Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Egész Thaiföld összefogott a barlangból kimenekített fiúkért, ki pénzzel, ki a munkájával, ki spirituálisan próbált meg segíteni. Elértünk egy kint élő magyar nőt, aki maga is hálát adott Buddhának a csodával határos menekülésért. Ismerte a búvárt, aki meghalt, és arról is beszélt, hogy élnek arrafelé az emberek. Egy ismerőse könnyekig hatódott, amikor 30 éves korára Marcsitól megkapta élete első ágyát.
A fél világ felsóhajtott vagy tán fel is kiáltott, amikor kedden, 17 nap után mind a 12 focista fiú és az edzőjük kiszabadult a thaiföldi Tham Luang barlangból. De mit jelentett ez az egész Thaiföldön, hogyan reagáltak a helyiek? Erről beszélgettünk a magyar Marcsi Thongklammal, aki 2005 decembere óta él Thaiföldön, onnan blogol. A beszélgetésünk alatt végig sugárzó, boldog ember benyomását kelti, többször könnybe lábadt a szeme, és látszik, megérintette az eset, nagyon boldog a szerencsés megmenekülés hírétől.
„Ez alatt a 17 nap alatt nem volt olyan thai ember, aki ne nézte volna a híreket” – erősíti meg a médiából szerzett benyomásokat Marcsi, mindenki a híradókra kapcsolt, a közösségi oldalakat bújta, hogy mi van a gyerekekkel. Mégiscsak thai gyerekek voltak odabent. A tévék az utolsó kukásnénit is meginterjúvolták, hogyan érzi magát, mit gondol erről, senkiről nem feledkeztek el. És persze Marcsit is magával ragadta a nem mindennapi történet.
A barátnőimmel beszéltem erről folyton, amikor kijött a tizedik gyerek, rohantam át hozzá, hogy "Hallottad?" És küldtük az üzeneteket erről,
„kijött a tizenegyedik, a tizenkettedik”.
Nem volt olyan óra, hogy ne gondoltunk volna rájuk. A reggeli műsorokban is erről volt szó, az iskolákban is erről beszéltek.
„Ismertem azt a búvárt, aki meghalt”Ez a közösségi hozzáállás a kultúrából fakad. „Más a buddhista gondolkodásmód – minden reggel mindenki közösen meditált, hogy ott legyen a gyerekekkel. Vagy kimentek a focipályára, és úgy álltak fel, hogy a 13-as számot rakták ki, közben pedig focilabdaalakban álltak körbe a gyerekek. Vagy az iskolákban rajzoltak, a focista fiúk iskolájában is arról beszéltek, mennyire várják vissza a gyerekeket. Mindenki gondolt rájuk.”
Marcsi Thongklam
Marcsi négy éve házas, thai a férje. „Sokáig tanítottam, ezért is vettem a gyerekek sorsát a lelkemre. Most feleségként élek itt, a párom a repülőtéren dolgozik mérnökként, előtte tíz évig volt katona a légierőnél.” Az emberfeletti munkát végző búvárokról is kérdezünk. „Ők amúgy is hősök. Tizennégy éve volt a cunami, hét éve a nagy áradás, ez az idő nagyon megedzette a thai népet, a hadsereg meg a népért van és a monarchiáért. Az a búvár is, aki meghalt, már kilépett a hadseregből, a repülőtéren dolgozott, mondtam is a páromnak, hogy hát én őt láttam reggeli értekezleten, és ő is visszament. Mindenki hős, le a kalappal előttük. Annyira elhivatottak a katonák, büszkék az egyenruhára. Sok diákot ismerek, akik tudatosan katonának készülnek. Ebben szerepet játszik az is, hogy az állami alkalmazottak később nyugdíjat is kapnak. A párom is 15 évesen határozta el, hogy katona lesz, és 10 évig ott volt, mielőtt továbbtanult.”
Marcsi rengeteg példát sorolt a kibontakozó összefogásra. „A környéken élő gazdák megengedték, hogy a barlangból kiszivattyúzott vizet a földjükre engedjék, abban az időben pedig még szó sem volt semmilyen kártérítésről. Volt egy névtelen adományozó, aki 4 millió forintnak megfelelő összeget adott a mentésre. Mentek a helyiek, este levessel kínálták az egész nap a hideg vízben dolgozó búvárokat, volt, aki csirkét vitt, volt, aki kávét főzött, vitte a pizzás az ingyenpizzát. Mindenki nézte, mit adhat, mi hiányzik. Egy nő először főzött, aztán látta, hogy milyen saras a búvárok ruhája, és barátnőivel este elvitte kimosni, reggel vitte vissza tisztán, ingyen, bérmentve. Pár napja a posta jelentette be, hogy bárki bármit küldene a fiúknak, csak annyit írjon rá, Vaddisznó csapat, város, irányítószám, és ingyen kézbesítik nekik.”
