Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Szeretnivaló, önmagát lustának kikiáltó ember, nagy európai humanista. Egy véletlen folytán lett – mellesleg Oscar-díjas – filmrendező, aki nem nagyon szeret moziba járni, és olyan sokat dolgozott Magyarországon, hogy köztársasági keresztet is kapott. Jiří Menzel filmjei és szellemisége tovább él, még ha legendás barátja, Szabó István szerint le is zárult egy korszak a halálával.
„Menzel olyan dolgot tudott, amit már senki nem tud a mai világban. Bemutatott elesett embereket, akik csetlenek-botlanak, szegény tehetetlenségükben egymással is konfliktusba kerülnek, és ezen mi jóízűen kacaghatunk. De nem rajtuk nevetünk, hanem saját magunkon. Ezt a hatást úgy tudta elérni, hogy nagy szeretettel ábrázolta a szereplőit. Áradt belőle a szeretet” – emlékszik vissza barátjára és Oscar-díjas kollégájára Szabó István.
Mint lapunknak elmondta, magánemberként is pont ilyen szeretnivaló ember volt a szombaton elhunyt rendező, mindig kedvesen viccelt, ironikusan nézte a dolgokat, és nagyon szeretett élni. Szabónak rengeteg közös fotója van a barátjával, aki ezek szinte mindegyikén valamilyen ironikus pózban áll.
A két rendező barátsága a ’90-es évekből ered, amikor mindketten tagjai voltak az Ingmar Bergman vezette Európai Filmakadémia vezetőségének. Valahogy kiderült, hogy a születésnapjuk közel van egymáshoz (mindketten 1938 február végén születtek: Szabó 18-án, Menzel 23-án), így ezt muszáj volt egy pohár vörösbor mellett megünnepelniük, majd ebből tradíció lett, és minden évben közösen szülinapoztak. Közben kialakult egy mély barátság közöttük.
Egyszer a cseh rendező megkérdezte, min dolgozik épp Szabó, ő pedig elmondta, hogy a Rokonok forgatására készül. Erre Menzel feltette a kérdést: „És nekem mi a szerepem benne?” Szabó megtalálta neki a bankigazgató-helyettes karakterét, és onnantól minden filmjében feltűnt Menzel. Az utolsó, Zárójelentés címűben nem, mert akkor már beteg volt, de Szabó ott is megidézi: a főhős beül egy moziba, ahol épp a Sörgyári Capricciót vetítik.
Menzel is meghívta cserébe Szabót a filmjeibe egy-egy statisztaszerepre. „Ezek a forgatások mind nagy élmények voltak számomra, mert nézhettem hogyan dolgozik, és ez nagyon tanulságos volt” – mondja a magyar rendező, aki nem tud kedvenc filmet mondani a Menzel-életműből. „Nyilván a Sörgyári Capriccio nem véletlenül került be a filmembe, de ugyanúgy kedvencemnek tartom a Szigorúan ellenőrzött vonatokat vagy más filmjeit is. Imádom ezeket, akármikor nézem, csak ülök, nevetek és érzem a szeretetét.”
Szabó István szerint azzal, hogy elment Jiří Mezel, lezárult egy korszak, „egy olyan korszak, amikor az emberek még tudtak nevetni magukon, és elfogadták egymás hibáit”.
Szoros kapcsolatban Törőcsik Marival és Bán Jánossal
Menzel nem csak Szabó István filmjeiben tűnt fel (Rokonok, Az ajtó), számos más alkotásban is szerepelt, például Gyarmathy Lívia (Minden szerdán, 1979), Böszörményi Géza (Szívzűr, 1982), Maár Gyula (Felhőjáték, 1984), Simó Sándor (Franciska vasárnapjai, 1997), vagy Koltai Róbert (Világszám!, 2004) filmjeiben. Emellett magyar színházakban is rendezett, többek közt 2004-ben az Új Színházban, 2005-ben a József Attila Színházban, 2014-ben pedig a Magyar Állami Operaházban, ahol Mozart Così fan tutte című vígoperáját mutatták be.
