Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Lakhatási válság, alkoholizmus, párkapcsolati és szexuális erőszak. Tarr Béla első nagyjátékfilmje, a Családi tűzfészek olyan szociális problémákról szól, amelyekkel 41 év után is foglalkoznunk kell. Ezért nagyszerű, hogy Pass Andrea elővette a filmet, és elkészítette annak színpadi változatát. Ha azonban választani kellene, akkor lehet, hogy inkább Tarr rendezését ajánlanánk.
1979-ben mutatták be a mozik az akkor huszonéves Tarr Béla első nagyjátékfilmjét, amely a „Budapesti Iskola” néven emlegetett filmes irányzatot képviselte: a Családi tűzfészek egy dokumentarista elemekkel vegyített fikció lett. Ez azt jelenti, hogy bár a szituációkat megírták előre, lehetőséget adtak az amatőr színészeknek az improvizációra. A szereplők pedig, mivel eleve abból a közegből érkeztek, amelyről a film is szól, már ismerték azokat az élethelyzeteket, amelyekbe a történet szerint a karaktereik belesodródtak.
Tarr filmjének a bravúrja, hogy elképesztően autentikus figurákat talált a rossz hírű angyalföldi Tripolisz lakótelepen élő munkáscsalád dilemmáinak és helyzetének bemutatására. A karakterek arca akkor is beszél, ha egy szót sem szólnak, hiteles reakcióik mögé az egész élettörténetüket oda tudjuk képzelni; ha pedig mégis beszélnek, akkor azt a lehető legnagyobb természetességgel teszik. Néha tájszólással – vidékről a fővárosba költözött emberekről lévén szó –, káromkodva, időnként pedig rosszul megválasztott szavakkal vagy szlengben („most mit kell ezen agonizálni?”) kommunikálnak egymással.
Ennek és az arcokra fókuszáló szuperközeliknek köszönhetően a film így olyan, mintha mi is ott ülnénk ezek között az emberek között a kártyaasztalnál, mintha valóban előttünk szembesülnének nehéz sorsuk kihívásaival, és mintha mi is ott nyomorognánk tizedik vendégként a gyárban dolgozó após, a fiai, a menye, a munkás házaspár gyereke és a takarítóként dolgozó anyós szoba-konyhás, komfort nélküli lakásában Pesten.
Tarr egy társadalmilag megoldatlan kérdést, a hetvenes évekbeli lakáshiányt vizsgálja meg mikro szinten, az emberi viszonyok szintjén. Hogy miként teszi tönkre a családot és a házasságot, ha kilenc embernek és több generációnak kell kevés négyzetméteren meglehetősen szerény körülmények között együtt élnie. De nemcsak egy égető probléma leképeződését mutatja meg nagyon közelről, hanem a kilátástalanság szélére sodródott emberekről is pontos szociológiai diagnózist állít fel.
Nem egy egyetemi tankönyv számadataival példálózva és didaktikusan teszi ezt – ebben az értelemben az alkotása messze nem egy dokumentumfilmre emlékeztet –, hanem olyan finom, apró indikátorok mentén, mint például, hogy ezek az emberek mit esznek (nyilván egészségtelen, zsíros ételeket), hogy mit isznak (leginkább sokat), és rossz életminőségükről is sok mindent elárul az, hogy a háziorvos a megbetegedett gyereknek többnyire jó levegőt és több napfényt javasol a gyógyuláshoz.
Ezeknek az embereknek esélyük sincsen önerőből otthonhoz jutni, de a rendszer a fizikai és mentális egészséghez való joguktól is teljesen megfosztotta őket.
A Családi tűzfészekben az ebből fakadó feszültséget, a veszekedéseket, az após becsületről és erkölcsiségről tartott prédikációit, valamint kéretlen nevelési tanácsait idilli szabadidős tevékenységek oldják fel időnként, úgy, mint a vidámparki jelenetek vagy sakkozás a parkban. Mindeközben pedig a legmeglepőbb pillanatokban bugyog fel egy frusztrált pszichés réteg durvasága, amely tettekben és szavakban is megnyilvánul. „Bántani nem bántottam soha, hatéves házasságunk alatt talán kétszer vágtam szájon, ami nem sok” – mondja egyszer a katonaságból hazatért férj.
