Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Az idén 90 éves Clint Eastwood már jó ideje újságcikkekből, hírekből merít ihletet épp aktuális filmjéhez. A Richard Jewell balladája szomorú, hatásosan eljátszott, a Leonardo DiCaprio–Jonah Hill-duótól megörökölt igaz történet arról, hogy maguk az amerikaiak is megválogatják, kinek hiszik el az amerikai álmot. Kritika.
Richard Jewell nagyon szeretett volna rendőr lenni. Nagyon. Nagyon-nagyon. Túlságosan is – legalábbis ahhoz mérve mindenképpen, hogy mennyi tehetsége volt hozzá. Az 1996-ban 34 éves biztonsági őr, miután számos helyről kirúgták, az otthonában, Atlantában megrendezett olimpián teljesített lótifuti szolgálatot, amikor egy pad alatt gyanús táskára lett figyelmes. Értesítette a hatóságokat, és ha ez nem történik meg, a csőbombák a Centennial Olimpiai Parkban szórakozó tömeg nagy részét megölték volna. Még így is jelentős, százon felül volt a sérültek száma, egy nő életét vesztette.
Néhány napig az egész ország és persze a média is ünnepelte az egyszerű, déli kisembert, aztán kiderült: az FBI őt gyanúsítja a merénylet kitervelésével és elkövetésével. Bár bizonyítékot nem találtak ellene, így pár hónap múlva megszüntették ellene a nyomozást, valamint évekkel később a tettest is elkapták, Jewell és a vele élő édesanyja beleroppant a történtekbe. Minden bizonnyal ide vezethető vissza az is, hogy a férfi 2007-ben, szívelégtelenségben elhunyt.
Aki azt hiszi, hogy az itt leírtaknál bővebben tájékozódhat a filmből a hogyanokról és a miértekről, bizonyára csalódni fog. A forgatókönyvíró, Billy Ray ugyan egy tényregényt is felhasznált, ám a Richard Jewell balladáján valóban érezni, hogy sokkal inkább egy újságcikk (konkrétan Marie Brenner Vanity Fairben megjelent írása) vonalvezetését követi, és a pozitív szereplőkön kívüli figurákat alig-alig árnyalja. Hogy ez nem árt különösebben a filmnek, leginkább azért van, mert igazából nem is az a fontos, hogy Jewell meghurcolása pontosan miért történt. Hanem, hogy nem ezt érdemelte.
Az Én, Tonyából és a Csuklyások – BlacKkKlansmanből ismerős Paul Walter Hauser odaadóan formázza a karikatúraszerű címszereplőt, akinek szobájában egész fegyverarzenál lapul (elvégre Georgia államban vagyunk, ahogy ez el is hangzik a filmben), és valóban, leginkább egy afféle nagyra nőtt kisfiú benyomását kelti, aki túl a harmadik X-en is a gyerekszobájában játszik rendőröset. Bár kárt nem okoz sehol, legtöbb munkahelyéről eltanácsolják, mert nem elég körmönfont jellem ahhoz, hogy ráérezzen, hogyan is csinálják ezt a „felnőttek”. Szakmai szempontból örök amatőr, idealista jellem, aki rendkívül szorgalmas, és nagyon hisz abban, amit csinál. Épp ezért gyűlt meg a baja korábban neki is a törvénnyel. Na de veszélyes is?
Az FBI nagy nyomás alatt álló embere, Tom Shaw (Jon Hamm) szerint az. A jó tippekért szinte bármire képes helyi bűnügyi újságíró, Kathy Scruggs (Olivia Wilde) pedig gondolkodás nélkül megírja az infót, miután szexért cserébe megkapta Shaw-tól. Innentől pedig elindul a lavina, ami nem kérdés, hogy kit temet majd maga alá.
Jewell egyetlen mázlija, hogy régi ismerőse egy lelkiismeretes ügyvéd, Watson Bryant (Sam Rockwell, aki, mint mindig, most is zseniális): elvállalja védelmét, és megpróbálja kordában tartani a rendfenntartó erőkért változatlan naivsággal rajongó Richardot, aki hosszú hetekig képtelen felfogni, hogy az asztal másik oldalán ülők nem a kollégái, nem a cimborái, hanem a vádlói, akik alig bírják leplezni, mennyire lenézik őt.
Eastwood évtizedekkel korábban minden bizonnyal ebből a sztoriból is kicsivel erősebb filmet csinált volna, és mint legutóbbi rendezéseiben, most is vannak furcsa, hézagos döntései – például nem különösebben érdekli, hogyan lehet az, hogy Jewell és édesanyja, Bobi (Kathy Bates egyetlen aggódó rezdülése is megérdemli az Oscar-jelölést) nem értesült arról, hogy az FBI a férfi után nyomoz, amikor már órák óta ezzel van tele a tévé, és a korábbi jelenetekben ők is folyamatosan a képernyőre tapadtak.
Ám egyfelől tényleg ne feledjük, hogy a mester 89 évesen készítette ezt a filmet, amely bárkinek a becsületére válhatna, és a Richard Jewell balladája még így is összeszedettebb, mint amilyen a fájdalmasan rossz A párizsi vonat, vagy az eléggé közepes A csempész volt. Leginkább azért, mert hiába kínosan papírmasé Wilde törtető karaktere, és Hamm tekintetén is látszik, hogy szívesebben ábrázolná bonyolultabbnak az FBI-ost, Hauser, Bathes és Rockwell triásza hitelesen, és leginkább rendkívül szerethetően mutat be egy igazi emberi találkozást – olyat, ahol a felek tisztelik a másikat, és humorral, felelősséggel próbálnak segíteni és a segítséget elfogadni.
Leginkább miattuk van az, hogy a film, amelyhez eredetileg Leonardo DiCaprio és Jonah Hill keresett rendezőt, és végül velük csak produceri minőségben valósult meg, jó kezekbe került Clint Eastwoodnál.
Akinek nyilvánvalóan lesújtó véleménye a médiáról és a közvélemény hiszékenységéről, na meg a hivatalos szervek előítéletességéről sokszor „öregesen” csikorog tehát, viszont nem gyűri maga alá az egész filmet – mert hát valóban nem az FBI vagy a sajtó indítékai a meghatározóak, hanem az, hogy mindez megtörténhetett, és valóban megtörtént. És hogy a Richard Jewell balladája elsősorban arról szól, hogy nem a társadalom dönti el, milyennek kell lennie egy hősnek. És az is lehet hős, aki világ életében az szeretett volna lenni. Mert pontosan tudta, hogy máskülönben észre sem veszik. Legfeljebb, ha – ahogy a film elején teszi – elrejt néhány Snickerst az egyik csokifüggő dolgozó fiókjában.
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
