Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A világ leghíresebb divattervezőit inspirálja alkotásra Frida Kahlo 64 évvel a halála után is, és a Frida-mánia nem hagy alább. A mexikói festőművész, feminista ikon ruhatárának titkát próbáltuk megfejteni.
A Frida-mánia (amelynek a Magyar Nemzeti Galéria egy külön termet is berendezett az időszakos Kahlo-kiállításán) nem új keletű dolog, már a festőművész életében elkezdődött, hiszen Marilyn Monroe, Jackie Kennedy és Maria Callas mellett Frida Kahlo már a huszadik században példaképpé és divatikonná vált. 1937-ben az egyik legfontosabb divatmagazin, az amerikai Vogue fotót és cikket közölt róla, párizsi látogatásakor pedig a megjelenése megihlette a legendás olasz divattervezőt, Elsa Schiaparellit, akit addig leginkább az európai szürrealisták, például Salvador Dalí inspiráltak.
A Frida-mánia aztán csaknem harminc évvel a művész halála után, 1983-ban kapott új erőre, amikor Hayden Herrera amerikai író megírta az első komoly összefoglaló munkát a mexikói festő életéről. Aztán Herrera későbbi, Frida Kahlo: The Paintings című könyve alapján készült el 2002-ben Salma Hayek főszereplésével a Frida című film, amely a Kahlo-őrületet továbblendítette, át a 21. századba. Most pedig már ott tartunk, hogy a Mattel legyártotta a Frida Kahlo Barbie babát.
A két dátum, 1983 és 2018 között már a kifutón is megjelent a Kahlo-stílus, Jean-Paul Gaultier 1998-ban mutatta be a művész által inspirált kollekcióját, és a nagy divattervezők és divatházak azóta is rendre előveszik a témát: csipkék, kendők, virágok a hajban, keresztek a nyakban vagy a fülben, bizarr fűzők, élénk színek, rakott maxi szoknyák és hajfonatok keverednek kissé képzavarosan a mexikói koponyamotívumokkal. 2010-ben a Givenchy, 2012-ben a Moschino, 2015-ben a Dolce & Gabbana, idén pedig a francia divattervező, Roland Mouret látta meg a fantáziát Frida Kahlo ruhatárában.
Mindegyikőjük más-más indokkal veszi elő Kahlót, Mouret például azt mondja, hogy számára a festő mint nő az izgalmas. „A lelkiereje, hogy soha nem fogadta el a kudarcot. Rezonál arra, ami én vagyok, mert szeretem azokat a nőket öltöztetni, akik szeretnek nők lenni, és Frida nem hagyta a társadalomnak, hogy megakadályozza őt abban, hogy nőként élvezze az életet, hogy nőiesnek mutassa magát, miközben a teste össze volt törve”.
Magyar tervezőket is inspiráltak a divatikonná lett művész stílusjegyei; a Romani Designnak például 2015-ben jött ki az első Frida Kahlo ihlette kollekciója, melynek Gryllus Dorka volt az arca. Idén – nyilván nem függetlenül a mostani nagyszabású kiállítástól – újabb összeállítással jelentkeznek, amelyben szintén benne lesz a Kahlo-féle spiritusz.
„Elsősorban formailag merítkeznek majd az új darabok Frida Kahlo stílusából, de átveszünk néhány motívumot is, amelyet a mi, roma hitvilágunkkal fogunk ötvözni. A fridás jegyeket a saját DNS-ünkre fogjuk ráfeszíteni” – mondja Varga Erika, a Romani Design alapítója, divattervezője. Példaként felhozza, hogy Fridának volt aranyfoga és drága kövekkel kirakott fogsora is, amelyet társasági eseményekre rakott fel, és egy 1903-as, húszdolláros amerikai pénzérmét használt medalionként. Ezek pedig – a pénzérme és az aranyfog – mind olyan elemek, amelyeket a cigány kultúrkörben is előszeretettel használnak.
Öltözéke politikai manifesztum volt
Van még egy közös vonása a Romani Designnak és Frida Kahlónak a divattervező szerint: „Számomra azért olyan inspiráló ő, mert a maga korában ugyanazokért a célokért próbált küzdeni, amelyek nekem is fontosak. Azt vallotta, hogy a mexikói népi kultúra önálló kultúra, mely saját megkérdőjelezhetetlen jogán felbecsülhetetlen, egyedi, értékes, és ezt megpróbálta a megjelenésével is közvetíteni. A Romani Design ugyanígy a roma kultúrát akarja népszerűsíteni a tradicionális viseleti motívumok kortárs újragondolásával, képviselve egy 21.századi roma identitást, amely természetesen számos közös ponton kötődik a magyar kultúrához is.”
Ez a gondolat azért különösen fontos, mert egyébként éppen a divat az, amely kilúgozta a tartalmat a külső jegyek mögül: Frida Kahlo magára terített kendői csak egyszerű színes kendők, virágai pusztán fejdíszek lettek a divat perspektívájában, holott ezeket ő rendkívüli tudatossággal viselte, minden megválasztott ruhadarabja üzenetet hordozott.
Frida Kahlo felső-középosztálybeli családból származott ugyan, de a szocialisták, később pedig a kommunisták elveit vallotta, és az 1910-ben kirobbant mexikói forradalom eszméi közel álltak hozzá. Egészen fiatalon befogadta őt köreibe a mexikóvárosi szélsőbaloldali értelmiség, olyan szabad gondolkodók alkották a társaságát, akik nemcsak antikapitalisták, hanem egyben nemzeti érzelműek is voltak: a prekoloniális mexikói kultúra, az elnyomásban élő indián őslakosság iránti tiszteletet hangsúlyozták és követelték.
A fiatal Frida Kahlo azért tudott mindezzel azonosulni, mert apja német (régebbi feltételezések szerint magyar) származású volt ugyan, de édesanyjának spanyol és tehuana indián felmenői is voltak. A kommunista ideológiához is passzolt a szegénységben élő őslakosok felkarolása, a tehuana nép matriarchális berendezkedése pedig Kahlo feminizmusával csengett egybe. Annak idején későbbi férje, a hasonló elveket valló Diego Rivera vette rá állítólag Kahlót, hogy mexikói identitását és öntudatát az öltözködésével is kifejezze. Így kezdte el a Nyugat-Európából átvett öltözködési trendeket keverni a hagyományos, mexikói viselettel. Frida Kahlo külseje ezáltal tetőtől talpig politikai manifesztummá vált, öltözéke a kiegészítőivel együtt az etnikai hovatartozását tükröző, megkonstruált önportrévá lett. Ennek köszönhetően valahányszor lefotózta valaki Frida Kahlót, valahányszor megjelent a festő az amerikai vagy az európai művészelit eseményein, automatikusan hozzájárult a mexikói kultúra globális megismertetéséhez.
Frida Kahlo egykori ruhatárából 600 darabot vettek leltárba, amikor 2004-ben végre kinyitották a személyes holmijainak raktárát, pontosabban az egykoron a Rivera által bezáratott fürdőszobáját (ennek egy része látható most a londoni Viktória és Albert Múzeumban kiállítva). Frida Kahlo nagyon szeretett ruhákat és kiegészítőket vásárolni New York-i útjain, ha tehette, elment a kínai negyedbe, hogy selyemsálat, finom textileket vegyen magának, és a kedvenc termékei között ott volt a Chanel No. 5 parfüm és a Revlon szemöldökceruzája is. Utóbbi éppen a mexikói Revlon-gyárban készült. A kortárs ötvösökkel sok ezüstékszert csináltatott, de az őslakosság kedvelt drágaköveit, jádekövet és ónixot is szívesen viselt magán. Bár a szépségápolási termékei inkább nyugati produktumok voltak, a ruhák közül a tradicionális mexikói viseleteket részesítette előnyben.
„Frida Kahlo a tehuana népviseletnek mind a négy nagy periódusát ismerte, már 1825-ben létezett az a fej köré húzott csipkegallér, amit egyes önportréin, családjával közös, gyerekkori fotóin is láthatunk. A deréknál húzott, alsó szoknyával ellátott maxiszoknya, hozzá a négyszögletes felső, amelyet gyakran viselt, a 19. század végén jelent meg Mexikóban” – mondja Varga Erika.
A díszesen hímzett, négyszögletes huipilek – ezek a mexikói indián nők legelterjedtebb ruhadarabjainak számítottak – Frida Kahlo gardróbjának alapdarabjai volt, továbbá guatemalai kabátok és tradicionális mexikói kendők, úgynevezett rebozók alkották a ruhatárát. Ezek a szőtt, nagy méretű sálak 1910 környékén a forradalmár mexikói nők tipikus viseletének számítottak, mert a vállukra vetve ezek alatt a kendők alatt fegyvert tudtak rejtegetni. A textil – amit Frida a Vogue 1937-es számában is meglobogtatott egy nagy agávé előtt – roppant szimbolikus erővel bírt a számára, a rebozó a nők és Mexikó szabadságát jelképezte.
Varga Erika szerint mindennek fényében a jelenlegi divatipar Frida-mániája kissé visszásnak tűnhet, hiszen az az értékrend, amelyet a festőművész a szimbolikus ruhadarabokkal képviselt, a mai társadalomban valójában nem népszerű.