Mindezek alapján Tarr Béla másfél órás filmje kiváló drámaalapanyag. Tele van remek monológokkal, katartikus pillanatokkal, a cselekmény jórészt párbeszédek formájában bontakozik ki, helyszínből pedig viszonylag kevés van. A főbb szereplők összetett, erkölcsileg megbukott, de legalábbis megingott figurák, a bürokrácia kafkai elszenvedői, akik sok keserv árán próbálnak még ellenállni, nehogy teljesen maga alá temesse őket a rendszer. Ezen felül a Családi tűzfészek azon kevés Tarr Béla-filmek egyike, amelyben még humor is van. Derűsen ironikus helyzet például a széttört Kádár-kori címer megjavítása Technokol ragasztóval, de már önmagában a zeneválasztás is ironikus: többnyire a Tolcsvay testvérek önfeledt könnyűzenéje szolgáltatja az aláfestést a pocsék élethelyzetekhez.
Ezzel az összetett művel kellett Pass Andrea rendezőnek és Garai Judit dramaturgnak kezdenie valamit, amikor a film gyakorlatilag szóról szóra megidézett szövegét színpadi körülményekhez adaptálták. És jó, hogy hozzányúltak a 41 éves filmhez, mert a Családi tűzfészek időtlen alkotásnak bizonyul. Az alkoholizmus, a nők kiszolgáltatottsága, a bürokrácia embertelensége („nem azért kapom a fizetésemet, hogy beleéljem magam az ön helyzetébe” – mondja egyszer a lakáshivatalnok) nagyon nem ismeretlen problémák ma sem, de vannak talán még ennél is aktuálisabban csengő pontjai a filmnek és így a darabnak.
Annyira odavannak... a népesedéspolitika, meg így a gyerek, úgy a családtervezés, aztán minden házasság felbomlik, ez végett, mert nincs lakás
– fakad ki egyszer a fiatal anya, amire a mostani lakhatási válságban és a családok évén edződő közönség cinikusan kuncogva azonnal reagál is.
A darabot tehát nem kellett a jelenbe átültetve aktualizálni, erőfeszítés nélkül is ül minden mondata, a gulyáskommunizmus tárgyi tartozékait leszámítva minden történhetne akár ma is.
A húsbavágó témákat feszegető darabnak, Péter Kata, Gyabronka József, Schruff Milán és Hernádi Judit főszereplésével, azonban nehéz akadályt kellett megugrania, mert a mesterlemez, azaz Tarr Béla filmje úgy jó, ahogy van, és elég nehéz nem összehasonlítani a mozgóképes alapanyaggal az előadást.
Mindenképpen érdeme például a darabnak, hogy hatására remélhetőleg sokan újra előveszik majd a Tarr-rendezést, miközben a filmhez önmagában sokat nem tesz hozzá a színpadi változat, és emiatt megint csak önkéntelenül is abba a csapdába esünk, hogy összehasonlítsunk.
A film szövegkönyvén nem igen változtattak az alkotók (néhány apró módosítást, és egy betoldott, különösen vicces, villanykörte-csavarással bajlódó jelenetet leszámítva), miközben talán a kelleténél is hangsúlyosabb stilizáltság miatt éppen az nincs meg színpadon, ami a filmnek az erejét adja: a tapintható atmoszféra, a természetesség, az autentikusság meglepő hatása.
A szöveg önmagában, mindenféle körítés nélkül is működőképes – akkor is hatásos lenne, ha valaki csak felolvasná –, valószínűleg Bobor Ágnes díszlettervező és Pass Andrea ezért döntött úgy, hogy minimális díszletet épít a színészek köré. Viszont így megint csak nem kapunk többet, mint ugyanazokat a beszélő fejeket, akikre Tarr Bélánál is leszűkült a tér a szuperközelik miatt. Holott például az egy szűkös lakás- vagy konyhabelső által generált klausztrofób érzések a család szociális és mentális helyzetére is remekül rímeltek volna.
Sajnos a Tarr rendezéséből ismert egyik legjobb jelenet – hosszas könyörgés a hajlíthatatlan lakáshivatalnál, hogy fentről kiutaljanak már végre egy lakást a szerencsétleneknek – nem is történik meg a színpadon. Megúszósnak tűnik, hogy csupán egy előre felvett videót vetítenek le, amelyben persze, pont ugyanaz a párbeszéd zajlik le, mint Tarrnál. Ennyi erővel az eredetiből is be lehetett volna játszani egy részletet.
Az a benyomásunk tehát, mintha a feldolgozandó művel bátortalanul bántak volna a készítők. A karizmatikus film a saját tömegvonzásában tartotta meg az alkotókat, akik így nem tudtak messzebbre rugaszkodni tőle. Nem igazán gondolták újra a filmet, csak elkészítették Tarr örökérvényű alkotásának drámai átiratát. Ez persze, nem feltétlenül baj, de így elkerülhetetlen a két alkotás szembeállítása, és így a színpadi mű fog veszíteni saját önállóságából a 79-es Családi tűzfészek javára.
