Lemész a haverokkal egy barlangba még az esti buli előtt. Átkúsztok pár szűk járaton, izgalmas az egész, de mielőtt visszafordulnátok, látjátok, hogy baj van, hirtelen megteltek vízzel az alagutak, amelyeken bejöttetek. Nem tudtok visszamenni a felszínre. Lassan megérted, hogy a föld mélyén rekedtél, elzárva a külvilágtól, és fogalmad sincs, mikor tudsz kimenekülni vagy mikor mentenek meg, és próbálod elnyomni a fejedben a gondolatot, hogy amilyen szituációba keveredtél, abba lehet, hogy bele fogsz halni, mert ezt a gondolatot nem lehet ép ésszel elviselni. Heteket vársz, mielőtt először látsz új embert kiemelkedni az utat elzáró vízből, és újabb hosszú napokat, mire legalább megpróbálnának kimenteni. Hat órára vagy a kijárattól, hat órányi víz alatti útra erős áramlatok között, zavaros vízben. Senki nem tudja, ezt túl lehet-e élni.

Ezt az érzést nem lehet átélni, nincs senkinek olyan fejlett empátiája, hogy bele tudná magát képzelni ebbe a helyzetbe, illetve nem is empátiáról van itt szó, hanem önvédelemről: az agyunk nem engedi, hogy ha nem feltétlenül muszáj, átéljük ezt a kilátástalanságérzést és rettegést. De hogy film készül az esetről – arról, amikor 2018 nyarán tizenkét gyerek és egy felnőtt két és fél hétre egy thaiföldi barlangban rekedt, és az egész világ szurkolt előbb azért, hogy egyáltalán megtalálják, majd hogy élve ki is tudják hozni őket –, egyértelmű volt. A tizenhármak (Thirteen lives) című filmet megnézve pedig már az is biztos, hogy

ennél jobb játékfilmes feldolgozás nem is készülhetett volna az esetről.

A két Oscar-díjas, feszültségkeltésben fekete öves hollywoodi rendező, Ron Howard (Apollo-13, Egy csodálatos elme, A Da Vinci-kód, Lánglovagok) legzseniálisabb húzása az volt, hogy nem a fent leírt rettegésre koncentrált, nem katasztrófaturistaként állt a történethez, hanem a mentésre helyezte a hangsúlyt. Vagy még pontosabban: arra, hogy mennyi önzetlen segítséggel, áldozathozatallal, a szó legnemesebb értelmében vett hősiességgel volt lehetséges élve kihozni mindenkit a barlangból, amelyet a hirtelen jött monszun percek alatt vízzel töltött meg, és hogy csak rajtuk, a mentésben résztvevő rengeteg, a világ minden tájáról kérés nélkül Thaiföldre utazó önkéntesen keresztül, a lehető legfinomabb módszerekkel mutatta meg, milyen lelki feszültségekkel járhatott a mentés folyamata minden résztvevőnek, a barlangi búvároktól kezdve a thaiföldi település vezetőin keresztül a szülőkig és persze magukig a gyerekekig, vagy a magát mindenért felelősnek érző felnőttig, azaz a bent rekedt gyerekfocicsapat edzőjéig.

A tizenhármak attól olyan kivételesen nagyszerű film, hogy ezzel a módszerrel Howardnak sikerül is elérnie, hogy mégis átérezzük mindezt, de úgy, hogy közben ne a rettegésen, hanem a hősiességen legyen a hangsúly. És hát léteznek felemelőbb történetek azoknál, amelyek az önzetlenségről szólnak? Lehet megindítóbb történetet mesélni annál, mint hogy hogyan segít egyik ember a másikon, noha semmilyen érdeke nem fűződik hozzá, csak a puszta embersége? Van fontosabb téma a világon annál, mint hogy mi van, ha mindenki, háttértől és a saját egójától függetlenül összefog egymással azért, hogy a világ egy kicsit jobb legyen? Nem hiszem, hogy lenne.

Ha úgy vesszük, Howard nem is egy „jó sztorit” talált meg, amiből igazán könnyen lehetett sokakat érdeklő, fordulatos filmet rendezni, hanem egy sokkal különlegesebb dolgot: az egyetlen példát a járvány előtti évekből, amikor

egy ügy minden érintettje félretett mindent, csak az emberségességét nem, és ez nagyobb csoda még annál is, mint hogy életben kihoztak tizenhárom embert egy gyilkos dühű barlangból.

Ami pedig filmszakmai értelemben megy szinte csodaszámba, hogy egy ilyen bombasztikus sztoriból minden hollywoodi nagyotmondás, olcsó feszültségkeltő elem és giccs nélkül készített filmet egy rendező, és mégis – vagy épp ezért – tökéletesen sikerült olyan hatásosan, megindítóan és gyomorszorítóan elkészítenie azt, hogy a legjobb akciófilm is elbújhat mögötte.

