„Körülbelül tíz napja randiztam valakivel, aki egy szállítmányozási cég raktárában dolgozik, és totálisan lenézett. Hogy őszinte legyek magammal (mindig az vagyok), azt hiszem, mára elfelejtettem, hogyan kell intézni a társas interakciókat"

– írja hevesen barátnőjének szánt e-mailjében a harminc körüli, sikeres regényíró, Alice Kelleher. Legjobb barátnője, az irodalmi szerkesztőként dolgozó Eilieen, alig háromórányira él tőle Dublinban. Miután korábban lakótársak voltak, szoros kapcsolat fűzi őket egymáshoz, ám ezt a kapcsolatot valamiért (fontos lesz, hogy miért) nem személyes találkozásokkal, hanem folyamatos, intellektuális, egzisztenciális és társadalmi kérdéseket is feszegető e-mailjeikkel igyekeznek ápolni. (Ami két huszonkilenc évesnél – még ha íróként, szerkesztőként dolgoznak is, messze a legelképzelhetetlenebb üzenetváltási forma.)

Főhőseink ugyanabban a fehér, ír világban mozognak, mint a Baráti beszélgetések vagy a Normális emberek szereplői, abban a világban, ahol a nők mind vékonyak, a férfiak pedig jóképűek, és az előző kötetekhez hasonlóan itt is megjelennek az osztálykülönbségekből fakadó problémák, de Rooney mostani szereplői már nem iskolások vagy egyetemi hallgatók, korban mind előrébb járnak valamennyivel.

Épp afelé a fordulópont felé tartanak, amikor a fiatalkori következetlenségeket és esetlenségeket felváltja a munkahelyi, az anyagi, a személyes és a társadalmi státusz miatti szorongás, a tartalmas élet és a felelősségvállalás kérdésének boncolgatása. De ahogy múlik az idő, egyrészt a magukra öltött páncélok is egyre keményebbek, másrészt Rooney első könyve óta a világ tényleg rosszabb hely lett egy kicsit – csoda, ha Alice és Eileen meglehetősen kiábrándult belőle?

Sally Rooney

Kalpesh Lathigra

A két fiatal nő esszéi minőségű és hosszúságú levelekben ölti magára az elemző szerepét többek között politikai, környezetvédelmi, fogyasztási, vallási és esztétikai elmélkedésekben. Rooney játszik velünk, egyszer úgy érezzük, ezekkel az üzenetekkel mintha csak elodázni, késleltetni kívánnák a saját magukkal és egymással való szembenézésüket, néha azonban valódi erkölcsi problémává nemesedik, ahogy a sodródó generáció két tagja arról gondolkodik, érvényesek lehetnek-e az ő ügyes-bajos, személyes problémáik, ha globálisan sokkal pusztítóbb gondokkal kell szembenézniük. Ez az állandó ellentmondás, a lelkiismeret újra és újra bekövetkező válsága mozgatja a szereplők közti dinamikát, és rajzol fel egy mélyen emberi, bravúrosan megírt történetet.

Amikor a világ erőforrásait kellett volna újra elosztani, amikor kollektíven át kellett volna állnunk egy fenntartható gazdasági modellre, akkor mi a szexen és a barátságon rágódtunk. Mert túlságosan szeretjük, túlságosnak érdekesnek találjuk egymást. Én ezt imádom az emberiségben, sőt pont ezért drukkolok, hogy ne haljunk ki – mert annyira eszünket vesztjük egymástól

– írja egy ponton Eileen, majd később Alice is dilemmázik egy kicsit: „Szóval természetesen minden történés közepette, akárhogy áll is a világ, akárhogy kihalás fenyegeti az emberiséget, én megint a szexről és a barátságról írok e-mailt. Mi másért lenne érdemes élni?”

Rooney a leveleket leszámítva most is egyes szám harmadik személyben mesél a szereplőiről – és még mindig rettenetesen nehéz megszokni, hogy nem jelöli, ki beszél –, most azonban kevéssé látunk bele a gondolataikba: az előző regények alig huszonéves szereplőihez képest mintha a harminchoz közelítő Eileen-nak és Alice-nek több személyes tere lenne, zárt szobákkal, ahová bekopoghatunk ugyan, de nem mindig nyerünk bebocsátást. Több titkuk marad az olvasó előtt, ám így szerencsére több meglepetést is okoznak.

21. Század Kiadó

Rooney az elmúlt években több interjúban is beszélt arról, milyen hatással volt az életére a hirtelen berobbanó siker, hogyan hatott az inspirációjára a siker ára, így lehetetlen nem az idegösszeomlás után álló, vidékre menekülő regényíró, Alice karakterével összehasonlítani, aki ócsárolja hírnévre vágyó kollégáit, és kiakad az internetes kommenteken. Rooney egy interjúban kifejtette, biztos volt benne, hogy mindenki azt hiszi majd, saját magát írta bele Alice karakterébe, de szerinte tévednek azok az olvasók, akik azt feltételezik, hogy a szerző a karakter minden gondolatát vagy érzését osztja.

Az író sikere korábban sem a szövevényes cselekményszálakban, sokkal inkább abban rejlett, hogy megrendítő bölcsességgel és remek pszichológiai érzékkel nyúlt millenniumi karaktereihez. A Hová lettél, szép világ?-ban sincs ez másképp, igaz, jóval nagyobb távolságot tart tőlük az eddig megszokotthoz képest. Tudjuk róluk, hogy korábban szerzett fájdalmas tapasztalataik miatt hülyén érzik magukat, ha valódi gyengédséggel találkoznak, a megaláztatástól való félelmük sokszor felülkerekedik azon, hogy rendesen artikulálják saját érzelmeiket és vágyaikat, miközben végső soron csak tiszta szeretetre és szépségre vágynak az általuk nagyon kiábrándítónak talált világban, és benne a modern kapcsolatok útvesztőiben.

„De milyen lenne olyan kapcsolatot létesíteni, amelynek nincs semmiféle eleve elrendelt formája? Amikor csak kiöntjük a vizet, és hagyjuk folyni. Gondolom, nem venne fel semmilyen alakot, elcsorogna ide-oda. Azt hiszem, én és Felix kicsit ilyenek vagyunk” – írja Alice Eileennak egy ponton. A dolog persze nem olyan egyszerű, mint kiönteni egy pohár vizet, hiszen Rooney valójában arra keresi a választ,

hogy miközben torkig vagyunk a minket körülvevő, rendkívül nyomasztó politikai, globális történésekkel, mi iránt támadhat fel valódi vágy a fásult hétköznapokban, milyen lehetséges útjai vannak a szeretetnek, milyen lehetséges felállásokban létezhet egy meghitt kapcsolat, és milyen lépéseket tehet egy ember azért, hogy ne csak a világra legyen nyitott, hanem hogy játszmák és érzelmi manipulációk nélkül megengedje valaki másnak is, hogy méltósággal az élete részévé váljon.

Aki Sally Rooney korábbi köteteit hosszas szenvelgésnek érezte, az a Hová lettél, szép világgal? is hasonlóan fog járni, ám akit annyira magával sodortak az érzelmek, hogy a fotel karfáját tépve kiabálta a szereplőknek, hogy NEM HISZEM EL, HOGY NEM MONDJÁTOK KI, ANNYIRA NYILVÁNVALÓ!, az most is hasonló örvényre számíthat majd. A gyönyörű leírásokról már nem is beszélve: tapintani, szagolni, érezni lehet a hajnalt, a csillagos eget vagy a csörömpölő kávéscsészéket a tengerparti házban.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

S f e r r a r e l l e (@sferrarelle) által megosztott bejegyzés

A Normális emberek szexjelenetei papíralapon és képernyőn is működtek, Rooney pedig a Hová lettél, szép világ?-ban is folytatja az intimitás hiteles ábrázolását. A vágyak itt már nem maradnak meg a szereplők fejében, bátrabban mondják ki, mire van szükségük, ám ez a közvetlenség mégsem válik olcsóvá vagy zavarba ejtővé, ahogy a szereplők egymásnak feszülése, sőt, néhol már-már ellenségeskedése sem: Rooney túlságosan is intelligens ahhoz, hogy szappanoperaszerű fordulatok mögé bújtassa a cselekményét. Helyette mesterien adagolja az igazi vesztes-vesztes szituációkat, hogy végül mégiscsak felvillantson egy aprócska, szinte láthatatlan könnyedséggel érkező reménysugarat.

„El sem tudtam elképzelni, hogy boldogok leszünk együtt. Azt hittem, ugyanolyan lesz, mint minden más az életemben: nehéz és szomorú, mert én magam nehéz és szomorú ember vagyok. De már nem az vagyok, és lehet, hogy sosem voltam az. És az élet változékonyabb, mint hittem. Úgy értem, lehetséges, hogy az élet hosszú ideig borzalmas, aztán később boldog lesz. Nem vagy ilyen, vagy olyan – nem úgy van, hogy vágunk egy barázdát, amit elnevezünk „személyiség”-nek, és aztán nem tudunk kikecmeregni belőle. De én régen tényleg azt hittem, hogy így van” – írja egyik utolsó levelében Eileen. És ha Sally Rooney teszi fel nekünk azt a kérdést, hogy hová lett a szép világ, könnyen megállapíthatjuk: előfordulhat, hogy a szépség egyáltalán nem is ment sehova. Talán csak nem hagytuk neki, hogy megmutassa magát.

Sally Rooney: Hová lettél, szép világ? 21. Század Kiadó, 4490 forint. Fordító: Dudik Annamária Éva.

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: