A sztriptíztáncos és a tábornok

Kelet-európai Magic Mike, avagy, hogy fér el a rendszerkritika egy férfi tangában? És ezzel az egy mondattal már egész sokat elárultunk Andrei Kutsila belarusz filmes A sztriptíztáncos és a tábornok című dokumentumfilmjéről, amely olyan, mint egy három részre osztott torta: kapunk egy kis ízelítőt a vetkőzés művészetéből, egy szeletet Lukasenka diktatúrájából, de legfőképp egy szívmelengető történetet egy nagyapa és az unokája kapcsolatáról. A két főszereplőnk Minszk külvárosában él, egyikőjük veterán tábornok, aki gyökeresen más elveket vall az általa felnevelt unokájával, Anatollal szemben. A nagyapa a kommunista jelképek és a katonai jelvények mátrixában a túlélésre, a fegyelemre, a kitartó kétkezi munkára, a fehérorosz nemzet és a kommunizmus szolgálatára, az alázatra rendezte be az életét, ám Anatol már egy másik generáció tagja: ő nem a hidegháborúban edződött, és nem a társadalmat, pláne nem a rezsimet akarja szolgálni, hanem vállalkozni szeretne, és a saját önkifejezési eszközeit keresi.

A két férfi két korszak, két világnézet, gyökeres ellentétei a másiknak, és Kutsila stábja nagyon szép képi vágásokkal teszi ezt a generációs szakadékot még kézzelfoghatóbbá: míg például a nagypapa hazafias hevületben köti gyerekekre az úttörőkendőt, addig a fiúnak a piros nyakbavaló már csak jelmez, a meztelen felsőtestét díszíti a show részeként. A tábornok és Anatol gyakran vitáznak, de a nézeteltéréseken valahogy mindig felül áll a köztük lévő szoros családi kötelék. Ahogy haladunk előre a filmben, úgy válik egyre nyilvánvalóbbá, hogy milyen erős is a ragaszkodásuk egymáshoz, és hogy a gondoskodás felülírja az ideológiai különbözőségeket. Végül a film eljut egy pontra, amikor a két ember megbékél egymással, és külön érdeme az alkotásnak, hogy ez a mélyebben elég ritkán tárgyalt műfaj, a férfi sztriptíz is új megvilágításba kerül, ugyanis a vetkőzés önmegvalósítási kísérletként jelenik meg.

Csapda a neten

A sokkoló, figyelemfelkeltő és kiábrándító cseh dokumentumfilm kendőzetlenül mutatja meg, mi történik a neten a kamaszlányokkal, ha a szülők nem néznek oda. (És ne legyenek illúzióink, a szülők nagyrésze bizony általában nem néz oda.) Tulajdonképpen az utóbbi idők legsikeresebb cseh dokumentumfilmje az 50-es, 60-as évekbeli szociálpszichológiai kísérletekhez hasonlítható helyzetet mutat be, csak itt nem, mondjuk, egy börtönt modelleznek le a szereplők, hanem azt, hogy három 12 évesnek beállított, valójában nagykorú színésznő néhány óra, néhány nap alatt mi mindennel találkozik, ha ártatlanul belép a népszerű chatszobába. Öt óra alatt 83, tíz nap alatt közel 2500 különböző korú, foglalkozású, családi állapotú férfivel keveredtek a legtöbbször gyomorforgató beszélgetésbe, amelyekben az ismeretlenek nagyon gyorsan elküldték például a saját nemi szervükről készült fotóikat és kérték a lányokat, hogy ők is „hálálják meg” valamivel ezt a gesztust. „Nem baj, hogy még csak 12 éves vagyok?” – teszik fel a kérdést időnként a lányok, és sejthetjük, van arra is válasz, hogy miért nem baj.

Megrendítő látni, hogy a kísérlet során a felnőtt színésznők is sokszor megrendülnek a tapasztaltaktól, vagy azt, amikor az egyik férfiban valaki felismeri az amúgy köztiszteletben álló, gyerekekkel foglalkozó ismerősét. A gyerekbántalmazásnak ez a modern formája bizony mindennapos, rendkívüli módon elterjedt fenyegetés, nem csak Csehországban. Az FBI adatai szerint világszerte félmillió predátor aktív az online térben naponta, és az internetes szexuális bántalmazás áldozatainak fele 12 és 15 év közötti gyerek. Nem biztos, hogy a szülők ezután a film után nyugodtan tudnak aludni egy jó ideig, de hogy elkezdenek beszélgetni a lányaikkal és fiaikkal, az valószínű. És ez volna a lényeg, mert ez az egyetlen esélyük megmenteni a gyerekeiket a filmben is bemutatott ragadozóktól.

