Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A novemberi sötétséget csak a járvány makacs jelenléte teszi nyomasztóbbá, így aztán itt az idő legalább átmenetileg kiszakadni ebből a szürkeségből. Az egyik leginkább bevált módszert ajánljuk: a sorozatnézést. Van is hozzá egy ajánlónk.
Akik mi vagyunk
Na, ez az a sorozat, amely miatt Dúró Dóra az egész HBO-t ledarálná székházastól, ha tehetné, Kövér László meg azt se tudná, hova nézzen férfias zavarában. Mert bizony Luca Guadagnino (Szólíts a neveden) nyolcrészes sorozata nem más, mint vizuális költemény, egy szonett a nemi identitáskeresésről (meg úgy általában az identitáskeresésről, legyen szó vallási hovatartozásról vagy az otthon teljesítendő szerepekről).
Az Egyesült Államok olaszországi katonai bázisán játszódó történetben egy csapat tinédzser – katonagyerekek – napjait követjük végig, akik olyan könnyedséggel és előítéletektől mentesen, kíváncsisággal telve fedezik fel a saját testüket, ahogy azt egyébként is csak úgy 25 éves koráig meri az ember, aztán végleg betokozódnak a gátlásai. A sorozat a nemi szerepek és a nemi orientáció fluiditásával játszik, ami – megspékelve a dinamikus zenei váltásokkal, a szép képekkel – akkor is tartogat elég izgalmat, ha amúgy nincs nagyívű cselekménye, az első rész pedig kifejezetten lassan és kissé unalmasan indul. Egyszerűen jó nézni ezeket a srácokat; azt sem bánjuk, hogy ha az egyik epizód semmi másról nem szól, mint egy őrült medencés házibuliról.
A főszereplő a New Yorkból a bázisra érkező Fraser (Jack Dylan Grazer), aki némi feltűnést kelt szokatlan ruhatárával, no meg azzal, hogy két anyja közül az egyik a bázis parancsnoka lesz. Hamar bandázni kezd a szolgálatukat teljesítő szülők más gyerekeivel, többek között a fiús ruhákat hordó Caitlinnel. Miközben a két fiatal plátói kapcsolata kibontakozik, felvillannak a bázis többi lakójának dilemmái is. Valójában a Jordan Kristine Seamón által megformált Caitlin sokkal érdekesebb és elevenebb figura, mint a súlyos frusztrációival küzdő, elvontabb Fraser, így Seamón a sorozat nagy felfedezettje. Reméljük, fogjuk még őt látni más produkciókban is. (Cs. H.)
Tudhattad volna
A HBO őszi legnagyobb dobása tulajdonképpen a korábbi siker, a Hatalmas kis hazugságoknak a New Yorkba költöztetett megfelelője. Színésznagyágyúk játszanak kőgazdag, látszólag gondtalan milliomosokat, akik drága magániskolába járatják gyerekeiket, luxuséttermekben vacsoráznak, ahova luxusautókkal érkeznek, és persze látványosan jótékonykodnak is, de kiderül, hogy a mázos felszín alatt valami nagyon-nagyon rohad.
Igazából akár most le is fitymálhatnánk az egészet, hogy miért nem tudnak valami újat kitalálni, de mégsem véletlenül döntött nézettségi rekordokat a sorozat. A sikerre önmagában garancia Nicole Kidman (Grace) és Hugh Grant (Jonathan), valamint Donald Sutherland (Grace zsugori, milliomos apja). A sorozat időnként pszicho-thriller, máskor bírósági tárgyalós irányba megy, de igazából senkiről nem tudunk semmit pontosan. Van egy gyilkosság, ami után mindenki gyanús lesz, legfőképp persze a menekülése miatt Jonathan. Róla – így a sorozat felénél – annyit biztosan tudunk, hogy a jóságos orvos bőrében egy elég szar alak rejtőzik (akiért az angol sármja miatt mégis, most is lehet azért izgulni), de hogy ő-e a gyilkos vagy valaki más (van rá több esélyes), az egyelőre nem derült ki természetesen.
Lubickolunk a New York-i gazdagok luxusában és az emberi lélek sötét bugyraiban, miközben a sztori minden perce odaszögez a képernyő elé. Természetesen minden epizód végén van egy nagy fordulat, ami miatt rághatjuk a kefét a következő részig, ez ismert trükk a sorozatok világában. Épp ezért kicsit közhelyes is. De mindig bejön. (B. I.)
