Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Jonathan Franzent nem véletlenül tartják számon a ma élő legfontosabb írók között; legújabb regénye már igazi szenzációként, a nemzetközi megjelenéssel egyszerre jelent meg Magyarországon is. És tökéletesen érthető minden lelkesedés.
Az igazán jó írók nem írni tudnak a legjobban, hanem olvasni. Olvasni az emberek lelkében.
Az írás már csak ez után jön. Pontosan ilyen író Jonathan Franzen is, akit annak ellenére, hogy pályafutásának első harminchárom éve alatt mindössze öt regényt írt, a ma élő legjelentősebb írók között tartanak számon, és a mai amerikai nagyregény, sőt A Nagy Amerikai Családregény egyik, ha nem a legnagyobb mesterének tartanak – teljes joggal. Franzen nem attól került a legjobbak közé, hogy újító lenne szövegeinek nyelvezete, hogy profetikusan újszerű vagy őrületesen váratlan lenne a témaválasztása, vagy hogy mai Dosztojevszkijként olyan mély filozófiai fogalmakat akarna körüljárni, mint a bűn vagy az emberi jóság természete.
Nem: Jonathan Franzen azért bámulatos író, mert nemcsak látja, hanem le is tudja írni mindazt, ami az átlagemberek tudatalattijában van, szándékosan elnyomva. Amit az ember magának se vall be, ha egyáltalán tisztában van azzal, hogy igenis vannak ilyen elnyomott gondolatai. Látja és előtérbe hozza mindezt ezernyi mesterien megírt karakterében, de úgy, hogy egy pillanatig se legyen kétséges, tényleg ilyenek vagyunk, tényleg ezek a motivációink, tényleg ez van a felszín alatt.
Franzen úgy ír a leghétköznapibb emberi szituációkról, ahogy a krimiírók a bűnügyekről.
Pont olyan lélegzetelállítóan izgalmas nála, amikor egy szereplő váratlanul elmondja egy meglepő érzését, vagy amikor kiderül valami szokatlan – hogy a gyerek valójában tökéletesen, sőt még az apjánál is jobban tisztában van az apa titkolni próbált vágyaival, vagy hogy valaki minden társasági protokoll ellenére nyíltan a másik szemébe vágja, mennyire és milyen régóta gyűlöli –, mint egy bűnregényben egy hirtelen mindent megváltoztató fordulat vagy egy megtalált bizonyíték a sötét sikátor mélyén.
De nem csak így, „kicsiben” tűnik ennyire pontos megfigyelőnek Franzen, akiről tudvalevő, hogy lelkes madármegfigyelő, és ahogy a legkisebb madár tollán a fajra vagy nemre utaló mintázatot, úgy látja meg az emberben is a legfontosabb tulajdonságokat. Hanem „nagyban” is, amennyiben a család tekinthető nagy egységnek, és persze, hogy tekinthető: ami a társadalomban jelen van, az Franzennél egyértelműnek látszik, hogy a családokban is megvan. A diszfunkcionális családokban, amelyek persze a felszínen tökéletesnek látszanak, amíg közel nem hajol hozzájuk az ember, amíg be nem dugja a fejét a felszín alá, hogy ott fulladozni kezdjen.
Egy ilyen családról szól Franzen „meglepetésregénye”, a Keresztutak, amely az után jelent meg, hogy az író korábban már belengette, talán visszavonul és nem ír több regényt. Ehhez képest a Keresztutak a maga 630 oldalával csak egy trilógia első része: a Minden mitológia kulcsa című regényfolyam első etapja a 70-es évek amerikai Közép-Nyugatán játszódik, a tervek szerint egy család három generációjáról szóló történet a végére elvileg egészen 2020-ig eljut majd.
A Keresztutak a cím után nem, de az eddigi Franzen-életmű miatt mégis meglepő témát hoz az előtérbe: a vallást. A regény repedező-rogyadozó családjában ugyanis egy kisvárosi lelkész, Russ Hildebrandt a családfő, és a kisváros egyik fő közössége a Keresztút nevű keresztény ifjúsági szervezet, amelynek Russ négy gyereke közül kettő is tagja, és amelynek új vezetője, Rick Ambrose Russ életközepi válságának egyik fő katalizátora, hiszen a fiatal segédlelkész nemcsak, hogy sokkal népszerűbb és menőbb a kamaszok körében, mint ő, de Ambrose még a szervezetből való, megalázó kigolyózását is végigasszisztálta.
De amilyen ijesztőnek tűnik elsőre, hogy netán vallási esszé vagy teológiai fejtegetés válna a regényből, annyira megnyugtató a valóság:
a Keresztutak a legvilágibb regény a vallásról,
mert ebben a történetben a hit sem más, mint a többi Franzen-regény különféle motívumai. Csak egy olyan lehetőség, amitől a szereplők azt várják, hogy majd helyrehozza az életüket, és amivel a legtöbbször nem tudnak, vagy csak rosszul tudnak élni. Akinek stabil hite van, az nem aszerint él, aki valamikor az élete során rátalál a vallásra, az inkább menekülésre használja, védőhálónak, amely majd leveszi róla a felelősség terhét. Máskor pedig a vallás nem teológiai, hanem morális értelemben jelenik meg: a szereplők azt feszegetik magukban vagy ki is mondva, hogy mitől lesz, mitől lehet jó valaki, vagy hogy nekik miért nem sikerül sosem jónak lenni. (Ilyen értelemben egyébként igenis „dosztojevszkiji jellegű” regényről van szó.) És akkor arról már ne is beszéljünk, milyen szerepe is van a drogoknak ebben az istenkeresésben, azok számára, akik betépve vélik meglelni az isteni jelenlétet, és azok számára, akik a totális, irányíthatatlan függésben alakítanak ki meglehetősen unortodox képet Istenről.
A Keresztutak írójának azért is olyan magával ragadó a stílusa, mert a harmadik személyű szöveg elbeszélője, noha minden fejezet egy-egy újabb Hildebrandt szemszögét, múltját és jelenét mutatja be, végig tökéletesen önazonos, abban az értelemben, hogy ítélkezés helyett legfeljebb önmarcangolásnak van helye ebben a szövegben, azaz bármi is történik, az sosem válik tanmesévé, az mindig olyan természetes, mint az, hogy az emberek gyarlók és vétkeznek. Pontosabban:
az ember talán attól ember, hogy gyarló és vétkezik, így ezt elítélni maga lenne az embertelenség.
Márpedig a Keresztutak mélyen emberi, humanista, hogy nagy szavakat használjunk, és ettől hatol olyan mélyre: Franzen kihúzza az emberi tudat mélyéről az oda rejtett dolgokat, de nem azért, hogy leleplezze azokat, hanem hogy együttérzést tanúsítson az irányukba. Ilyenek vagyunk – ennyit közöl velünk, és ez az a felismerés, ami naggyá teszi Franzent olyan sokak számára, akik a regényeit olvassák.
Ezt a 630 oldalt olyan sebességgel lehet végigolvasni, akárha nem lélektani regényről, hanem lektűrről lenne szó: Franzen nem elmossa a határokat „szórakoztató” és „magas” irodalom között, hanem azt bizonyítja be (persze nem elsőként) életműve minden darabjával, hogy a legmagasabb irodalom is lehet rendkívül olvasmányos. Ezt pedig az eddigi művek fordítója, Bart István halála után Pék Zoltán gördülékeny fordítása is megerősíti, annak ellenére is, hogy a 98 százalékban jó magyar szövegben maradt néhány kifejezetten idegesítő hiba (érthetetlen, miért fordítja minden egyes alkalommal a gyermeteg és oda nem illő asszociációkkal terhelt „pocaknak” az egyszerűen hasat jelentő „bellyt”, és egy fontos helyen összekeveri a spirált és a pesszáriumot, az értelmet is megzavarva ezzel). Ugyanakkor ha az ember szédületes gyorsasággal a majdani trilógia első részének végére ért, rossz döntésnek tűnik, hogy Franzen – ki tudja, könyvpiaci indokból vagy másért – már most, külön, nyilván évekkel a következő kötet előtt kiadta ezt a regényharmadot, mert a sztori és főleg a benne leírt lélektani folyamatok lekerekítése nélkül végső soron a Keresztutak (még) nem tud felérni az olyan mesterművekhez, mint a világirodalom egyik legjobb regénye, a Szabadság, vagy a legnépszerűbb és legdíjazottabb műve, a Javítások.
Igaz, itt is minden egyes sors izgalmas a szó minden értelmében, ahogy minden felvetett téma is gyomorszorítóan érdekfeszítő: Russ vágyva vágyott bűnös viszonyának lassú kialakulása a gyülekezet legcsinosabb anyukájával; a mára saját súlyfeleslege miatt szégyenkező feleség, Marion önálló regénnyel felérő, roppant erejű, borzasztó háttértörténete; a kamasz kora ellenére már komoly drogproblémákkal küzdő – illetve nem küzdő – Perry sztorija; valamint a régebben egymást imádó testvérek, az eminens Becky és a szikrázóan intelligens, már egyetemista Clem eltávolodásának története, és hozzá a vietnami háború megszokott ábrázolásához új színeket adó részek, Becky pasijának fal felé robogó karriervonatának leírása; és az olyan mellékszálak is, mint a feketéknek vagy indiánoknak segíteni kívánó fehérek cselekedetei által felvetett kérdések (például hogy mi van akkor, ha a másik egyáltalán nem kér abból a bizonyos segítségből).
Mégis: mindezekből a lezáratlanság, a mindössze pár hónapos időkeret (a regény hosszabbik része egy-két karácsony előtti napon, a maradék nagy része a következő húsvét előtt játszódik, némi epilógusszerű időugrással a végén) miatt még nem állnak össze olyan letaglózó felismerések a családról, a transzgenerációs örökségekről, az élet tökéletességének lehetetlenségéről, amelyek miatt az ember leginkább napokig meg se szólalna, ahogy az a Szabadság hihetetlen erejű, katartikus lezárása után történhetett. Így a Keresztutak egyelőre nem több egy nagyszerű, rettentően okos, elgondolkodtató és mélyen emberi lélektani nagyregénynél. Ennél is több majd várhatóan csak jó pár év múlva lesz belőle. De azért nem kell nagyon félni, hogy akkor majd megtörténik-e a csoda. Az első rész után semmi ok nincs az aggodalomra.
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
Blöffölni tudni kell – a hvg.hu karácsonyi könyvajánlója, 1. rész