„Én itt nagyon sokat mosolygok”
Most pedig eljött a hálaadás ideje. „Mindenkinek a szívéről nagy kő esett le, holnap én is megyek a templomba, a szerzeteshez, ez a buddhista vallás engem is beszívott. Nem volt olyan este, hogy a nálunk lévő Buddha-szoborhoz ne imádkoztam volna, vagy ha kihoztak egy kisgyereket, ne köszöntem volna meg. Mindenkinek megvan a maga temploma, nekem is megvan a kedvenc templomom, szerzetesem, és olyan jólesik csak az a pár szó, amit mond, ha felmerül valami – megnyugtat, hogy csak legyél egészséges, szerencsés, ez sokat segít. A thaiföldiek elmennek, imádkoznak, kérnek valamit, és ha teljesül, odaadják, amit szóban felajánlottak előzőleg. A gyerekekért is rengetegen imádkoztak, meditáltak. A meditálás rengeteg szellemi erőt ad.”
A meditálásról egy történet is eszébe jut: „A párom szokott meditálni, a múltkor elhagyta a pénztárcáját, utána leesett a telefonja – elment a templomba, hogy ennyi minden rossz dolog történt, lecsücsült a Buddha-szobor elé, elimádkozgatott, meditált, aztán munkába menet találkozott egy idős bácsival, aki egy szörnyű narancssárga papucsot árult, amit biztosan senki nem fog hordani. Megvette, van egy kambodzsai család, amelyet segítünk, odaadtuk nekik, hogy majd a férfinek jó lesz munkába menet – erre másnap nyert a lottón. Ők nagyon sokat adnak, adni jobb érzés, és annak örülünk, ha valaki viszontad. Az elhunyt király is erre tanított minket. Ha több van, mint ami szükséges, azt oszd szét igazságosan.”
Adódik a kérdés: mi a legnagyobb különbség Thaiföld és Magyarország között? „Én itt nagyon sokat mosolygok. És sokkal nyugodtabbnak érzem magam. Ez benne van a gondolkodásban is, hogy minden okkal történik. És ha valami eltörik, otthon idegesek leszünk, itt meg túltesszük magunkat rajta hamar. Meg minden olyan szépen lassan megy, nem kell sietni. Nem is nagyon veszekednek, én sem veszekszem a párommal, el sem tudnám képzelni, hogy min tudnánk veszekedni. Nyugalom árad mindenkiből.”
Muszlim és buddhista összeölelkezett az utcán
Ugyanakkor most Thaiföld erre a csaknem három hétre a világ érdeklődésének középpontjába került. „Itt azt mondják, most már mindenki tudja, hol van Thaiföld, ezt mondták a hírekben, és nagyon köszönik a segítséget. A király maga is segített, nagyon tisztelik. Annyira fejlett az ország, összetartó a nép – sokan otthon azt gondolják, milyen szegények a thaiföldiek, sokan élnek a létminimum alatt. De mégis boldogok. És Thaiföld sosem volt gyarmat, itt más a helyzet, mint Burmában, Kambodzsában, ott rosszabb helyzetben vannak.
A mi kambodzsai családunkat még akkor ismertük meg, amikor tagjai a házunk felújításán dolgoztak. Odaadtam nekik a régi, IKEA-s ágyamat, amit nem akartam átvinni a régi lakásból, hát majdnem sírva fakadt a családfő, 30 éves korára ez volt az első ágya az életében. Több százezer kambodzsai jön át dolgozni építőiparba, halászatba, mezőgazdaságba – mert ott aztán katonai elnyomás van. Amikor áprilisban átmentem Kambodzsába, láttam, hogy ott egyszerűen semmi nincsen – esznek, amit találnak, ami magától megterem, a tóból a kagylókat, ennyi. És aki tud, átjön dolgozni, képesítés nélkül, nők dolgoznak építkezésen, veszélyes bambuszállványzaton. Keveset keresnek, de még így is sokkal jobban, mint náluk. Mianmarban (a volt Burmában) is ott volt a katonai rezsim, jönnek onnan is, sok thainak van onnan bejárónője.”
A magyar kormány is felajánlotta a segítségét, igaz, kicsit későn, vetjük fel, és megkérdeztük Marcsit, erről lehetett-e hallani náluk. Azt mondta, a hírekben nem annyira volt ez benne, ő is az egyik kommentelőjétől tudta meg. De azt mondja, „van itt elég búvár, kilencvenen voltak a helyszínen abból ötven külföldi, és nagy a thai hadsereg – Magyarországról nem is esett szó.”
Kérdés, Marcsinak vajon mi volt a legerősebb, legmeghatóbb pillanat ez alatt a 17 nap alatt. „Nagyon sok ilyen pillanat volt, például amikor megtalálták a gyerekeket a búvárok, mindenki nagyon büszke volt rájuk – a thaiok amúgy sem olyan erősek angolból, de hogy a gyerekek angolul válaszoltak a rájuk találó angol búvároknak (egészen pontosan egy mianmari születésű gyerek volt az egyetlen, aki tudott közülük angolul – a szerk.), "köszönjük, hogy megtaláltatok", ez nagyon tetszett nekik. Vagy a helyi kormányzó, aki minden nap megszólalt, tartotta a lelket mindenkiben, és amikor mondta a híradóban, hogy "ez nem a mission impossible, ez a mission possible", azaz a lehetséges küldetés – na, ezt nagyon félreértette otthon a média, itt fel sem merült, hogy hónapokig tartana a mentés, itt az ment, hogy minél előbb, minél előbb, senki nem kérdőjelezte meg, hogy sikerülni fog.
Vagy amikor megtalálták őket, az utcán buddhista és muszlim összeölelkezett. Ezek nagyon megható pillanatok voltak.”