Vezércsel
A vezércsel a 15. századból ismert, de mind a mai napig is használt sakkmegnyitás. És ez a címe a Walter Tevis 1983-as azonos című regényéből készült Netflix-minisorozatnak is. A főszereplő, Beth Harmon nyitása az életben nem ígért semmi jót: édesapja elhagyta, édesanyja pedig bepiálva, lányának útszéli bölcsességeket mondva szántszándékkal egy teherautónak hajt. A balesetet az akkor kilencéves lány azonban túléli, árvaházba kerül, ahol a biztonság kedvéért – ahogy az az 50-es években szokás volt – benyugtatóznak minden gyereket.
Egy ilyen kezdés után csak valami váratlan lépés adhat reményt a parti sikeres folytatására. Ez Beth számára az, hogy kiderül, őstehetsége van a sakkhoz. A lépésekre az árvaházi morcos gondnok tanítja meg, Beth pedig elég hamar gondolatban is képes lesz játszani (főleg benyugtatózva). Útja a pénzes bajnokságok felé, a nagymesterek elleni játszmák felé vezet. Ha úgy nézzük, a siker felé. Ám az élet nem olyan fekete-fehér, mint a sakk. És a Vezércsel sem egy egyszerű karrierfilm. Scott Frank hétrészes sorozata, noha valóban végigkísérünk egy sportkarriert, benne az állítólag szakmai szempontból is kifogástalan partikkal (amelyeket szerencsére a sakkban kevéssé járatos néző sem fog unni egy percre sem), valójában nem a sakkról szól, hanem a kislány küzdelmeiről a másik (életnek nevezett) pályán.
Ahol egy ilyen múlttal és a már gyerekkorban kialakult függőséggel, állandó kitaszítottsággal kell megküzdenie – ráadásul egy abszolút férfiuralta mezőnyben. A nyugtató mellett az alkohol tűnik fel, mint a lassan fiatal nővé érett Beth életét látszólag ideiglenesen megkönnyítő, valójában azt szétverő szer. Nem könnyű egy sakkról szóló filmet megálmodni, hiszen abban a legfőbb „akciók” egy kis asztalon játszódnak kis bábukkal, a Vezércsel mégis egy kifejezetten izgalmas sorozat. Ezt leginkább a főszereplőnek, Anya Taylor-Joynak köszönhetjük, akinek az arcáról minden leolvasható: néha a már-már kóros szorongás az emberektől, máskor a kaján pillantás, amikor egy meglepő húzása után nyerésre áll, vagy épp a beletörődő és összeomlást előjelző fejmozdulat, amikor már tudja, hogy vesztésre áll egy-egy partin, megint máskor az önpusztítás őrülete, vagy a nagy meccsekre készülés összeszedettsége. Szerintem már írhatják a legjobb főszereplő Emmy-oklevelekre a nevét. (B. I.)
RoadkillLehet-e brit politikáról sorozatot forgatni 2020-ban úgy, hogy ne legyen benne se Boris Johnson, se Brexit, se járvány, de még királynő sem? A négyrészes, HBO GO-n látható Roadkill bebizonyítja, hogy igen – csak kell hozzá egy Hugh Laurie. Egy bírósági per, egy házasságon kívül született, éveken át eltitkolt gyerek, egy szerető, egy széteső család és egy finoman szólva is bizalmatlan főnök/miniszterelnök sem képes útját állni az általa játszott Peter Laurence politikai ambícióinak.
A konzervatív politikust Richard Nixont megszégyenítő teflonbevonat védi bármitől, ami árthatna a karrierjének – pedig ezekből akad nem kevés. Peter Laurence zavarba ejtő személyiség, aki a legtöbbször lelketlen, nárcisztikus csendes szörnyetegnek tűnik, de néha a jó szándék és a jófejség látszatát kelti – az rejtély marad, hogy ebből mélyen, legbelül mennyi hitelesség van. És Hugh Laurie még mindig sziporkázó tehetségének nagy szerepe van abban, hogy nézőként zavarba jövünk a karakterétől.
Annak ellenére, hogy a forgatókönyv nem aktualitásokkal dolgozik, magával sodró emlékeztető azokról az igazságokról, amelyeket újra meg újra megtapasztalunk a közéletben: hogy a mohóság és a gyarlóság mozgatja a politikát, hogy a hatalom korruptá teszi a hatalmasakat, és az, hogy valaki vonzó és meggyőző, még semmit sem árul el arról, hogy milyen ember. Hugh Laurie-ból és a politikai gépezetből egyelőre négy részt kapunk, de a záró epizód folytatásért kiált. (V. É.)
