Egy lány útja a rondaságtól a szépségig: úgy, hogy közben valójában semmi nem változik rajta.

Ez a rejtélyes – álnéven publikáló és magánéletéről, személyazonosságáról soha semmit el nem áruló – olasz sztárszerző, Elena Ferrante legújabb regénye, A felnőttek hazug élete. Egy lány története, aki abban a korban van, hogy csak mások szemét tudja tükörként használni, és folyton ebben a torz tükörben keresi, de sehogy sem találja magát.

„Két évvel az előtt, hogy apám elköltözött volna hazulról, azt mondta anyámnak, hogy iszonyú csúnya vagyok.” Ez a regény első mondata, a következő jó néhány oldal pedig az összeomlásé, amit ez a közlés okoz; az úté azon a lejtőn, amely tele van nagy botlatókövekkel, szúrós indákkal és gödrökkel, és amelyen a főszereplőt, Giovannát az apja indítja el ezzel a nagy lökéssel, hogy végigguruljon rajta, össze-vissza verve és horzsolva magát. Hogy aztán a lejtő alján végül egy másik férfi mondja azt neki: „nagyon szép vagy”, ezzel csak még jobban összezavarva őt.

A kettő között van egy történet egy kamasz felnőtté válásáról, szüzességének elvesztéséről, szüleivel, rokonaival és barátaival való viszonyáról. Ferrante nem tudja, de persze miért is akarná megúszni, hogy A felnőttek hazug életét minden olvasó valamilyen relációba helyezze előző tetralógiájával, a Nápolyi regényekkel, amelyben két lány különös barátságának történetét követte végig kisiskolás kortól az öregségig: lehet mondani, hogy A felnőttek hazug élete olyan, mint egy előtanulmány ahhoz, vagy egy abba bele nem került leágazás az egyik meg nem írt szereplőről. Annyi biztos, hogy a regények világa ugyanaz is, meg más is: Giovanna is Nápolyban él, de – szimbolikusan – egy hegy tetején, a magasban, ameddig a Nápolyi regények szereplői el se láttak a mocskos, lepusztult telep szürke házai közül. Ugyanakkor őt is körülveszik azok a rokonok, akik viszont hasonló, alantas helyeken élnek, és a Ferrante minden regényében pokolian fontos, identitásképző szerepet játszó helyi, ordenáré tájszólást beszélik. És akikről Giovanna a regény kezdetének idejéig, jó tíz évig gyakorlatilag nem is tudott.

Mert az apja nem is pontosan rondának nevezi az első mondatban leírt helyzetben, hanem olyasvalakinek, akinek „olyan a pofája, mint Vittoriának”. De Vittoria, a rettegett nagynéni, akivel a család réges-rég szakított, az ocsmányság szinonimája, így a két mondat ugyanannak tűnik. És mégsem teljesen: Giovannának így muszáj pontosan megnéznie ezt az arcot, ezt a pofát, amely olyan lehet, mint az övé. És így az apa kétszeresen is szimbolikusan löki le őt a lejtőn, hiszen tényszerűen le kell mennie az addig békés, boldog otthont jelentő dombról Nápoly fortyogó mélyébe, hogy megismerje a nénit, és vele együtt azt is, amiről a cím szól: a felnőttek hazug világát. Ahová hamarosan neki is bejárása lesz, hiszen ahogy egyre több családi problémára, titokra, hazugságra, elhallgatásra, jóvátehetetlen bűnre derül fény, úgy kezd el Giovanna is hazudni az őt körülvevőknek.

Mintha Elena Ferrante azt mondaná: a felnőttkor kezdete nem életkorral, nem testi változásokkal, nem jellemző eseményekkel határozható meg.

A gyerekkor addig tart, amíg hinni tudunk a világban, amely körülvesz bennünket, és ott kezdődik a felnőtt élet, amikor rájövünk, mennyi benne a hazugság.

Ferrante regénye, ha alakjaiban, cselekményének egyes részeiben kapcsolódik is a Nápolyi regényekhez, mégis más, mint a tetralógia, ahogy kapcsolódik, de el is tér a korábbi laza „női” trilógiától is (Tékozló szeretet, Amikor elhagytak, Nő a sötétben): mindegyikhez képest vázlatosabb. A nápolyi négyeshez képest kifejtettségében, részletességében, az első három, gyakorlatilag egy-egy belső monológot kihangosító, nem is cselekményközpontú regényhez képest pedig mélységében. A felnőttek hazug élete eleinte kisebb igényűnek tűnik, mint a többi, csak egy „egyszerű” felnövekvéstörténetnek egy lányról, akinek pont a legrosszabbkor válnak a szülei, és aki így, mint egy gyerekkori rajzot, szándékosan összegyűri és maga mögé dobja példás, jól nevelt gyerekkorát, és vadul szembefordul a családjával, miközben először találkozik a szerelemmel és a szexszel is. És csak a történet vége felé ébredünk rá, hogy nem kisebb, csak más igényről van szó. A felnőttek hazug élete valójában nem a történetet akarja elmondani, azt a szó hagyományos értelmében végül be se fejezi, hanem egy folyamatot ábrázol. Azt a folyamatot, ahogyan valaki a kezébe veszi a sorsát:

nem törődve a fájdalommal lenyúl a saját torkán, és hörögve kiöklendezi magából a gyerekkorát.