„Sok művésszel állt valóban közeli kapcsolatban, de a legszorosabb kapcsolata Törőcsik Marival és Bán Jánossal volt. Jánossal azért, mert vele forgatta Az én kis falumat. Törőcsik Marival viszont soha nem dolgozott, bár mindkettejüknek nagy vágya volt egy közös színházi munka. A színésznő azonban így is mindig azt mondta, hogy neki két testvére volt a szakmában, az egyik Bara Margit, a másik Jiří Menzel" – mondta el az MTI kérdésére Szabó G. László, a Menzel pályafutását bemutató Trabanttal a Hiltonig című könyv szerzője és állandó magyar tolmácsa. Szabó G. felidézte azt is, hogy amikor tavaly ősszel lent járt Törőcsik Marinál Velemben, a színésznő kérésére felhívta Menzelt Prágában, ő tolmácsolta kettejük beszélgetését. „Megható volt hallani, ahogy a két művész elbúcsúzik egymástól.”
Majdnem Oscar
Majdnem egy újabb magyar Oscar-díjat jegyezhettünk fel 1987-ben, amikor a Bán János főszereplésével forgatott Az én kis falumat nevezte Csehszlovákia a versenybe. Jiří Menzel mellett ott volt a Los Angeles-i gálán Bán is. A film végül nem nyert, de Csehországban és Szlovákiában azóta is kultfilmnek számít, Bán János ismertsége pedig vetekszik a cseh színészekével.
„A világ filmművészete kevesebb lesz nélküle. Olyasmit tudott, ami még Csehországban is unikálisnak számított. Olyan groteszk mentális látószöge volt a világ dolgaihoz, ami keveseknek adatik meg, emellett mélyen humanista és egészen kiváló képességű ember. Mélyen megrendített a halála” – mondta lapunknak Bán János, aki – Szabó Istvánhoz hasonlóan – azt is hozzátette, hogy a magánéletében is jellemző volt rá a humanizmus, a bölcs derű.
Én faarcú kakadunak hívtam.
Először Gyarmathy Lívia Minden szerdán című filmjében játszottak együtt 1978-ban, ekkor ismerkedtek meg, és már akkor nagyon sokat beszélgettek, Aztán majdnem minden évben vagy játszottak együtt filmekben vagy filmszemléken találkoztak. „1983-ban Prágában eljátszottuk Queneau Stílusgyakorlatát, ebben van egy parasztjelenet, amit Gáspár Sándor barátommal adtunk elő. Ő volt az öreg suttyó, én a fiatal, néma suttyó. Ezt látva gondolkodott el Menzel azon, hogy én játszhatnám el esetleg a Jan Sverak által írt Az én kis falum főszereplőjét, Otikot.” Aztán 1984-ben a Katona József Színházban is dolgoztak együtt, ahol Menzel rendezte Carlo Gozzi Szarvaskirályát.
„Sok támadás érte Menzel urat, hogy miért kell egy magyar színészre bízni egy csehszlovák film főszerepét, mikor rengeteg tehetséges fiatal színész van ott is. De ő védte az álláspontját” – emlékszik vissza Bán.
Az oroszok nagyobb hatást gyakoroltak életére, mint az Oscar
Jiří Menzel a magyar kulturális életben betöltött szerepéért 2004-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét, 2017-ben a Miskolci Nemzetközi filmfesztiválon CineFest életműdíjat kapott. 2008-ban, a Mediawave fesztiválon pedig elnyerte a Párhuzamos Kultúráért díjat.
Ez utóbbi díjátadó után egy közönségtalálkozón jelentette ki – kicsit sarkítva – a Hrabal-regényből forgatott, nemzetközi ismertséget hozó, 1968-as Szigorúan ellenőrzött vonatok című filmről, hogy „ahogy megkaptam az Oscar-díjat, másnap bejöttek az oroszok”. Mint mondta, a legnevesebb filmes elismerés a megszállás árnyékában csak másodlagos volt számára. „Sokkal nagyobb hatást gyakoroltak az életemre az oroszok, mint az amerikai filmakadémia díja.”
A szobrot egyébként szerinte csak a szerencsének köszönheti. „Nagyon sok jó film készült már, amely nem kapott Oscart, és nagyon sok rossz, amely viszont megkapta” – mondta. Úgy véli, rá pusztán azért figyeltek, mert éppen izgalmas volt ez a térség az amerikaiaknak.
Azt is megtudtuk, hogy véletlenül lett filmes. Eredetileg színházrendezői szakra felvételizett, de oda nem vették fel. „És mivel éppen akkor indult a televíziós rendező szak Prágában, arra gondoltam, oda biztos könnyebb bekerülni, nem kell annyira tehetségesnek lenni. Ez akkor együtt volt a filmrendező szakkal, és mivel ott pedig megtanítottak filmet csinálni, így lettem filmes rendező. Ez mondhatni egy racionális alapokon, ésszel működő házasság, és az ilyen frigyek legtöbbször sokkal jobban működnek, mint a szerelemmel kötöttek” – nyilatkozta a Filmtettnek.
Számos Bohumil Hrabal-adaptációt készített ezután, többek közt a már emlegetett Sörgyári Capricciót, a Pacsirták cérnaszálont, a Hóvirágünnepet vagy legutóbb, 2007-ben az Őfelsége pincére voltam című regényt dolgozta fel.
Hrabal világának a legautentikusabb filmre álmodója volt, nemcsak azért, mert az íróval barátok voltak, hanem mert – Szabó István által kifejtett – szemléletük is közös volt: az hogy nagy szeretettel ábrázolták a csetlő-boltló kisembert, akiknek a sorsán sírva-nevetünk, miközben tudjuk, az bizony rólunk szól. Egyvalamiben azonban különböztek: Menzel ki nem állhatta a sört, ezen egyébként állandóan hajba is kaptak állítólag a nagy sörissza íróval.
„Amit mosolyogva mondanak el nekünk, az örökre ott marad a szívünkbe vasalva”
Más meglepő tulajdonságait is elárulta Menzel, amikor Magyarországon járt. Például, hogy lusta, és hogy nem szeret moziba járni. „Azt hiszem az én koromban már illendő megállapodni egy eszmerendszer mellett: otthon Stan és Pant nézek. Végigkísértek engem, bennük találtam meg a filozófiám. Miért pont most tagadnám meg őket?” – mondta 2013-ban egy hvg.hu-interjúban.
E fura filmrendezői tulajdonságát egyébként a köteteiben is kifejtette. A Hát, még mindig nem tudom… című könyvében például szintén arról ír, hogy nem nagyon szeret moziba járni, mert néhány ritka kivételtől eltekintve bosszúsan távozik onnan. A kivételek számára elsősorban azok a filmek, amelyek látszólag nem akarnak mást, mint mulattatni.
A jó mulatságban ugyanis mindig észrevétlenül el van rejtve a tudás magja. És ez a tudás maradandóbban és hatásosabban ragad meg a nézőben, mint a más módszerrel rákényszerített igazság…. Amit mosolyogva mondanak el nekünk, az örökre ott marad a szívünkbe vasalva.
Győrben üzent a magyar filmeseknek is, amikor azt kérdeztük tőle, mitől olyan népszerűek Csehországban a cseh filmek. (Milliónál többen nézték meg például az Őfelsége pincére voltamot, míg itthon százezer fölé is csak nagyon kevés hazai film nézettsége kúszik.)
„A nagy kérdés, hogy a magyar filmesek szeretik-e a magyar nézőket. Ha vacsorát készítesz, tudnod kell, hogy kinek főzöd, mit szeret, mit nem! Ugyanez igaz a filmgyártásra vagy a könyvírásra is. Most az a divat, hogy a filmesek saját maguknak készítenek filmet” – foglalta össze. Igaz, ez már több mint tíz éve volt, mindenki döntse el, hogy változott-e a helyzet.
Az emlegetett hét évvel ezelőtti interjúnkban azonban feltettük neki a kérdést, hogy hisz-e az életművet megkoronázó filmben.
„Persze, nekem a temetésem lesz az. Mi tehetné teljesebbé a művészetemet, mint egy pont a mondat végén?” – válaszolta.
Azt hittük, csak viccelt.
A Sörgyári Capriccio rendezője nem szereti a sört – 80 éves Jirí Menzel