The End of the F****ng WorldA kib*szott világvége történetesen nem friss sorozat, de mindenképpen kiérdemli az említést ebben az ajánlóban. Egyedi, és ha kivárjuk, hatalmas szívű, káromkodós sorozat, amelyben a 17 éves gimnazista James rezignáltan sodródik a hétköznapokban: nincs humora, némi öndiagnosztika során rájött, hogy pszichopata, és egészen kicsi korában egy fritőzbe dugta a kezét, hogy végre érezzen valamit. Őrülten vonzódik a halálhoz és a gyilkossághoz, az erdőben időnként állatokat öl – lényegében Dexter kamaszkori megfelelője is lehetne –, de úgy érzi, most már épp itt lenne az ideje annak, hogy egy emberrel is végezzen.
Tökéletes időzítéssel megérkezik az iskolába a totálisan kezelhetetlen Alyssa is: a lány úgy káromkodik, mint a kocsis, egy pillanat alatt kioszt mindenkit, nem mellesleg gyűlöli az anyja új férjét. James viszont tetszik neki, meglepő módon rendkívül biztonságban érzi magát amellett a srác mellett, aki éppen elvágni készül a torkát. A két kamasz egy randi végén gyakorlatilag megállapítja, hogy a szüleik faszfejek, és ők is utálnak mindenkit, úgyhogy nemes egyszerűséggel elkötik James apjának a kocsiját, és világgá mennek. És itt kezdődik az igazi road movie-nak álcázott világvége, katasztrófák egész sora, amelyekből mégis ki-kiragyognak, aztán már egyértelműen megmutatják magukat mindenféle, már-már egészségesnek mondható érzések is.
Az már csak hab a tortán, hogy miközben az Egyesült Királyságban vagyunk, a szereplőink pedig masszív brit akcentussal beszélnek, végig Amerikában érezzük magunkat, ráadásul szinte folyamatosan zene szól, mégpedig főként az ’50-es, ’60-as évek keserű balladái (a PopSugar Entertainment össze is szedte a sorozat zenéit egy Spotify-listába, ide kattintson érte). (Cz. F.)
Normális emberekA Normális emberek Sally Rooney 2018-as sikerkönyve volt, egy halom díjat bezsebelt, a Times az év regényének nevezte, és még a Man Booker-shortlisten is szerepelt: nem is csoda, ha a BBC és a Hulu rögtön lecsapott a lehetőségre, és az írónő közreműködésével tizenkét részes sorozatot készített belőle. A széria alaphelyzete látszólag semmi olyat nem mutat, amit még ne láttunk volna, egy írországi gimnáziumi osztály két tanulóját, a kirekesztett, introvertált, de nagyon okos és büszke Marianne-t, illetve a népszerű, iskolai sztárként tündöklő, de valójában elég félénk Connellt követhetjük.
Mindkettőjüket egyedül neveli az édesanyja, Marianne-ék viszont gazdagok, pompás házban élnek, ahol egyébként Connell anyja a takarítónő – természetesen ez a szociális háttérbeli különbség sem hat az újdonság erejével. Ami miatt mégiscsak lenyűgöző a Normális emberek, hogy nem a leküzdhetetlen testi vágy, vagy a tomboló, hollywoodi szerelem meséjét akarja századjára is elmondani, hanem őszintén akar beszélni az intimitásról és a néha egyébként iszonyúan ijesztő közelségről. Marianne és Connell bonyolult, se veled-se nélküled viszonya azt a biztonságos kapcsolatot jelenti, ami levegővételre tanít, ahol gyógyulni lehet, még akkor is, ha az ember súlyos családi csomagokkal érkezik meg a másik elé.
A Normális emberek a gimnázium utolsó évétől az egyetemi évekig követi a két szereplőt, akik ugyan soha nem tévesztik szem elől egymást, de a csetléssel-botlással teli fejlődés velejáróra, hogy időnként egészen egyszerűen elbeszélnek egymás mellett, pontosabban: egy csomó mindent nem mondanak ki, ez pedig újra és újra szakításhoz vezet. Marianne és Connell kapcsolatának dinamikájából az idei év egyik legszebb képernyőre készített szerelmes sztorija született, amit egyértelműen nagy kár lenne kihagyni. (Cz. F.)
Az Úr sötét anyagai
Ha van valami jó a sötét, hideg, szürke, ráadásul 2020-as késő őszben/kora télben, az az, hogy elkezdődött Az Úr sötét anyagai második évada. Ami tényleg nagyobb hír egy átlagos sorozatfolytatásnál: ebben az esetben mintha egy átok tört volna meg. Philip Pullman trilógiáját ugyanis már megpróbálták megfilmesíteni Az arany iránytű című filmmel, de mivel az első film nem hozott elég bevételt, nem készült el a másik két rész – és a piaci alapú logika szerint félő volt, hogy ezek után soha senki nem is mer majd újra próbálkozni vele.
Pedig egy csodálatos műről van szó, olyanról, amit a műfaj legnagyobbjaival – A Gyűrűk Urával, a Harry Potterrel, a Narniával – kellene együtt emlegetni. A sztori kapásból egy csodálatosan fantáziadúsan felrajzolt világban kezdődik: az általunk ismert egy alternatív verziójában, ahol sok dolog megegyezik a mi világunkkal, csak épp van pár fontos eltérés. Például, hogy minden ember lelkét egy tőle elválaszthatatlan állat személyesíti meg. De nemcsak materiálisak a különbségek: abban a világban egy olyan szervezet, a Magisztrátus uralkodik kőkemény kézzel, amely eléggé emlékeztet a mi katolikus egyházunkra – a legkevésbé sem rózsaszín szemüvegen át nézve. Sőt.
Az első évad a párhuzamos világok közti átjárás kérdése körül bonyolódott: hogy ez lehetséges, az a nézők számára hamar kiderült, csakhogy a Magisztérium ezt nem hajlandó elismerni, a nézők világában élő emberek pedig nem is tudnak róla. A második évad valamivel kevésbé fókuszáltan indult, egyelőre nem tudni, merre megy tovább a sztori (már ha nem olvastuk a könyvet), ami persze eléggé megszokott a trilógiák második részei esetében. De az első évad bőven felvázolt annyi iszonyúan érdekes lélektani, a szereplők motivációiról és a köztük lévő kapcsolatról szóló kérdést, hogy mostanra már egy pillanatig se legyen kérdéses, nemhogy érdemes, de kell is nézni ezt a sorozatot. Csak az istenért, semmiképp se monitoron! Hiába van szó évadonként hét-nyolc órányi filmről, az elsőtől az utolsó percig a legnagyobb költségvetésű mozifilmekhez méltóan fantasztikus a látványvilág – bár ennek pont nem kedvez, hogy egyelőre háttérbe szorultak az emberek javára az első évad újabb és újabb lényei: a beszélő, páncélos jegesmedvétől boszorkányokig. (K. B.)
The Mandalorian
Soha olyan kiszámítható sorozatért nem rajongtam még, mint a Mandalorian – pedig még csak nem is vagyok Star Wars-függő, a legkevésbé sem. És mégis. Egyszerűen annyi a magyarázat, hogy kiderült: a Vasembert is rendező Jon Favreau annyira hihetetlenül tehetséges a maga területén, mint talán senki más. Igen, „a maga területe” az pont a kiszámítható közönségfilm, de egy percig se higgyük azt, hogy azt könnyebb lenne a legmagasabb színvonalon megírni, mint bármilyen drámát.
A Star Wars-univerzumban játszódó, egy magának való fejvadászról és az általa megmentett, rejtélyes Jedi lényről szóló, nyilván nagyrészt az őrületesen cuki Baby Yoda miatt világhírűvé vált sorozat első évadának ugyanis minden egyes pillanata olyan pontosan, olyan találóan, olyan lebilincselően, egyszóval olyan profin volt megírva, hogy tök mindegy, mit gondol az ember a Star Warsról, a sci-fikről vagy a blockbusterekről, nem lehetett nem megemelni a kalapot előtte. Az első évad egyik legnagyobb erénye épp az volt, hogy mennyire jól összeállt egy kerek egésszé az a nyolc rövid rész: ha a végéről visszafejtettük az amúgy addig csak egy-egy videojátékos küldetésnek tűnő részcselekményeket, kiderült, hogy igenis minden egyes apróságnak megvolt a szerepe a nagy egészben – és nemcsak technikai értelemben, hanem lélektani értelemben is (a profizmus ez esetben nem jelenti azt, hogy csak az agyra hatna az egész, a lélekre nem).