Szeretjük ugyan a stílusát, és azt, amit a stílus által megtestesített, holott a mai divat nem erről szól. Nem arról, hogy az ember legyen hű a saját gyökereihez, ömagához, ha kell harcoljon és álljon ki saját identitása mellett, a népi kultúrák nem annyira fontosak, a tradíciók pedig eltűnőben vannak.
A ruhák a túlélést jelentették
Egy másik aspektusból vizsgálva Frida Kahlo számára a ruhák és kiegészítők nemcsak a divatnál voltak többek, hanem az identitás puszta kifejezésénél is. A felsorolt öltözékek ugyanis elidegeníthetetlen részévé váltak annak a testnek, amelyet Kahlo egész életében erős fájdalom kínzott, és amelyet a ruha alatt orvosi fémek, acélbetétes fűzők tartottak egyben. Frida Kahlo diszfunkcionális, számára rengeteg keserűséget okozó testét a festő egyértelműen kompenzálni akarta és tudta a ruháival.
Kahlo hatéves korában gyermekbénulásban szenvedett, ezért a jobb lába vékonyabb és rövidebb volt a másiknál. Így már gyerekkorában hozzászokott ahhoz, hogy a teste nincs tökéletes állapotban. Valódi tragédiája – amelynek később éppen a festészetét köszönheti – azonban 18 éves korában következett be. Egy buszbalesetben olyan súlyosan megsérült, hogy alig maradt ép testrésze. Eltört a gerince, a kulcscsontja, a bordái, a medencecsontja, a jobb lába 11 helyen, összeroncsolódott a lábfeje, a vállai elmozdultak a helyükről. Egy korlát átfúródott a köldökénél, átdöfte a méhét, amelynek következtében soha nem lehetett gyereke. Többször elvetélt, ennek lelki és fizikai kínjait festményein próbálta meg feldolgozni, noha teste tragédiáját soha nem tudta teljesen megemészteni.
A baleset így az egész életére rányomta a bélyegét, 1954-es halálig gyakorlatilag minden áldott nap annak a következményeivel kellett megküzdenie. Életében több mint 30-szor műtötték, többször kellett hónapokat fekve, ágyban töltenie, gerincét legalább 28 féle fűzővel (volt, ami fémből, volt, ami gipszből, bőrből, illetve ezeknek a kombinációjából készült) próbálták rögzíteni, és olyan időszaka is volt, amikor felfüggesztették a saját otthonában, így próbálták a csigolyáit távolítani. Frida ópiumokkal és alkohollal próbált enyhíteni a fájdalmán.
Ehhez képest, amikor valaki ránézett Frida Kahlóra, akkor nem a gyakorlatilag teljesen tönkrement, idegen anyagokkal kipótolt testet látta, hanem egy büszke nőt, aki átvitt és szó szerinti értelemben is ki volt virágozva. Pedig mérhetetlen szenvedéseit tekintve, a saját maga vagy akár a ruhatára elhanyagolásához is minden joga meg lett volna a festőnek, mégsem hódolt be testi fogyatékosságainak. Nem hódolt be, küzdött velük. A személyes tragédiáinak feldolgozásában segített a festésnek a folyamata, de ahogy Circe Henestrosa és Claire Wilcox, a V&A kurátorai mondják: az öltözködés is támogatta Fridát a túlélésben.
A kurátorok szerint érdemes lenne Frida Kahlo megjelenését abból a szempontból is elemezni, hogy a művész miként próbálta meg a ruházatával valahogy kompenzálni a sérülésekbe belerokkant testét, vagy éppen kifejezésre juttatni a fájdalmait. A maxiszoknyák például kifejezetten jól jöttek a lába eltakarásához, állítólag három vagy négy rétegben is viselt harisnyát a jobb, elvékonyodott lába szélesítéséhez, a hajába tűzött virágok, a sál és az arcát hangsúlyozó kiegészítők pedig okosan és észrevétlenül vonták el a tekintetet a testének alsó felétől.
Ezek a praktikák az eltakarás művészetének gyakorlatai voltak, de Frida Kahlo nem minden esetben leplezte testi állapotát, volt, hogy inkább kiemelte azt. Lába 1953-ban üszkösödni kezdett, ezért azt térdtől lefelé amputálni kellett. Erre mit csinált Frida? Ahelyett, hogy a hiányt szimplán takargatni kezdte volna, művészi kifinomultsággal készíttetett magának egy, a kínai selyemsálakról ismert mintákkal díszített művégtagot. Talán azóta sem készült ennél szebb protézis. Ezt követően írta le Kahlo naplójába a jól ismert sorait: „Lábak? Mit akarok tőlük, amikor szárnyaim vannak, hogy repüljek?”
Mi ebből a tanulság? Frida Kahlóért lehet rajongani, inspirációt, bátorságot meríteni belőle, de nem árt észben tartani, hogy ami nekünk pusztán divat, az neki tényleg maga az élet volt.