Kedves kém

Az idei versenyprogram egyik legfurcsább filmje a Kedves kém, amit két kategóriában is Oscarra jelöltek, és amiről elsőre (és másodikra is) az ugrik be a néző fejében, hogy túlságosan is hihetetlen az alapszituációja egy dokumentumfilmhez. Egy chilei magánnyomozó irodájában járunk, aki épp 80-90 év közti férfiakat keres egy munkára. Jönnek is szépen sorban, akkor azonban valósággal lefagy az arcukról a mosoly, amikor elmondják nekik, hogy hírszerzőként kellene beépülniük egy idősotthonban. A nyomozót megbízó megrendelő célja, hogy kiderítse, mi történik az otthonban, úgy gondolja ugyanis, hogy bentlakó anyját bántják és talán lopnak is tőle. A 83 éves, nemrégiben megözvegyült Sergio örömmel vállalja a feladatot, be is tanítják, hogy kell használni a FaceTime-ot, hogyan írjon jelentést, sőt, a kémfilmekből jól ismert kütyüket is megkapja, például kamerás tollat és egy kémszemüveget, amellyel videókat rögzíthet.

Maite Alberdi rendező a beállításokban, a zenében és a szerkesztésben is hozza a kémfilmek világát, de ezt ellensúlyozva helyenként megroppantja a film gerincét, hogy elaltassa a gyanakvásunkat: látjuk például a forgató stábot, sőt, látjuk az otthonban élő idős nőket is, ahogy a kamerákra mutogatnak, és sutyorognak egymás között arról, vajon hallatszik-e, amit mondanak. Sergio beépül, alig feltűnően keresi a célszemélyt, miközben megismerjük a ház néhány többi lakóját is. Bertita például kémünk érkezése után hamar esküvőről fantáziál, az egyik nő verset ír, a másikat folyamatosan cserben hagyja az elméje, egy harmadik pedig gyanúsan idősen szeretne elutazni az édesanyjához, akivel párszor látjuk telefonálni is. Pedig valójában csak az egyik ápoló hívja fel néha, mert senki nem látogatja. Rég megfeledkeztek róla valakik. Sergio és a lakók életről folytatott beszélgetései simán felülírják az eredeti koncepciót: a 007-es nyomozása ugyan sikerrel zárul, de az első fél óra után már nem a rejtély vagy a vizsgálat a Kedves kém mozgatórugója, hanem a szereplők – és főként Sergio – történetei öregedésről, autonómiáról, gyászról és együttérzésről.

Mesék a zárkából

Visky Ábel dokumentumfilmje a szeretetről szól, és arról, hogy az alkotás mennyire erős közösség- és családösszetartó erő. Főszereplői – rablásért, súlyos testi sértésért – börtönbüntetésüket töltő apák, és családjaik. A kamera ott van a rácsok mögött, beleláthatunk az elítéltek mindennapjaiba, ők elmesélik gondolataikat, érzéseiket. És a kamera ott van a családok otthonaiban is, szinte a néző már kényelmetlenül érzi magát, menyire intim helyzetekbe pillanthat így bele. Mindkét oldalon azt látjuk, hogy a szülő-gyerek szeretetet nem lehet fallal, ráccsal, vagy hosszú évekkel erodálni, odabent az édesapák éltető gondolatai leginkább a gyermekeik körül forognak, kint pedig a gyerekeké azon, hogy „mikor jön már haza apa”.

A filmesek felkérték az apákat arra, hogy írjanak meséket, amelyekből saját maguk, rabtársaik és a családjuk szereplésével végül film készül. A családok és elítéltek mindennapi életét a közös alkotás igencsak felpezsdíti. Az elkészült filmecskékben az apák és gyerekeik egy mágikus, szabadon alakítható világban találkoznak, átlépve ezáltal a kézzelfogható valóság korlátait. A dokumentumfilm legszebb pillanatai azok, amikor levetítik bent az apáknak, kint a családjaiknak az elkészült műveket. Azok a könnyek, azok a kacagások, amelyeket ekkor látunk, azt mutatják, hogy még ilyen súlyosan terhelt viszonyok sem távolították el egymástól a gyerekeket és apjukat. (A házas- és párkapcsolatokat illetően már nem mindig mondható el mindez.) Az is kiderül, hogy bár eredetileg pusztán a gyerekek szórakoztatására íródtak a mesék, a mélyebb rétegekben ott vannak az elítéltek korábbi útkeresései, botlásai és a remény is arra, hogy kikerülésük után többé azok nem ismétlődnek meg.

