Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Ami nem sikerült Ocean’s 8-nek, azt megcsinálják a Nyughatatlan özvegyek: egy nyolcvanas évekbeli brit tévésorozat remek mozifilmes adaptációja bizonyítja be, hogy az erős női karakterek ma sem attól lesznek menők, ha leutánozzák a férfiakat. Hanem attól, ahogy sérülékenységüket is vállalva rálépnek az őket átverő alfahímek tökeire. Kritika.
Kezdjük rögtön azzal, hogy mennyire felesleges a Widows („szimplán” Özvegyek) helyett ez a megtoldott magyar cím, leginkább azért, mert a filmbeli özvegyek nem is nyughatatlanok – hisz ők aztán szívesen maradnának nyugton, csak nem hagynak nekik nyugodalmat. Ennek megfelelően nem is egy könnyed heist-filmmel van dolgunk, itt Sandra Bullock hiába is próbálná meg lazán venni a rablást – illetve megpróbálhatná, csak félő, hogy az operatőr, Sean Bobbitt acélkékesen rideg Chicagója villámgyorsan az arcára fagyasztaná a cool mosolyt. A Nyughatatlan özvegyek feszült, drámai, stúdiófilmekhez képest szokatlanul karakterközpontú bűnfilm, amely nem akar többnek látszani, mint ami, de közben mégis bőven túlteljesíti az elvárhatót.
Egyszerűen azért, mert Steve McQueen (Éhség, A szégyentelen, 12 év rabszolgaság) – akinek mindegyik filmje eggyel kommerszebb az előzőnél, ám ez nem feltétlenül baj, most legalábbis kicsit sem az – tényleg a szereplőivel foglalkozik. Nőkkel és férfiakkal egyaránt. Megismerhetjük Veronicát (Viola Davis), Lindát (Michelle Rodriguez), Alice-t (Elizabeth Debicki) és Belle-t (Cynthia Erivo), négy nőt, akik közül hárman egy napon nem csak bűnöző férjeiket (Liam Neeson, Manuel Garcia-Rulfo és Jon Bernthal) veszítik el, de arra is rádöbbennek, hogy amihez néhány napja még semmi közük nem volt – hogy mivel keresi a pénzt a pasas – hirtelen nemcsak megélhetési szempontból lesz számukra életbevágó kérdés. A férfiak ugyanis egy veszélyes gengszternek (Brian Tyree Henry) rabolták el a pénzét, aki éppen most lépne politikai pályára, így aztán különösen hiányzik neki a jelentős összeg. A maffiózó megfenyegeti Veronicát, aki megkeresi sorstársait, és ráveszi őket arra, hogy saját jól felfogott érdekükből fogjanak össze vele, és hajtsanak végre egy akciót. Igen, raboljanak!
Aki azt hiszi, hogy bő két órán keresztül azt fogja nézni, ahogy az özvegyek felkészülnek a balhéra, hogy aztán egy hosszú jelenetben felnyomják az adrenalint a nézőben, csalódni fog – írnám, de ezt inkább mégsem írom, mert a film, és persze a Holtodiglannal befutott írónő, Gillian Flynn McQuennel közösen jegyzett forgatókönyvének legnagyobb bravúrja kétségtelenül az, ahogy pusztán a szereplők és azok motivációinak bemutatásával lebilincseli a nézőt. Maga a rablás néhány percig tart csupán, de mire eljutunk idáig, McQueen már elérte, hogy filmszerű karakterek helyett hús-vér embereknek drukkoljunk. Ami pedig a férfiakat illeti, annak szurkoljunk, hogy a végére mindegyik megkapja méltó büntetését.
Mert igen, azok a férfiak, akik a Nyughatatlan özvegyekben láthatóak, szinte kizárólag szemétládák (ha nem, hamar megölik őket) – önző, érzelmileg gyenge hazugok, családon belül (is) erőszakoskodók vagy gátlástalan pszichopaták. Előbbire kiváló példa Colin Farrell sértett politikusa, utóbbinak pedig ott van a Tűnj el!-ért Oscar-jelölésig jutott Daniel Kaluuya bérgyilkosa-fogdmegdje, aki egészen hátborzongatóan hozza a figurát – túlzás nélkül ott a helye az év legemlékezetesebb filmes gonoszai között.
Az egyik oldalon tehát az alábecsült nők, a másikon az öntelt férfiak, ám a Nyughatatlan özvegyekből mégsem lesz felszínes feminista kiáltvány. Egyszerűen csak arról szól, a maga igencsak kimunkált, de azért nagyon is zsánerszerű módján, hogy
szexistának lenni nem csak igazságtalan, hanem kifejezetten ostoba dolog
– ha úgy tetszik, visszaüthet arra, aki nem tartja sokra a nőket. A címszereplők maguk is belátják, hogy évekig éber álomban éltek – de miután felébrednek, kitörlik a csipát a szemükből, kiállnak magukért, és bebizonyítják, hogy nem is olyan ravaszok azok, akik addig annak hitték magukat.
És pláne nem a teremtés koronái.
