Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Keveset szerepel magyar téma a nyugati címlapokon, és ha igen, akkor általában negatív kontextusban – derül ki a minap megjelent Címlapon Magyarország, Hazánk története a nyugati sajtó tükrében 1848–2020 című kötetből. A legpozitívabb kép országunkról a késő Kádár-korban volt, Orbán Viktor viszont 2015 óta soha nem látott mértékben tematizálja a nyugati médiát. A kötet szerkesztőjét, Szalay-Berzeviczy Andrást kérdeztük.
Hermann Róbert,
ifj. Bertényi Iván,
Romsics Ignác,
Eörsi László,
Valuch Tibor,
Tölgyessy Péter,
Szalay-Berzeviczy András
hvg.hu: Miért ilyen rossz a sajtója Magyarországnak?
Szalay-Berzeviczy András: A kötetben 172 évet tekintettünk át, és valóban igaz: kevés megjelenés van az országról, és azok többnyire negatívak. A vizsgált időszaknak mindössze egyharmadában nem álltunk szemben az anglofón és frankofón nyugati világgal. 1848 után volt egy fél évszázad, amikor számíthattunk a nyugat támogatására, de 1907-ben ez a támogatás 180 fokot fordul, onnantól tartósan negatív lesz a megítélésünk. Ekkor alakul ki a hármas szövetség és a hármas antant közötti éles törésvonal, ekkor élesedik ki az angol és francia sajtóban a germán- és magyarellenesség. Ez tetőzik abban, hogy a nyugati lapok Tisza Istvánt kiáltják ki a háború első számú felelősének. De Apponyitól Kun Béláig lehetne sorolni a negatív, bűnbaknak kikiáltott magyar politikusokat.
hvg.hu: A rendszerváltás után sem lett sokkal pozitívabb a kép.
Sz-B. A.: Igen, az Antall-kormányról sincs túl jó kép a sajtóban: múltba révedező, Horthy-restaurátornak írják le a demokrácia első miniszterelnökét, sőt az antiszemita vád is sokszor megjelenik. 1994-ben visszakerülnek az „újrahasznosított kommunisták” – írja a New York Times, majd „Isten hozta újra, Lenin” címmel első oldalas vezércikkel elemzi tovább Horn Gyuláék hatalomszerzését. Az első Orbán-kormány még jól indul, egy nyugatos, transzatlantista, angolul jól beszélő, dinamikus fiatal miniszterelnökről írnak a lapok, de néhány év múlva, a szélsőjobb irányába való nyitás miatt nem sokáig tart ez a pozitív kép. A második Orbán-kormányt pedig már egyértelműen támadják, és a nyugati sajtóoffenzíva 2015-től állandósul. Tudni kell, sokszor az a hangsúlyos, hogy a Nyugat mit szeretne Kelet-Európában, mit látnak a béke, a stabilitás, a prosperitás garanciájának. Ha mintaformáló, kísérletező, köztes európai recepttel találkoznak, azt jó eséllyel nem támogatják.
hvg.hu: A nyugati sajtóban megjelenő Magyarország-kép, a történések bemutatása nem feltétlenül igaz, a cikkek nem objektív, tudományos leírások, tele vannak tévedéssel, tudatos vagy nem tudatos hibákkal (számos korabeli fake newst sorol fel a kötet), és legtöbbször ráadásul az aktuális külpolitika érdekeit tükrözik. Ennyire összefügg a szabad sajtó és a kormányzati külpolitika?
Sz-B. A.: A második világháború előtt a fősodratú sajtó egyértelműen az adott nemzet külpolitikai irányának szócsöve volt, sok esetben ma is. A századfordulón a Nagy-Britanniában terjesztett napilapok több mint felét például egyetlen sajtómágnás birtokolta. A Daily Mirror, a Daily Mail és a Times napilapokat tulajdonló Lord Northcliffe ráadásul a háború végén a propagandát is vezette a brit kabinetben, és Lloyd George jelentős mértékben neki köszönhette 1916-os kormányra jutását. Northcliffe abban hitt, hogy a háborút nem feltétlenül a fronton kell megvívni, sokkal inkább a közvéleményben.
hvg.hu: Ha a sajtó nem objektív és ennyire szimbiózisban működik a külpolitikával, akkor miért érdekes nekünk, olvasóknak, mit írnak külföldi lapok Magyarországról?