A tizenhármak filmes mesterkurzusnak is jó lenne, talán még tanítani is fogják a filmes iskolákban, ha az lesz a tananyag, hogy lehet a pontosan megfelelő mennyiségű információval tökéletesen átadni mindazt, amit át kell: érzelmeket, tudásanyagot, feszültséget vagy akár egy későbbi jelenet megalapozását. Jellemző például az a jelenet, amikor egy szivattyúszerelőt kell kihozni csak egy-két elárasztott folyosón keresztül, néhány méteren, de a férfi bepánikol, ezzel megnehezítve a dolgot. Egy mindössze egyperces jelenet minden különösebb részletezés nélkül – aztán félóra múlva kiderül, ez volt a példa arra, hogy miért lehetetlen kihozni a gyerekeket a három kilométernyi, vízzel teli járatokon: mert ha a hat óra alatt csak egy percre is bepánikolnak, azonnal meghalhatnak ők is és a mentők is. És be fognak pánikolni.

Ahogy az a mellékszál sincs túlbeszélve, ahogy egy vízmérnök segítségével a mentés közben több száz önkéntes a vizet próbálta elterelni a barlang víznyelőitől, hogy lassabban emelkedjen a vízszint: ők csak dolgozgatnak a háttérben, és a film vége felé csak egy gesztus, egy köszönetnyilvánítás juttatja eszünkbe, ez a szinte láthatatlan munka is micsoda hihetetlen teljesítmény, és – megint csak – milyen önzetlen, senki által nem kért, mégis teljes erőbedobással adott segítség volt. Vagy az a félperces jelenet a boldogság tetőfokán, a happy end közepén, amikor kiderül, hogy az egyik mentőnek meghalt az édesapja, amíg ő a barlangban volt: csak pár másodpercig látjuk, ahogy az illető félrevonul és a tenyerébe temeti az arcát, de ennyi is bőven elég ahhoz, hogy megértsük és átérezzük, mit jelent valójában az a szó, hogy áldozat.

Ahhoz pedig, hogy ennyire elementáris erejű legyen a film hatása, nagyon kellettek ezek a színészek is, akik ugyanolyan kevés eszközzel képesek világokat teremteni, ahogyan Howard is rendezőként, vagy William Nicholson (Gladiátor, Everest) forgatókönyvíróként: Viggo Mortensen, Colin Farrell és Joel Edgerton tökéletes választás volt a három fő mentő szerepére. Ahogy Farrell csak egy kicsit félrehúzódik, nem csinál semmit, csak kér egy perc pihenőt, miután úgy tűnt, a kezei közt fog meghalni az egyik gyerek, amikor először látják meg hosszú, eredménytelen keresés után a gyerekeket, és amikor megtudják, hogy mind életben vannak; amikor Viggo Mortensen egyre sötétebb arccal nézi a gyerekek megtalálását ünneplő tömeget, majd négy fal között kifakad, hogy most majd végignézhetik azt is, ahogy mind meghalnak, mert esély sincs rá, hogy élve kihozzák őket; ahogy a kisebb szerepet, egy tapasztalatlanabb mentőt játszó Tom Bateman az általános ünneplés közepette még mindig sokkban van, végül majdnem elsírja magát, mert majdnem bajt okozott – ezek mind

minimalista eszközökkel, egy-egy arckifejezéssel előadott pillanatok, amelyekből olyan mély átéltség árad, hogy az bármilyen túlcsicsázott nagyjelentnél nagyobb súlyt tesz a néző mellkasára.

És közben egyszerre oldja a feszültséget, és ad is hozzá még valamennyit a nagyon visszafogott humor is, ahogy például az orvost játszó Edgerton minden gyereknek azt mondja, ő a legszerencsésebb, mert az őt kivinni készülő búvár mindig pont a legjobb az egész világon a szakmájában; vagy az a felfokozott pillanat, amikor a helyi erő megkérdezi, mi a helyzet a mentéssel, Viggo Mortensen meg csak annyit mond, hogy „tizenháromból tizenhárom”, de azt az apróságot elfelejti hozzátenni, hogy ennyien élték túl, vagy ennyien haltak meg: azért működnek ezek a „viccek” is ennyire, mert addigra már minden ilyen jelenet rengeteg érzelmi töltetet halmozott fel, aminek így vagy úgy, sírással vagy nevetéssel valahogy ki kell törnie.

És akkor az mindezeken kívül már csak a plusz – igaz, a feltétlenül szükséges plusz –, hogy a sztori is tökéletesen érthető minden kis nüanszával együtt, a mentés részleteivel, kockázataival és technikáival, se nem túlbeszélt, se nem elsietett, sőt: ma, amikor a streaming hatására végképp elszabadultak a játékidők, és másfél órára is alig elegendő sztorikból is nyolcrészes sorozatok készülnek, kivételesen azt érezni, ennél a két és fél óránál ez a hihetetlen (és hihetetlenül jól elmesélt) történet sokkal többet is könnyen elbírt volna.

A még kisképernyőn is tökéletesen hitelesnek tűnő látványvilág miatt persze kár, hogy Ron Howard filmje nem mozikba került, hanem egyből az Amazon streamingplatformjára, de az kifejezetten jó, hogy így talán még szélesebb közönséghez eljuthat. Mert egy ilyen filmet, ami semmi másról nem szól, mint az emberség, az empátia, a segítőkészség fontosságáról és a hihetetlen eredményekről, amiket el lehet érni általa; egy ilyen filmet, ami valós történet alapján mutatja meg, mennyire sokat jelent jó embernek lenni, mindenkinek látnia kellene.

És különben is: otthon sokkal könnyebb sírni a tévé előtt, mint egy zsúfolt moziteremben.

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: