
Arról nem is beszélve, hogy a különlegességéből kiábrándult Pinokkióból elvtelen haszonlesők és a rendszer vakbuzgó szolgái egyaránt megpróbálnak hasznot húzni. Ilyen példának okáért a vándorcirkusz opportunista igazgatója, aki személyesen Mussolini előtt igyekszik villogni Pinokkióval. Hiszen a Duce, ahogy maga is sommásan nyugtázza, „szereti a bábokat”. A közlés tömörsége és hangsúlya okán pedig valamiért az a benyomásunk támad, hogy a diktátor kulturális műveltsége ebben az egy kijelentésben ki is merül.
Pinokkió azonban a bábulétének egy másik aspektusa miatt is célkeresztbe kerül – a szó szoros értelmében –, ugyanis a hatalom képviselői benne látják meg a bármikor feláldozható és elpusztíthatatlan, más szóval a tökéletes katona eszményképét. Habár a különbözősége zavaró tényező és kiküszöbölendő hiba az egyformaságot ösztönző és minden egyediséget gyengeségnek bélyegző társadalomban, a fő alkotóeleme – a jó masszív olasz fenyőfa – révén sikeresen felfedezik benne a nemzeti jelleget.
A kis Pinokkióról azonban hamar bebizonyosodik, hogy legalább akkora veszélyt jelent a rendszerre, mint amekkora hasznot reméltek tőle. Aligha létezik olyan autoriter rezsim, amelyik ne látna fenyegetést egy bábuban, amelyiknek nincsenek madzagjai, hiszen azok hiányában lehetetlenség őt dróton rángatni. Pinokkió, akit a kisváros polgármestere olyan riasztó jelzőkkel címkéz fel, mint a „szakadár” és a „független gondolkodó”, a történet kezdetén szó szerint ma született bárány, pontosabban bábu. Nem tapasztalta még meg, mi az az elnyomás, és nincs tisztában a behódolás fogalmával sem, a naiv, gyermeki szemléletmódja pedig ragadós. Nemcsak a környezetében lévő kortársak körében, hanem az idősebb generáció tagjainak számára is, akik kénytelenek rádöbbenni, hogy nemcsak tanítani tudnak dolgokat a fabábunak, hanem ők is képesek tanulni tőle.
Pinokkió ugyanis a maga ártatlanságában felteszi azokat a kérdéseket, amelyeket sok felnőtt elmulaszt feltenni magának, amikor lázadás helyett fásultan és zokszó nélkül igába hajtja a fejét. Márpedig a legfontosabb lecke, amit a kicsik és nagyok megtanulhatnak Guillermo Del Torótól, az a lázadás fontossága. Az animációs film nézése közben önkéntelenül is elkezdünk azon gondolkodni, mi értelme egy tökéletes világra felkészíteni a gyerekeinket, amikor a világunk minden, csak nem tökéletes. Mi értelme a fegyelmezettnek és engedelmesnek lenni, ha ezzel csak fegyvert adunk az elnyomóink kezébe, és mi értelme görcsösen ragaszkodni az igazsághoz, ha az a vesztünket okozza?
És ez csak az egyike azoknak a súlyos egzisztenciális témáknak, amelyeket a rendező a gyerekfilm köntösébe csomagol. Mint Del Toro humorosan megjegyzi az animációs film létrejöttét bemutató dokumentumfilmben, minden alkotása az apjáról és róla szól, ez alól pedig a Pinokkió sem kivétel. A kék tündér nemcsak a fabábuba lehel életet, hanem egyúttal a gyászába dermedt Dzsepettóba is, akinek kezdetben kihívást jelent jól szeretni a második gyermekét. Az apa-fiú kapcsolat a metaforikus síkon is megjelenik a filmben, ha azt vesszük alapul, hogy a hatalom gyakran pont olyan önkényesen próbálja ráerőltetni az ízlését és akaratát az állampolgárokra, mint a makacs szülő a legocsmányabb ruhadarabokat a gyerekére.
Egy ilyen lehangoló világból azonban nem hiányozhat a remény és a hit sem. A katolikusként nevelt, mára már ateista Del Toro filmjét áthatja a szakralitás. A Collodi regényében is szereplő cethalas epizódban nem nehéz észrevenni a biblikus utalást, az Oscar-díjas mexikói rendező azonban még egy lépéssel tovább megy, és a film egyik legmeghatóbb jelenetében egyenesen Krisztushoz hasonlítja Pinokkiót. A templomba becsörtető fabábu ugyanis nem érti, hogy a hozzá hasonlóan szintén fából készült Jézus szobrot miért csodálattal illetik a városka lakói, akiktől ő maga csak megvetésre tarthat számot.
Ha a sokrétű mondanivaló nem lenne elég, Del Toro alkotásának látványvilága felteszi az i-re a pontot. A rendező és az animátor csapat – mint az a mű létrejöttét bemutató kísérőfilmből kiderül –, nem digitális animációt, hanem úgy nevezett stop-motion technikát alkalmazott. Ez azt jelenti, hogy minden egyes helyszínt és karaktert (a különféle arckifejezéseikkel együtt!) lemodelleztek a valóságban, és ezt vették fel aztán filmre. Ennek pedig meg is lett az eredménye. A részletesen kidolgozott figurákon a ruhájuk gombjától kezdve a mimikájukon át a körmük piszkáig minden jól kivehető és egyedi, a 3D hatásnak köszönhetően pedig még kisképernyőn nézve is az a benyomásunk, mintha egy légtérben tartózkodnánk a szereplőkkel. Nem is lepődünk meg, amikor elhangzik, hogy a film 15 évig készült.
A rendező definíciója szerint a film megragadja a valóságot, az animáció viszont megalkotja. Ettől válik igazi műalkotássá, akárcsak Guillermo Del Toro Pinokkiója, amelyben minden adott, ami egy jó családi filmhez kell. Olyan univerzális értékekre tanít meg (újból), amikre elcsépelt lenne azt mondani, hogy fájóan aktuálisak – mert persze, hogy azok, mivel most is számos helyen dúlnak a világban háborúk –, de ha már nem tud varázsütésre jóvá tenni mindent, legalább biztatást ad a rossz dolgok elviseléséhez.