Sz-B. A.: Nem feltétlenül az igazságtartalmuk miatt fontos ismerni a nyugati médiaképünket, hanem azért, mert
a történelem többször rámutatott arra, hogy a számunkra sorsfordító döntéseket a 19–20. században jellemzően nem Magyarországon, hanem külföldön hozták meg.
hvg.hu: A kötet elsősorban a nagy lapok legfontosabb felületeit, a címlapokat vizsgálja. Magyar vonatkozásban a legtöbbször az 1956-os események jelentek meg ezeken. Ezen kívül mikor kerültünk még hangsúlyosan a címlapokra?
Sz-B. A.: Az 1848-49-es szabadságharc, az 1956-os forradalom, az 1989-es rendszerváltás, és a 2015-ös migrációs válság jelenti a négy csúcsot az első oldalas megjelenések számában. Ezzel szemben várakozásainkhoz képest keveset írtak számunkra olyan húsbavágó témákban, mint a trianoni békeszerződés, a nyugati közvéleményt egyáltalán nem hozta lázba a területrendezés ügye. A Habsburg-ház trónfosztása egy év múlva már annál inkább érdekelte a Nyugatot, hiszen ez alapvető volt a térség békéje és a kisantant országok jegelése szempontjából. Az is látható, hogy általában a liberális fordulatainkra rezonáltak a lapok, mert ezek álltak érték- és érdekalapon közel a Nyugathoz.
Összességében kijelenthető, hogy Magyarország leginkább a szabadságharcos tematikán keresztül szólítja meg a világot.
hvg.hu: Utoljára, ahogy említette, a 2015-ös migrációs válsággal kerültünk címlapokra, az nem épp szabadságharcos tematika. Egyébként jó az az országnak, ha címlapokra kerül?
Sz-B. A.: Nyilván az attól függ, hogy mivel kerülünk címlapra. A tartósan negatív nyugati sajtó eddig még soha nem hozott jó eredményeket Magyarország gazdaságát, történelmi sorsát tekintve. 2015-ben elsöprően megsemmisítő kritikát kapott az Orbán-kormány migrációs politikája. Az európai kvótapolitika bukdácsolása, a technikai határzárak megjelenése után viszont volt korrekció e kérdésben nem csak az európai politikában, és nem csak a konzervatív lapokban. Még a liberális Die Presse is azt írja 2020 márciusában, hogy „Orbánnak igaza volt, és bocsánatkérést érdemel”. A befogadáspárti, nyitott menekültpolitikát zászlajára tűző – főleg német – mainstream lapok többsége persze a mai napig elítéli a magyar migrációs politikát. A negatív nemzetközi médiaképet – „már megint támadják az országot” felhanggal – az Orbán-kormány egyébként belpolitikai célokra kiválóan fel tudja használni, erről a kötet utolsó fejezetében Tölgyessy Péter ír.
hvg.hu: A könyvből az derül ki, hogy Magyarországról a legpozitívabb kép a nyugati lapokban a késő Kádár-kor idején rajzolódott ki. Kádár János „Budapest mészárosából” egy kifejezetten pozitív figurává vált, „a 20. század kiemelkedő alakjává”, „a kelet-európai blokk felvilágosultjává”.
Sz-B. A.: Az biztos, hogy a nyugati lapok szemszögéből ő a legnagyobb fejlődési ívet bejáró magyar politikus. Kádárt 1956 után a megtorlások kezdetével Moszkva könyörtelen bábjaként írják le. A 60-as évek enyhülése, a kádári kompromisszumok után viszont már Magyarország a legvidámabb barakk, Kádár pedig „Kelet-Európa legliberálisabb diktátora”, „legfelvilágosultabb kommunista vezetője”. 1986-ban exkluzív interjút is adott a Time magazinnak, ahol a Nagy Imre-ügy kapcsán kijelenti, az volt a küldetése, hogy Magyarországot levegye a nemzetközi címlapokról, és úgy érzi, ez sikerült is neki.
A Kádár-kép ilyen gyors változása arra vezethető vissza, hogy egyrészt ő is változott a 30 éves pályafutása alatt, másrészt változott a tükör is, maga a nyugati világ és a nemzetközi viszonyok is. E kettő eredője, hogy a 80-as években volt a 20. században a legpozitívabb percepciója Magyarországnak. A Nyugatnak az volt az érdeke egészen a berlini fal leomlásáig és a négyigenes szavazásig, 1989 novemberéig, hogy megtalálják a reformkommunisták között a magyar Gorbacsovot – leginkább Grósz Károly személyében –, és nem az, hogy egy radikális fordulattal a demokratikus ellenzéket segítsék hatalomba.
hvg.hu: Bár a Nagy Imre-temetés címlapokra került, valójában nem Magyarországról szólt az 1990-es fordulat sem. A kelet-európai rendszerváltások témájában Lengyelország és Csehország elvitte a show-t.
Sz-B. A.: Ez is rámutat arra, hogy hol a helyünk, mekkora a lakosságunk, hány katonánk van. A rendszerváltás hőse a nyugati lapokban egyértelműen Lech Walesa és Václav Havel volt. A lengyel Solidarność mozgalom és Walesa 1981 és a Szovjetunió összeomlása közötti tíz évben kilenc Time- és Newsweek-címlapot kapott, míg a magyar rendszerváltás összesen kétszer szerepelt e hetilapok első oldalán, de akkor sem saját jogán, hanem a kelet-európai politikai átrendeződés apropóján.
hvg.hu: Kik voltak 1848-tól máig a pozitív hősnek tekinthető magyarok, akik címlapokra kerültek?
Sz-B. A.: Kossuth Lajos volt ez első globálisan ünnepelt hősünk, bár az ő percepciója is összetett. Az biztos, hogy 1848 előtt a Nyugat szemében Magyarország egy volt a tíz osztrák tartomány közül, Kossuth viszont óriási hírverést csinál az országnak, felrakja a világtérképre Magyarországot. Deák Ferenc a következő név, aki egyértelműen pozitív figura a nyugati címlapokon: puritán antiforradalmárnak, mértéktartó és bölcs államférfinak írják le, aki véget vethet a magyarok és osztrákok közötti két évszázados feszültségeknek. Tisza Kálmán szintén pozitív alak a nyugati sajtóban. Nevéhez a dualizmus gazdasági prosperitását, a kapitalizmus magyarországi jogi és intézményi kereteinek kiépülését, valamint a stabil, erős államot társítják. Fia, Tisza István neve az első időszakában szintén jól csengett a nyugati sajtóban, de amikor tíz év múlva újra kormányra kerül, akkor – már a németek csatlósakánt – már csak rosszat írnak róla.
Ebben némi párhuzamot fedezhetünk fel Orbán Viktorral, akinek az első időszakában még kifejezetten jó nyugati sajtója volt, ám a második periódusban ennek már nehezen találhatók nyomai. Hangsúlyozni kell, hogy mindkét esetben erősen megváltoznak a nemzetközi viszonyok is az eltelt egy évtized alatt, és nem feltétlenül csak a politikusok irányváltásában kell keresni a médiakép módosulásának okát.
Bethlen István volt a következő abszolút pozitív, szalonképes, nyugatos politikus. Horthy is jól indult, hiszen nemcsak Kun Béla kommunistáit „hatástalanítja”, hanem a Habsburgokat is, és antibolsevizmusa is tetszik a nyugatiaknak. Aztán Mussolinihez való közeledése, majd a 30-as években a németbarátsága miatt gyorsan pária lesz a Nyugat szemében. A legközelebbi pozitív protagonistánk Mindszenty József, aki amerikapárti, „rendíthetetlen egyházfi”, „a katolicizmus és kereszténység végső bástyája” és „tántoríthatatlan antikommunista”. 1956-ban Nagy Imre válik a Nyugat reménységévé, akiben ígéretes reformkommunistát, „a magyar Gomulkát” és „liberális kommunistát” látnak. És már említettük, hogy a kései Kádár Jánost kifejezetten éltette a nyugati sajtó.
hvg.hu: A rendszerváltás után pedig már nincs is ilyen pozitív hősünk?
Sz-B.A.: Nem nagyon. Gyurcsány jól indul, „magyar Tony Blairként” emlegetik, akiben benne van a modernizátor reménye, de ez nagyon rövid ideig tart. Már az őszödi beszéd előtt megjelennek a cikkek arról, hogy Magyarország a görög úton jár, államháztartása és gazdasága fenntarthatatlan, 2006 ősze után pedig precedens nélküli össztűz hárul rá. „Az ország legszavahihetetlenebb politikusaként”, „Európa beteg embereként” és „Magyarország sírásójaként” emlegeti a Wall Street Journal. Arról szólnak a cikkek, hogy olyan rendőri erőszak, ami 2006 októberében Budapesten volt, korábban elgondolhatatlan volt az Európai Unióban. A nyugati újságírók nem tudták túltenni magukat azon, hogy mindezek után hogy fordulhat elő az, hogy nem mond le a magyar miniszterelnök.
A második Orbán-kormány jól indul, de mind a jogalkotást, az intézményrendszerek átalakítását és gazdaságpolitikai struktúraváltást unortodoxiának és mintaellenesnek értelmezi a Nyugat. 2010-től 2015-ig így is egy relatíve mérsékelten kritikus korszakról beszélhetünk. 2015-ben viszont Orbán Viktor nemzetközi referenciaponttá válik a menekültkérdésre és bevándorlásra adott válaszaival. Családpolitikája, migrációs politikája talál támogató hangokat egyes konzervatív lapokban, sőt az is előfordul, hogy gazdaságpolitikai sikereit liberális lapok is méltatják, de minden jelentősebb hazai kormányzati intézkedése folyamatos muníciót szolgáltat a nyugati sajtó szűnni nem akaró össztűzéhez.
Az utóbbi években pedig még bonyolultabbá válik a nyugati megítélésünk, hiszen a woke forradalom jegyében egy sor olyan értéket állít szemben az Orbán-kormánnyal a nyugati sajtó, amely korábban nem tartozott a klasszikus, nyugati keresztény kultúrkör értékrendjébe. Ennek megfelelően az európai és tengerentúli konzervatív, republikánus, kereszténydemokrata politikai közösségek és véleményformálók támogatóbbá válnak az Orbán-kormánnyal szemben.
hvg.hu: Nem csak politikusok, hanem néhány művészünk, tudósunk, sportolónk is címlapokra került.
Sz-B. A.: Fontos döntés volt a könyv szerkesztésénél, hogy az emigráns Nobel-díjasainkkal és művészeinkkel foglalkozzunk-e, és úgy döntöttünk, hogy nem. Szilárd Leótól Gábor Dénesen át Teller Edéig minden magyar származású tudósunkra, művészünkre büszkék lehetünk, de ők rendszerint nem a magyar tudomány és művészet intézményrendszere, infrastruktúrája és támogatása segítségével bontakoztak ki, és életük nagyrészét szülőhazájuktól távol töltötték. Ezzel szemben foglalkozunk Kertész Imre, Puskás Ferenc, Bartók Béla vagy Kodály Zoltán életművével és első oldalas külföldi megjelenéseivel, akiknek az életműve szorosan összefügg a magyarországi létezésükkel, és életük nagyrészét itthon élték.
hvg.hu: Puskás a címlapi megjelenések számában azonban elvesztette első helyét. Orbán Viktor többet szerepelt már címlapon, mint a legismertebb magyar.
Sz-B. A.: Igen. Szám szerint messze többet volt Orbán Viktor a nyugati lapok címlapjain, mint Puskás. A New York Times archívumában végzett kereséseink is azt mutatják, hogy messze ő a legtöbbet emlegetett magyar: említéseinek száma 862, míg Horn Gyula hivatkozásainak száma mindössze 84, Horthy Miklós pedig 25 éves pályafutása alatt kapott összesen 357 említést a Times hasábjain. Mondhatni, ma már Orbán a legismertebb magyar. Tölgyessy Péter szavaival élve
Orbán már nem csak egy tulajdonnév a sajtóban, hanem melléknév és ige is.
Nagyon kevés olyan politikus van Európában, aki ilyen szinten tematizálja a világsajtót, mint ő. Hogy milyen irányban és tartalommal, azt mi az olvasók megítélésére bízzuk.
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