A regényben nem a történet lesz végül a megrázó, hanem ez az egyszerre érzelemmel teli, mégis szenvtelen leírás arról, ahogyan Giovanna szembemegy az elvárásokkal – legyen szó a valódi kamaszlányokra vagy épp a róluk szóló regényekre vonatkozó elvárásokról –, és bár bántja, zavarja őt is minden hazugsága, minden árulása saját magával vagy másokkal szemben, mégis megteszi mindet. Mert ilyen a felnőttek hazug élete. Azaz mégsem pontos, hogy a folyamat leírása a megrázó: ez a gondolat az, ami felkavar.

A finomkodást amúgy is úgy kerüli Ferrante az egész regényben, mint átokrossz diák a pedellust, elég csak az emlékezetes, végső soron pozitív élményként tálalt, borzalmas szexjelenet leírására gondolni. De általában is igaz a regényre, hogy a legteljesebb természetességgel ír le mindent, a kisiskolás barátnők éjszakai, tapogatózó ismerkedésétől a testükkel addig, hogy milyen élesen vág bele Giovannába a felnőttek egy-egy mondata, hogy aztán talán örökre meghatározza a viszonyulását az élet egyes területeihez.

Hogy a regényben a kezdeti látszat ellenére mégsem a cselekmény a legfőbb kifejezőerő, azt a szimbólumok állandó használata is jelzi, például egy karkötő, amit a nagynéni ajándékoz oda mindig annak, akit a befolyása alá akar vonni, és ami valóban bilincsként kulcsolódik rá a szereplők csuklójára, ehhez a nyers, tisztátalan világhoz kötve őt. A felnőttek hazug élete több síkon tud működni, erős, markáns hangú, minden sztereotípiát elutasító női szereplői és ezzel együtt is mélyen univerzális témái miatt akár feminista műként is, de az író első trilógiájához hasonlóan leginkább ez a regény is önmarcongoló belső monológként szólal meg, amely talán egy kicsit kegyetlennek tűnik, de nincs benne ítélkezés. Ez az elbeszélő egyszerűen

olyannak fogadja el az életet, amilyen: egy érdes, rozsdás, súlyos üllőnek, amit muszáj a sírig a hátunkon cipelni.

Az Elena Ferrante-jelenség

Az Elena Ferrante nevű olasz szerző először 1992-ben tűnt fel Tékozló szeretet című regényével; már akkor tudni lehetett, hogy álnévről van szó, mivel a szerző rögtön kijelentette: hisz benne, hogy a regényeknek nincs szükségük a szerzőjükre, úgyis nélküle kell, hogy életre keljenek, amint kiadták őket. Egy valami volt csak biztos: hogy minden regényének hőseihez hasonlóan ő is nápolyi, és millió szállal kötődik a városhoz. Második regénye, az Amikor elhagytak tíz évvel később jelent meg, végül a különálló kötetekből álló, mégis trilógiának is nevezhető könyvek harmadik darabja, a csodálatos Nő a sötétben 2006-ban jelent meg; magyarul először az Amikor elhagytak volt olvasható, 2005-ben. Regényeivel hamar nemzetközileg ismert és elismert lett, de a világhírt a négyrészes Nápolyi regények (Briliáns barátnőm, Az új név története, Aki megszökik, és aki marad, Az elveszett gyermek története) hozta meg számára. A regényekből az HBO készített sorozatot (az első két évadot már itthon is vetítették), a New York Times a tetralógia zárórészét az év tíz legjobbja közé választotta, a TIME pedig 2016-ban a 100 legbefolyásosabb személy közé választotta Ferrantét. A siker azzal is járt, hogy sokan nem voltak hajlandóak beletörődni az író akaratába, hogy névtelen maradjon, és nem szeretné összekötni a magánéletét a művészi munkájával. Már három „tényfeltáró” cikk próbálta meg leleplezni, az első még csak irodalmi analízis és a néhány ismert életrajzi adat alapján, a második azonban már a jogsértéssel hatásos módszerekkel, például pénzügyi és ingatlanpiaci tranzakciók kinyomozásával. A leleplezők kritikusai úgy gondolják, a gesztus nemcsak a privát szféra súlyos megsértése, de a nőgyűlölet jele is, mert szerintük a lepel lerántásának igénye abból adódik, hogy aki ilyet tesz, képtelen elfogadni egy nő sikerét, pláne elfogadni a döntését, hogy nem szeretne a világ elé állni. A vélekedést elég jól megerősítette, amikor egy harmadik „leleplező” kijelentette, az írónak valójában a korábban megnevezett nő férjének kell lennie. Ilyen előzmények után már világszenzációnak számított az új regény, A felnőttek hazug élete megjelenése; a fordítások megjelenését a világ számos országában összehangolták. De a Netflix már ez előtt bejelentette: sorozatot készítenek ebből a regényből is.