Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Emese, hídverő, Az utolsó aktus a Földön – gyakorlatilag telt ház előtt vezette elő a Kispál és a Borz az MVM Dome-ban az első aréna-koncertjét.
Azt már sokszor megállapítottuk, hogy a Kispál és a Borz dalai nélkül egyszerűen nem értelmezhető a kilencvenes és a kétezres évek Magyarországa (és a talán a kétezertízes és a kétezerhúszas éveké sem), de 2024. utolsó előtti napján Lovasi Andrásék megint bebizonyították, hogy sokak számára ezek a dalok jelentetették, jelentik, jelenthetik a normalitást ebben az országban.
2010 előtt és 2010 után is.
„És egy leszedált ország tapsolgat a szarnak / Boldogan élnek, amíg csak meg nem halnak”
– énekelte most is az aréna közönsége, és énekelte a 2000-es éveket is végig nagyjából ugyanez a generáció, kicsit fiatalabban. Akkor is fájóan igaznak tűnt ez a kép, és ma sem kevésbé, sőt.
Bár voltak tinik és húszon-harmincasok is, de azért az MVM közönségének döntő része jól láthatóan rég elmúlt negyven, sőt, ötven is talán. Jöttek persze együtt is családok – a Kispál és a Borz sokgenerációs együttes, anyáról, apáról leányra, fiúra, ugye. Mindösszesen ezt neveznénk kulturális hagyománynak. A Kispál pedig nagyon is annak a része, amit egyetemes magyar kultúrának nevezünk. A dalok, a szövegek, a fordulatok belesimultak a homokos, vizes síkba, részévé lettek a tájnak.
Érdekes volt egyébként az 1-es villamossal megközelíteni a helyszínt, ugyanis a Puskás Ferenc Stadion megállóig dugig volt a szerelvény a Demjén Ferenc-koncertre készülő még idősebbekkel, ott aztán volt egy villamos-generációváltás, jöttek a Kispált-dúdoló középkorúak.
A Kispál és a Borz a 2010-ben a Szigeten tartott búcsúkoncertjével megszűnt létezni, mint aktív zenekar, de a 2010-es években többször is összeálltak múltidézni, 2022-ben újra koncertezek és egy kifejezetten jó vadonatúj albumot is kiadtak. (Hogy most pontosan mennyire is számítanak létező zenekarnak ma, arról nemrég faggattuk a két alapító Andrást, Kispált, és Lovasit.)
A hőskorban, noha rendszeresen játszottak tízezrek előtt a Szigeten, szóba sem jött esetükben aréna-koncert. Ez egyébként csak a mai triplapuskásos időkben szokatlan, amikor üstökösszerűen feltűnő fiatal előadók és zenekarok töltik meg rendszeresen a két legnagyobb arénát. De tény: a Kispál és a Borznak ez volt az első ilyen koncertje.
Ami a jelenidejűséget és az előbb említett új albumot illeti, a mostani koncerten mindössze két új dalt játszottak, a Mocsárt és a kifejezetten erre az alkalomra írt Házibuli című dalt, mely – aki hallotta, tudja – nem csak címében idézi meg a legendás francia tinimozit. No, de visszatérve az elhangzó dalokra: Lovasiék igazi best of-műsort állítottak össze a koncertnyitó Csillag vagy fecskétől a záró Ha az életbenig.
Nem voltak őrületes díszletek, a kivetítőn pörögtek a dalról-dalra megkomponált animációk, a tömeggel szemben menetelő egyetlen forradalmár, borzok ilyen meg olyan kiszerelésben, bukott angyalok (mint tudjuk, az etetésük tilos), és így tovább, valamint a zenészeket láthattuk közeliben (és fájóan aszinkronban a hanggal). Nem voltak színházas jelenetek sem, mint néhány éve a Fishing On Orfűn. Utóbbit nem hiányoltuk.
A Kispál és a Borz dalai ugyanis magukért beszélnek, ráadásul úgy indítják be a rajongókat, hogy közben sírnak-nevetnek, néha egyszerre ezt a kettőt. Azt is megállapíthattuk, hogy még egy két és fél órás arénakoncert is túl rövid ahhoz, hogy ne hiányoljunk kedvenc dalokat. Ez is mutatja a Kispál-életmű mélységét, vaskosságát: akár még vagy háromféle ilyen műsort össze lehetne állítani belőle.
De így is megkaptuk a debütáló lemez, illetve akkor még műsoros kazetta első dalától (Lefekszem a hóba melléd) a Zsákmányállaton (igen, a közönség most lelkesen üvöltötte, hogy a patak mézeskalácsszív alakú olajfoltjaiban látja saját arcát, mint „régen a céllövöldében az a lány, akinek lőttél egyet finom utalásféleképpen”) és a legendás Kicsit szomorkás a hangulatom-feldolgozáson át az elmaradhatatlan Emeséig a zenekar minden korszakának emblematikus dalait.
Némelyiket kicsit vagy nagyon áthangszerelve. Ez utóbbira jó példa az Egy az egybe (csak maga) című dal, ami ezúttal rácáfolt erre a címre, ugyanis nem acapellában énekelte Lovasi (plusz vagy 15 ezer ember), hanem kapott egy teljes zenekaros változatot, egy igazi ütős western-filmzenés kíséretet (plusz vagy 15 ezer vokalistát). (Ezúton követeljük hogy ezt a változatot vegyék fel stúdióban és adják ki.)
De egy sor dal is máshogy szólt, leginkább a fúvóshangszereket megszólaltató Babcsán Bence szólamai miatt. (A zenekarban egyébként Lovasi András, Kispál András, Dióssy D. Ákos és Babcsán mellett a dobos Bajkai Ferenc és a gitáros-basszusgitáros-dobos-vokalista G. Szabó Hunor játszott.) Ezek az átdolgozások általában kifejezetten izgalmassá tették a jól ismert számokat, még akkor is, ha például Az utolsó aktus a Földön bulifaktorát – ahogy egy mellettem álló, amúgy a megnevezett aktusra utaló áá-áá-áá, óó-óó-óó-t lelkesen üvöltő fickó megjegyezte – „kicsit kiherélték” ezzel az átdolgozással.
Színpadra léptek vendégek is. Lovasiék amolyan stafétaátadó jelleggel felkértek néhány zenészt, hogy kapcsolódjanak be a show-ba: a Carson Comából Héra Barna a Gyónást, az elefántos Szendrői Csaba a Szívrablást, a Blahalouisiana énekese, Schoblocher Barbara pedig a Még egyszert énekelte. Utóbbi energiabombája még azt is feledtetni tudta, hogy Németh Juci ezúttal nem lépett a színpadra a De szeretnékben.
A Kicsi csillag című szám előtt Lovasitól – aki egyébként ezúttal, magához képest, kifejezetten visszafogott volt a konferálások terén – megtudhattuk, hogy az elhíresült menczer tamási „vége van, kicsi”-t bizony elrontotta a kommunikációs államtitkár, hiszen nyilván a „Vége van ennek nagyon, kicsi csillag” sorra akart utalni, de lefelejtette a csillagot a kicsizésről. Ebbe a dalba a Lázár tesók kapcsolódtak be énekkel, gitárral és mandolinnal, valamint Dióssy jött előre a billentyűk mögül, hogy xilofonnal játssza el az eredetileg gitáros dallamot.
Ha már gitár. Az este hőse megint Kispál András volt, akinek a játéka olyan egyedi és magával ragadó, hogy önmagában közös Kossuth- és Nobel-díjra kellene felterjeszteni.
Valahogy így zajlott „Az utolsó házibuli Kelet-Európában” című koncert. És bár nem nagyon tudnánk vitatkozni azzal a miskolci rajongóval, aki kifelé menet úgy summázta a zenekari életművet, hogy „minden Kispál-szám a halálról, a végről, vagy a b*szásról szól”, ám talán remélhetjük, nem ez volt vég (bár, ha ez volt, hát az is nagyon derék, ugye). Nem ez volt az utolsó ilyen kispálos gigaházibuli.
Egy biztos: tegnap este is egy vonalban volt a szívünk meg az agyunk. Jó, a szívünk egy kicsit előzött.
