Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A magánéleti drámákból, a fellépésekből, az eszement partikból, sőt még az öngyilkossági kísérletből is képes igazi moziélményt varázsolni a Rocketman. Elton John majdnem belehalt abba, ahogyan élt. Mi pedig kijelenthetjük: a drog rossz, a Rocketman viszont nagyszerű film.
Elton John semmiképp se akarta, hogy szélesvásznú életrajzi szupershow-jában félrebeszéljenek róla. A rendező Dexter Fletcher pedig – aki Bryan Singer lelépése után párhuzamosan még a Bohém rapszódiában is mentette a menthetőt – tudta, mit akar, és hagyták is neki, hogy megcsinálja. A Rocketman valóban őszinte, és pont olyan szemkápráztatóan tarka film lett, mint amilyen a címszereplője – és még az sem árt neki (hogy is ártana), hogy
szinte mindent a dalokkal mondanak el benne.
Ezért hát nem is hagyományos biopic ez, sokkal inkább hasonlít az olyan produkciókra, amelyekben a kiválasztott előadó (vagy előadók) szerzeményei nem feltétlenül a kronológiát, sokkal inkább a dramaturgia logikáját követik: ha úgy hozza a forgatókönyv, a család még Elton gyerekkorában elénekli a 2001-ben megjelent I Want Love című dalt, és igen, pontosan úgy, ahogy a musicalekben szokták. Teátrálisan. Musicalesen. Mert Elton John élete és szerzői világa bőven elbírja az ilyesmit. S akkor még hozzá képest is igen visszafogottan fogalmaztam.
Fletchernek elég sok mindene megvolt ehhez a filmhez, és nem is félt ezeket használni. Elsősorban persze a főszereplőre, Taron Egertonra lőnénk konfettiágyúval a szuperlatívuszokat: átlényegülése jóval túlmutat egy tehetséges dublőrmutatványon, és nem csak azért, mert ő énekel a filmben (Elton John nem véletlenül duettezik vele boldogan, amikor csak teheti), és nem is feltétlenül a külső hasonlóságok, vagy e kettő briliáns összehangolása okán. Hanem sokkal inkább azért, mert Fletcher minden bizonnyal van olyan remek rendező, aki meg tudta értetni vele, hogyan lehet egy ilyen harsány filmben a lehetőségek szerint a vastag sminken és kakadujelmezen is átütő, intim, emberi közelségbe hozni a poptörténelem egyik legextravagánsabb figuráját. Olyan közel, amire – hiába volt Rami Malek jó a Bohém rapszódiában – ott már a rendezőnek nem volt lehetősége megtenni ezt Freddie Mercuryval.
Így eshet az meg, hogy a Rocketman megmutatja ugyan az összes őrült kosztümöt és szemüveget (mit megmutatja, parádézik velük!), és nemcsak mondja, hogy Elton bizonyos életszakaszában mindent kipróbált és mindenkit elkapott, hanem jól eltalált montázsokban még tovább hangsúlyozza a zongoravirtuóz rakétaember mélyrepüléseit.
Mindeközben egészen hitelesen érvel amellett, hogy hősünk nem csak azért szeretetreméltó ember, mert ömlik belőle a zene. És ezt az egészet úgy is igaznak érezzük, hogy egyetlen másodpercre sem kérdés: Dexter Fletcher egy szép, hosszú, gátlástalan videóklipben gondolkodott, pazar vizuális ötletekkel, vállaltan szentimentális, sokszor mégis ironikus stílusban, és az első pillanattól az utolsóig ihletetten.
Az még persze önmagában nem lenne garancia a jó filmre, hogy egy zenész bevallja az egyébként őt dicsőítő gigafilm segítségével, hogy minden, amit gondoltunk róla, igaz: imád vásárolni, egy időben ő tartotta a világ legdurvább házibulijait, és majdnem belehalt abba, ahogyan élt. Attól lesz pazar, hogy mindenből, de mindenből képes igazi moziélményt varázsolni: a magánéleti drámából éppúgy, mint a fellépésekből, vagy az eszement partikból – még az öngyilkossági kísérletből is, ami, hát, hogy is mondjam, igencsak merész vállalás.
A Rocketman valóban az a film, amely csattanós választ ad arra a kérdésre, miért is volt gyáva a Bohém rapszódia: mert válogatott az eszközökben, ezáltal torzította a hatást. Ez is imidzsfilm, azzal a különbséggel, hogy sokkal inkább lehet rá azt mondani, hogy úgy gondozza az Elton Johnról kialakult általános képet, hogy közben a filmesek vízióját sem próbálja cenzúrázni. Megadja nekik azt a szabadságot, ami a főszereplőjére jellemző.
Ha létezik tipikus win-win film, ez biztosan valami olyasmi.
És tényleg ömlik belőle a zene!
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
