Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Ritka az olyan munkahely, ahol az ember örömmel húz le 20 vagy akár 30 évet is egyben. Még kevesebb az olyan munka, amely estéről estére eufóriát ad. A Fischer Iván alapította Budapesti Fesztiválzenekar pont ilyen közeg a zenészek számára. Ezt a vonzerőt próbáltuk megfejteni a zenekar hamburgi fellépésén.
Az 1983 óta fennálló Budapesti Fesztiválzenekar (BFZ) és Fischer Iván karmester összhangja ahhoz hasonlítható, ahogy egy emberi szervezet a központi idegrendszerhez kapcsolódik. A mintegy 100 zenész másodpercek töredéke alatt reagálja le azt, amit a karmester diktál, ő pedig a zenekar egyetlen rezdülésére, állapotváltozására is képes a megfelelő választ generálni. Nem kell érteni a klasszikus zenét ahhoz, hogy általában azt tapasztaljuk egy BFZ-koncerten: a színpadon mindenki együtt lélegzik Fischer Ivánnal és a karmesteri pálcájával.
Ez a szerves egység bomlott meg akkor, amikor a Fesztiválzenekar a Bartók-műsorával indult turnéra (részletes program itt és itt). Egy nappal az első fellépés előtt kiderült, hogy hirtelen jelentkező egészségügyi okok miatt Fischer Iván nem tud majd dirigálni a soron következő koncerteken. Eddig – a tagok elmondása szerint – soha nem történt még olyan, hogy Fischer Iván lemondta volna a saját fellépését, most mégsem tarthatott a zenekarral, és a külföldi turné első állomására, a hamburgi Elbphilharmonie (Elbai Filharmónia) épületébe a BFZ egy beugró karmesterrel, a 36 éves Káli Gáborral indult el.
A körülmények nem voltak épp ideálisak egy ilyen nem várt eseményhez. Káli korábban sosem dolgozott együtt a BFZ-vel – most mindössze egyetlen napja volt, hogy összeszokjon a zenekarral. A zenészek pedig még sosem koncerteztek a 2017-ben átadott hamburgi hangversenyteremben, azaz nem ismerték a terem egyébként majdnem tökéletes akusztikai adottságait, és mindezt tetézte, hogy Bartók Béla műveit két egymást követő estén is telt házas koncerten tervezték előadni.
Fischer Iván távolmaradása ahhoz volt hasonlítható, mint amikor a kirakós játék közepéből kiveszünk egy elemet. Az az egy kis rész hiányzik ugyan, de a körülötte lévő puzzle-darabok pontosan kirajzolják a kiemelt elem alakját, és a hiány csak még hangsúlyosabbá teszi a puzzle-darab kontúrjait. Ennek megfelelően a zenekar tapasztalata, rutinja, művészi minősége még szembetűnőbb volt azáltal, hogy egy ilyen „krízishelyzetet” csuklóból meg tudtak oldani.
Ehhez kellett egy olyan beugró karmester is, mint az egyébként Münchenben élő, saját bevallása szerint időnként a rockzenéből energiát merítő Káli Gábor. A korábban Aachenben, majd Nürnbergben is dolgozó, 2018-ban a Hongkongi Nemzetközi Karmesterverseny, illetve a Salzburgi Fesztivál karmesterversenyének első díjait elhozó Káli „jól viselte a rá nehezedő nyomást, borzasztóan jól tudta a darabokat, nagyon magabiztosan vezényelt, és önálló zenei gondolatokat fogalmazott meg felénk – mondja róla a zenekar egyik hegedűse, Gulyás Emese.
A fiatal karmesternek nem volt könnyű dolga, mert a Budapesti Fesztiválzenekar azonnal „felfalta volna” az új dirigenst, ha az nem elég hiteles személyiség. Fejérvári Zsolt nagybőgős szerint legalábbis körülbelül négy perc alatt tesz skatulyába egy sokat tapasztalt zenekar egy gyengébb karmestert, a skatulyából pedig elég nehéz kimászni. „Gábor viszont nagyon szépen állta a sarat. Lehet, hogy lett volna, aki összeomlott volna a helyében.”
„Focimeccs hangulat lesz, mindenki üdvrivalgásban tör ki”
A Budapesti Fesztiválzenekart a vezető klasszikus zenei magazin, a Gramophone beválasztotta néhány éve a világ 10 legjobb szimfonikus zenekara közé. Fischer Iván „világsztárnak számít, a Berlini Filharmonikusok gyakran hívják meg magukhoz vezényelni, válogat a felkérésekből, megteheti, hogy nemet mond a berlini Konzerthaus zenekarának (2018 szeptemberéig Fischer Iván volt a berlini Konzerthaus zeneigazgatója – a szerk.), ahol végül tiszteletbeli karmesterként maradt” – mondja róla Fejérvári Zsolt.