Ön-kép

Lene Marie Fossen tízéves korában meg akarta állítani az időt: kiskora óta gyűlölte magát, tökéletes akart lenni, a szorongását pedig csak egyre kisebb adag ételekkel tudta csökkenteni. Sosem lépett pubertáskorba, törékeny, gyönge testben élt 2019 októberéig, mígnem 33 éves korában, több mint húszéves küzdelem után, a hosszú ideig tartó hiányos táplálkozás okozta szívleállás következtében meghalt. Az ő történetét meséli el Margreth Olin, Katja Høgseth és Espen Wallin dokumentumfilmje, az Ön-kép. Fossen többször is kórházba került gyerekként, később aztán – ahogy ő fogalmaz, a méltóságának megőrzése érdekében – bujkálni kezdett az orvosok elől és a fotózásban lelt némi megnyugvásra.

Nemcsak mások testét és tekintetét dokumentálta ragyogó tehetséggel, hanem a sajátját is, hogy a képeken keresztül rajzolhassa fel az egyik legsúlyosabb pszichiátriai betegséggel való harcát, valamint közvetíthesse az abból fakadó fájdalmait és szenvedését, de kifejezetten tiltakozott az ellen, hogy anorexiás betegként, és ne művészként ismerjék a világban (hogy valóban elválasztható-e a kettő, az más kérdés, a film pedig ezt nem is kívánja ezt megválaszolni). Az Ön-kép 78 perce alatt többször is ökölbe szorul a néző keze, hiszen nagyon nehéz tudomásul venni a lassú haldoklást, ha látszólag (de tényleg csak látszólag, és ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni) közel lenne a megoldás. Fossen folyamatosan reflektál a betegségére, egy része nagyon is szeretne meggyógyulni, a másik része viszont a betegségbe kapaszkodik. „Mintha kettészakadnál. Mindegy, mit teszel, valamelyik oldalad rossz döntésként éli meg” – mondja a filmben. Az Ön-kép iszonyúan nehéz anyag, és helyenként nem tartózkodik a pátosztól sem, de mivel nem mond ítéletet sem Lene Marie Fossenről, sem a családjáról, felkínálja a lehetőséget arra, hogy megértsük, hányféle arca is létezhet a fájdalomnak.

A mozdulat művészete

Mire emlékszik kilencven felett a test? Börcsök Boglárkának a mozdulatművészeti mozgalom három alakját bemutató dokumentumfilmjében a legerősebb képek akkor születnek meg, amikor a 90 feletti főhősei az idő és az élet által végigszántott testükkel idézik meg a fiatalságuk mozdulatait. Kiderül ugyanis, hogy az erő és a művészet ugyanúgy jelen van az izmaikban és csontjaikban, mint akkor volt. A test emlékezik. Preisich Irén, E. Kovács Éva és Roboz Ágnes azonban a saját élettörténetével is felidézi a mozdulatművészeti irányzat felemelkedését és elnyomását. A három táncművész egy múlt század eleji tánctörténet tanúja, amelynek a fejlődését az ötvenes években törte meg az, hogy a politikától megkapta a „kispolgári csökevény” címkéjét.

Az előadóművész/koreográfus Börcsök Boglárka sokszoros szerepben van jelen a filmjében, miközben kérdez és rendez, a táncművészek tanítványául is szegődik, megpróbál átvenni valamit abból a sok évtizedes tudásból, amely ebben a három életútban összesűrűsödött. A dokumentumfilm ereje így nemcsak a képekben és szavakban rejlik, hanem a mozdulatok generációkon átívelő áramlásában is. A film készítője egy interjúban azt mondta, gyakorlatilag az utolsó pillanatban forgattak, amikor még mindhárom idős táncművész alkalmas voltak erre az intenzív feladatra. De ahogy a film is bizonyítja, az életerő nem korfüggő: a három nő szinte sugárzik, amikor táncról van szó. És Börcsök Boglárka megadja nekik a lehetőséget, hogy még egyszer táncoljanak a kamerának egy utolsó táncot a saját lakásukban – és ez az a pillanat, amikor szavakra már nincs is szükség.

