Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Miután az elmúlt években többször is lemondta szigetes koncertjét, idén végre megérkezett Budapestre a brit Michael Kiwanuka, hogy lenyűgözzön a koraesti, fülledten párás naplementében.
Szerény, mosolygós fiatal férfi sétált fel a színpadra, de senkit ne tévesszen meg a hétköznapi látszat, Kiwanuka generációjának egyik legtehetségesebb dalszerző-előadója. Ezt figyelembe véve nem is olyan meglepő, hogy egyik legnagyobb példaképeként lépten-nyomon Bob Dylant emlegeti.
Persze az élő legenda Dylantől eltérően Kiwanukának piszok jó hangja is van. Erről meg is bizonyosodhatott bárki, aki esetleg véletlenül tévedt a Nagyszínpad elé, mert amúgy Ed Sheeran miatt ment ki a Szigetre. Ahogy egy mellettem álló kolléga néhány szám után megjegyezte, Kiwanuka konkrétan olyan minőségben énekel élőben is, mintha felvételt hallgatnánk. Mármint ott van persze az élő zene kicsit más ritmusa, máshol megnyomott hangsúlyok, egy kis játék az eredeti dallal, de sehol egy félrecsúszott, bizonytalan, hamis hang.
És mellette más is odafér a színpadra. Hozott magával két vokalistát, akik a mennyből jöttek, vagy nem tudom, honnan, de olyan torkuk volt, hogy mikor az egyikük hosszasan szólózott,
megállás nélkül borzongtam attól a gyönyörű hangáradástól.
Nagyon régen hallottam ilyen erős vokált élőben.
A dalok alapvetően a 2016-os Love&Hate albumról szóltak, a végére tartogatva a két abszolút slágert, a Cold Little Heart-ot és zárásként a Love&Hate-et. A hetvenes évek elejét idéző, itt-ott funkyval fűszerezett soul lágy, de cseppet sem erőtlen hangzásvilága és az indie-folk rock vonal szép fokozatosan teljesen lelazított – és egy korty sör sem kellett hozzá.
Annyit azért érdemes megemlíteni, hogy amint ez a Szigeten is megmutatkozott, Kiwanuka zenéje azért nem igazán fesztiválra vagy nem a Nagyszínpadra való, hanem inkább egy hangulatos klubba, de mindenképpen kisebb színpadra. A vége felé kezdett kicsit leülni a koncert, és ez elkerülhetetlen volt a kánikulában az egymás után eljátszott lassú, érzelmes számok és a ráérősen kitartott instrumentális játszadozás hatására. Félreértés ne essék, ez is mind kitűnő minőségben szólt, csak a hely és az idő nem passzolt teljesen.
Ettől persze még mindenki együtt énekelte a zenekarral a két záró számot. Aztán ez a szerény, a fellépéstől és a melegtől összeizzadt fickó lesétált a színpadról, és itt hagyta emlékbe egy igazán hiteles előadó képét.
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