A zenész szerint döbbenetes volt az első hamburgi estén, hogy a zenekar mindent le tudott kísérni, amit Káli Gábor vezényelt, pedig nem volt idejük arra, hogy hozzászokjanak az ismeretlen kezek mozdulataihoz. „Viszont Ivánnak hála, azt megszoktuk, hogy bármikor bármi megtörténhet; a robotpilótát sosem kapcsolja be az ember, Iván ugyanazt a műsort mindig kicsit másképp csinálja, mindig tartogat valami meglepetést a számunkra.”
Magyarországon a BFZ szinte minden koncertjén vastapsot kap, Amerikában pedig rendre stadionokat megszégyenítő ujjongással rajong Fischer Iván zenekarért a hallgatóság; Gulyás Emese szerint a tengerentúli koncertjeikre jellemző, hogy „amikor lemegy az utolsó hang, felpattan a közönség, focimeccs hangulat lesz, mindenki üdvrivalgásban tör ki”. Fejérvári Zsolt szerint volt olyan koncertjük, ahol annyira megérintette a zenéjük az embereket, hogy látták, ahogy sírtak a közönségben.
Iszonyú erős energiák mozdulnak meg ilyenkor. A klasszikus zenéről az ember néha azt gondolja, hogy kijönnek ezek a pingvinek a színpadra, és ott valamit nyenyeréznek. De ennél sokkal többről van szó, elképesztően hatunk az emberekre, és ez nagyon jó érzés.
Mitől működik?
A koncertek elképesztő hatására van praktikus, és némileg misztikusabb magyarázat is.
A BFZ előadásában még a legnehezebb művek is – Bartók darabjait többségében egy 10-es nehézségi skálán 8-asnak ítélik – könnyedén és hibátlanul szólalnak meg, a zenekar pedig szeret a legnagyobb kihívásokkal kockáztatni. A 20. század emblematikus komolyzenei alkotása, Sztravinszkij Tavaszi áldozata például az egyik legnehezebb ritmikájú, legbonyolultabb zenei szövetű darab, ami valaha készült – a 10-es skálán 15-ös kihívásnak számít Fejérvári szerint –, mégis a BFZ repertoárjának nagy büszkesége lett idén év elején. Olyan a darab, „mint egy gyufaszálból összerakott Eiffel-torony: egyetlen hiba elég, egyetlen gyufaszálat elég kihúzni belőle, és összeomlik”.
Az sem elhanyagolható, hogy a zenekar általában véve is jól tűri a stresszt, mert Fejérvári szerint a BFZ „mindig a tétmeccseken játszik a legjobban”. „Legutóbb a berlini Konzerthausban volt ez az élményem. Elmentünk abba a városba, ahol a közmegegyezés szerint a világ legjobb zenekara, a Berlini Filharmonikusok ücsörög, és játszottunk egy olyan koncertet, hogy felállva, üvöltve éljeneztek az emberek a végén. Ez olyan, mintha mi magyarok elmennénk a Real Madrid székhelyére, és ott fociznánk.”
Káli Gábor szerint a BFZ titkának nyitja – és itt jön a misztérium – az első tapasztalatok alapján az, hogy „a legmagasabb fokú figyelem és egy szeretetteljes együttjátszás jellemzi a zenekart. De még ennél is fontosabb, hogy érzelmileg mi zajlik le köztem és a zenekar között az előadáson úgy, hogy nem is beszélünk. Van egy szinte leírhatatlan történés, egy nagyon erős együttérzés köztünk, és ez a lényeg. Belőlem jön valami, nekik van egy vevőkéjük erre, reagálnak rá, és ebből születik meg a hangzás. Olyan érzékeny zenészek, hogy már első alkalommal is létrejöhetett ez a mély empátia”.
Útlevelet a vonóknak!
Pragmatikus, munkavállalói oldalról megközelítve, a BFZ érdeme az is, hogy nagyon stabil munkahelynek számít, hiszen azóta, hogy 1992-ben függetlenné vált és állandósult a zenekar, nem sokan hagyták el az együttest. Gulyás Emese az egyik legfiatalabb tagja a zenekarnak, de ő is már 11 éve zenél benne. Szerinte a BFZ olyan, mint a Paradicsom. „Bekerülni nagyon nehéz, de ha már bent vagy, akkor bent is maradsz. Hatalmas presztízs, és az életed egyik fénypontja, amikor a BFZ hivatalosan is befogad a családjába.”
Fejérvári Zsolt 31 éve tagja a zenekarnak, kétszer ment el külföldre dolgozni, és mégis mind a kétszer visszahúzta a szíve a BFZ-be. „Tudomásom szerint 2003 óta nem ment el senki innen, akit nem nyugdíjaztak. Senki nem hagyta itt a zenekart úgy, hogy felállt, és elment máshová, és nem is rúgtak ki embert” – mondja.
Nemcsak a zenekari tagok állandóak, hanem a zenekar technikai vezetője, problémamegoldó embere, Zentai Róbert is, aki már 1994 óta dolgozik itt. A zenekar sikerének ő is záloga, hiszen nélküle gyakorlatilag nem valósulhatnának meg a koncertek. A turnék tervezési szakaszában már évekkel korábban részt vesz, mert egy-egy út számtalan logisztikai kérdést vet fel, melyek hatással vannak azok megvalósíthatóságára. Többek között az ő felelőssége a sokszor több száz millió forint értékű hangszerek szállításának megszervezése földön, vízen és levegőben.
Elképesztő, hogy milyen problémákra kell időnként megoldást találnia. Előfordult már, hogy a hangszerszállító kamionból varázsolt backstage-et vagy öltözőt, Vicenzában pedig órák alatt további „lángmentesítést végzett a díszleteken és a felszerelésen”. Az 500 éves reneszánsz olasz színház annyira óvta a saját díszletét, hogy az alkalmazottai öngyújtóval tesztelték a zenekar kellékeinek tűzállóságát.
Zentai munkáját dicséri az is, hogy már a vonóknak is van útlevelük az Egyesült Államokba való bejutáshoz, mert azokat is nagyon szigorúan ellenőrzik a határon. „Előfordulhat, hogy olyan anyagokat – gyöngyházat, kígyóbőrt, elefántcsontot – tartalmaznak, amelyek bevitele az országba akár csempészésnek is minősülhet” – magyarázza Zentai. „1974 után kilőtt állományból származó elefántcsontot a vonók nem tartalmazhatnak, így nekünk egy igazságügyi szakértő bevonásával nyilatkoznunk kellett arról, hogy vonóink megfelelnek a feltételeknek. Első alkalommal ennek ellenére is fennállt a gyanú, hogy a vonóinkban elefántcsont volt, így megbüntettek és ötszáz dollárt kellett kifizetni, valamint elvették hét vonónkat. Azóta próbálunk nagyon körültekintőek lenni.”
Legyen jó HR-es és jó PR-os
„Hogy milyen ember Iván azon kívül, hogy zseni? Nagyon határozott víziója van arról, hogy mit akar, és tűpontosan érzi az arányokat. Olyan, mint egy szobrász; meg tudja alkotni a zenét. Ott van előtte a kő, de már nem a követ látja, hanem benne a márvány mesterművet, amit már csak meg kell formálnia” – mondj Gulyás Emese.
Fejérvári Zsolt szerint félelmetes, hogy egy jó karmesternek mennyi mindenhez kell értenie: „Legyen szuper zenetörténész, beszéljen négy-öt nyelvet, legyen nagyon művelt, mert a darab nem csak úgy lóg a levegőben, annak van egy kulturális szövete. Aztán legyen a karmesternek jó füle, nagyon jó dramaturgiai érzéke, legyen jó humora, legyen zseniális pszichológus, tudja, hogy egy közösség hogy működik. Legyen jó vezető, zseniális HR-es, jó PR-os, legyen iszonyatosan jó pénzügyi érzéke és olyan meggyőző képessége legyen, mint egy piramisjáték szervezőjének. Játsszon legalább 2-3 hangszeren, de billentyűsön mindenképp, olvassa tökéletesen a partitúrát, legyen félelmetesen okos, legyen fantasztikus memóriája – én magam nem is értem, hogy Sztravinszkij Tavaszi áldozata hogy férhet bele egy ember fejébe. Legyen a karmesternek jó keze, lehessen érteni, amit int, legyen jó időérzéke, és az ízlés is hihetetlenül fontos.”
Aztán a karmester személyén kívül van itt még valami, amiért általában is remek dolog lehet egy szimfonikus zenekarban zenélni. Ez pedig az eufória.
„Amikor a színpadon vagyok, az semmiképpen sem munka, hanem ekkor végre tényleg önmagam lehetek” – mondja Gulyás Emese. A flow-t mi sokszor átéljük koncerteken, ezeken a zenéken keresztül egy olyan élménydömpinget kapunk estéről estére, és olyan energiákat szabadíthatunk fel magunkban, ami szerintem nagyon sok hivatásban nem adatik meg. Van, akinek eltelik a napja úgy, hogy 8-tól 4-ig dolgozik valamit, majd aztán valami mást is kell még csinálnia azért, hogy önmaga lehessen.” Ahogy fogalmaz: ha az ember belehelyezkedik ezekbe a zenékbe, akkor a test egyszerűen nem bírja el a mélységét.
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