Így a második évad elején még nehéz ugyanennyire szuperlatívuszokban beszélni a folytatásról: remélhetőleg a végén majd megint ugyanezt fogjuk érezni. Egyelőre csak annyi látszik, hogy ami az első évadban elkezdődött, azt tökéletesen folytatja a második, és most már nem is érnek olyan hamar véget a részek (majdnem duplájára nőtt az átlagos epizódhossz). Szóval ez egyelőre maga a tökéletes szórakozás – nem mellesleg az elmúlt évtized legjobb filmzenéjével –, egy erős ígérettel arra, hogy végül majd még ennél is több lesz belőle. És tényleg nem kell hozzá szeretni a Star Warst. Nézzenek csak rám! (K. B.)
Ez minden, amit tudok
Az év legfantasztikusabb alakítása az, amit Mark Ruffalo művelt az Ez minden, amit tudok HBO-s miniszériában. Nem egy könnyű lélegzetvételű, olykor súlyosan nyomasztó sorozatról van szó, ám Ruffalo és egyébként a mellékszereplők is (Melissa Leo, Kathryn Hahn, Rosie O’Donnell és a fenséges Juliette Lewis) olyan erővel és természetességgel léteznek egy connecticuti, emigránsok által alapított kisváros fojtogató miliőjében, hogy öröm nézni. Ez a sorozat szereti a színészeit, úgy is bánik velük.
Ruffalo élete egyik legnehezebb feladatát vállalhatta el, amikor a rendező, Derek Cianfrance (Blue Valentine) ráosztotta az olasz felmenőkkel rendelkező szobafestő-mázoló, Dominic és egyben az ikertestvére, a skizofréniával küzdő Thomas szerepét is. Egy sötét titkokkal, bűnökkel, sok agresszióval terhelt családban felnőtt ikerpár története a sorozat, és teljesen megfeledkezünk arról, hogy a két gyökeresen eltérő karaktert ugyanaz az ember játssza.
A cselekmény vázát az adja, hogy Thomast közveszélyességre hivatkozva börtönbe zárják, ahonnan a bátyja kétségbeesve és egyre dühösebben próbálja kimenekíteni. Wally Lamb regényadaptációja nem fél egymásra halmozni a személyes traumákat. Egy elnyomott anya, egy meghalt kisbaba, egy abuzáló, veterán férj, egy súlyos baleset, válás és egy családi átok is megfér a sorozatban, mégsem nyomorpornó, amit látunk. Inkább nem egyszerű kérdések mentén gondolkodtat el. Milyen terhet jelent egy sérült emberről való gondoskodás, hol húzódik a segítés és a mártíromság határa, és meddig adhatnak felmentést az örökölt családi minták a saját önsorsrontásunk alól? (Cs. H.)
Last Week Tonight – John Oliver-Show Az elmúlt hét híreiről
Ha bármit is meg akarunk érteni ebből az évből, akkor John Oliver az emberünk. Kevés olyan biztos kapaszkodó volt az idei káoszban és bizonytalanságban, mint a Last Week Tonight (Az elmúlt hét híreiről), amelyet az HBO GO kínálatában nézhetünk vissza, és szinte biztos, hogy okosabbak leszünk tőle. Nyugodtabbak nem feltétlenül.
John Oliver a Jon Stewart-féle Daily Show keltetőjéből nőtt akkorára, hogy 2014 óta egyszemélyben is képes elvinni egy show-műsort, amit megannyi díjjal értékelt már a tévés szakma és a közönség. A hetente jelentkező, nagyjából félórás Last Week Tonight Oliver meghatározása szerint humorista vállalkozás, de a témafeldolgozásai alapján nyugodtan kijelenthetjük, hogy közszolgálati is. John Oliver és a zseniális csapata ugyanis megtalálta a módját, hogy gyilkos poénok közé rejtve bonyolult témákat tegyen világossá, az egyes részeket szétszedve, majd összerakva értesse meg a lényeget a nézővel, aki közben dől a röhögéstől. Igazi varázslat.
John Olivernek elhisszük, hogy nem ismer tabukat, és az HBO hagyja is, hogy kedvére káromkodjon, amit ő lelkesen meg is tesz. Ráadásul mindezt ellenállhatatlan brit akcentussal – egy alapvetően amerikai közönségnek. Az idei évad középpontjában természetesen az amerikai választás volt, de szó volt a járványról, az ujgurukról, az összeesküvés-elméletekről, a postáról, a népszámlálásról és a poénokból kifogyhatatlan Trump családról is. És ha azt mondjuk, hogy az évadzáró adásban John Oliver egyszerűen felrobbantotta 2020-at, akkor már rögtön érthető lesz, miért kihagyhatatlan. (V. É.)