Isten hozott a mennyországban!

Különleges dokumentumfilmes csemege az Isten hozott a mennyországban!, amelynek producere a Rekviem egy álomért, a Fekete hattyú és A forrás rendezője, Darren Aronofsky, és érződik is az alkotáson, hogy ő film a pártfogója. A floridai The Villages nevű, mesterségesen létrehozott városban forgatott alkotás kicsit abszurd, kicsit szürreális, pont, ahogy azt Aronofskytól általában megszokhattuk. A rendező pedig Lance Oppenheim, akinek ez a produkció az első egészestés munkája. Oppenheim tősgyökeres floridaiként enged bepillantást egy olyan dinamikusan növekvő város életébe, ahol nincsenek gyerekek és fiatalok, a lakosság nagy része már rég elérte a nyugdíjkorhatárt. Jó módú idősek töltik itt életük utolsó negyedét, mert ha már megengedhetik maguknak, hogy végre ne dolgozzanak, akkor lehetőleg felhőtlen boldogságban, gondok nélkül, habzsolva az életet szeretnék befejezni a földi pályafutásukat.

Golfozva, tajcsi- vagy drámakurzusokat véve, teniszezve, táncolva, koktélozva, párt keresve, ismerkedve. Első ránézésre a The Villagesben tényleg paradicsomi állapotok uralkodnak, olyan, mintha itt kezdenének csak igazán élni az ide költözők, de legalábbis a második kamaszkoruknak futnak neki. Azonban ez az egész világ a kamera lencséjén keresztül valahogy hamisnak tűnik (hiszen már maga a város is díszletszerű), és akármennyire is az élet ünneplése az egyetlen cél, a halállal, az elmúlással nem lehet nem szembenézni. Sőt, tulajdonképpen ez az egész hangsúlyozott élni akarás is paradox módon magában hordozza a közelgő véget. A rendező azonban nem ítélkezik, a város nagyszerűsége éppúgy megjelenik a filmben, mint azok a dilemmák és kétségek, amelyekkel a lakók szembesülni kényszerülnek.

Isten hozott Csecsenföldön

Hogyan tér vissza a középkor, vagy talán a legrémesebb állami terror a 21. században – erről (is) szól David France Isten hozott Csecsenföldön című dokumentumfilmje. Az Oroszország déli részén lévő Csecsenföldön, ahol Vlagyimir Putyin orosz államfő egyik legodaadóbb híve, Ramzan Kadirov elnök tartja rettegésben a köztársaság polgárait, évek óta durván zaklatják és bántalmazzák a melegeket és leszbikusokat, és arról is érkeztek hírek, hogy titkos börtönökben tartják fogva a csecsen népet „lejárató” embereket.

Miközben nyomon követhetjük, hogy az orosz és nemzetközi civilszervezetek miképpen próbálják meg kimenekíteni az életveszélyben lévő melegeket Csecsenföldről, felmerül a kérdés: ha a Kreml büntetlenül hagyja azt, ami Csecsenföldön zajlik, mi a biztosíték arra, hogy ugyanez néhány év múlva nem fog megtörténni Moszkvában, vagy Szentpéterváron. S hogy egyáltalán nem alaptalanok ezek a félelmek, az is bizonyítja, hogy az utóbbi időben a Csecsenfölddel szomszédos Dagesztánban és Ingusföldön is zaklatják már a melegeket,  az orosz parlament pedig elfogadott egy olyan törvényt, amely tiltja a homoszexualitás „reklámját”. Magyarra lefordítva azt, hogy emberi módon beszélhessenek az emberek az azonos neműek közötti szerelemről. A film egyik különlegessége, hogy a rendező digitális arccserélő programmal dolgozott, így akarta megkímélni interjúalanyait a további zaklatásoktól. A film bemutatásával egy időben az egyik áldozat, Makszim Lapunov arccal is vállalta történetét, s feljelentette a csecsenföldi vezetést a jogsértések miatt.  Nem meglepő módon az orosz hatóságok nem találtak bizonyítékokat, így az ügy az európai emberi jogi bíróság elé került. A filmről korábban itt írtunk.

A következő héten hosszabb cikkben foglalkozunk majd az Otthonom, az Anyáim története, a Gorbacsov.mennyország, illetve a Szemtől szemben című filmekkel.

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: