Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Majdnem másfél évtized után visszatért az Irdatlan família, hogy bebizonyítsa: nincs olyan, hogy megkésett folytatás, ha az alkotók szuperképessége a szívből jövő kreativitás és stílusérzék. Ráadásul a Pixar stúdió még a szülőknek sem engedi meg, hogy ne legyenek ott agyban is a gyerek mellett, amikor a filmet nézi. Kritika.
Az is nagyon szép, hogy jelenetre pontosan ugyanott folytatják, ahol abbahagyták. Mióta bemutatták az első részt, benépesült a mozi csodás képességű, sokszor önmaguk identitásán is tépelődő képregényfigurákkal, viszont Irdatlanék nem jönnek zavarba tőlük, a helyzet velük változatlan: igyekeznek egyben tartani családjukat, s extrém tulajdonságaikat úgy megélni, ahogy azt egészségesnek érzik legbelül.
A szuperhősködést ugye törvény tiltja, ám a hatalmas erejű apának nem mondhatod, hogy ne zúzza be a gonoszok gigajárgányát, a gumiszerűen nyúlékony anyára nem parancsolhatsz rá, hogy legyen merev, a hiperaktív, hipergyors kiskamaszt nem zárhatod ketrecbe, nővére pedig csak akkor tanulja meg, hogy mire való a szuperburok, ha nem akar folyton láthatatlanná válni. S közben ott van a legkisebb, a számos rejtélyes képességgel bíró csecsemő, akiben meg esszenciálisan benne van minden, amit Irdatlanék jövőjének hívhatunk.
Brad Bird rendezése egyfelől tökéletesen kihasználja az előző film óta lezajlott technikai fejlődést a számítógépes animációban: A hihetetlen család 2 már kinézetre sem csak majdnem olyan, mint egy ötvenes-hatvanas években játszódó, ilyen minőségben sosemvolt képregényfilm, hanem teljesen az. Finoman túlvezérelt színei, a ruhák, a háttér, a karakterek imádnivalóan szögletes formavilága a cinefilek számára tökéletes időutazást biztosít – de az is azt érezheti, hogy valami nagyon szépet, igényeset, különlegeset lát, aki kevésbé érzékeny a filmtörténeti korszakok megidézésére.
Bob, Helen, Illana, Vill és Furi nem csak régi ismerősökként térnek vissza, de hibátlanul elhitetik velünk, hogy nem csak érdekesek tudnak maradni, ám bizony a készítők az azonosulás csodáját is könnyebben megteremtik, mint 2004-ben. Ezzel a családdal jóval több lehet a közös nevezője a nézőnek.
A történet, pontosabban a forgatókönyv kétségtelenül modern. Bár a szuperhősfilmes klisékkel játszik, ezeket minden korban aktuális, de ma különösen fontos témák szellemes és alapos kifejtésével tölti ki: a nők társadalmi szerepének megváltozása, ennek hatása a házasságra, s az anyaságra, a férfiak önképének önvizsgálata, s persze a mindezek ellenére, illetve ezekkel együtt is létező egészséges vágy a családi belső harmóniára. Közben pedig ott van még a briliánsan felépített médiakritika, s ebben a két órában még arra is bőven marad idő, hogy a rajongói kultúra sajátosságaira, illetve annak veszélyeire is (ismételten) felhívja a figyelmet.
Közben pedig nem felejt el az lenni, aminek elsősorban lennie kell: pörgős, vicces, szellemes akciófilmnek, amely egy pillanatra se teszi le szuperülepét, sprintel előre, hősködik és poénkodik – és merészel közben félelmetes is lenni. A hihetetlen család 2 nem az a film, amely elé csak úgy le lehet ültetni az óvodást-kisiskolást, vagy megengedett nyomkodni az okostelefont, amíg elvan a gyerek a vászon előtt. Számos igazán drámai, s már-már thrillerszerűen hatásos jelenet akad benne, amelyet akár már vetítés közben, suttogva is érdemes megmagyarázni neki, bizonyos motívumokat helyre tenni, s ami a leglényegesebb: a film után nagyszerűen lehet róla beszélgetni. Családi mozi ez, abban az értelemben, amelyben már nagyon, nagyon ritkán készülnek hollywoodi látványfilmek.
Leginkább a Verdák 2-3, s kicsit az előkészületben lévő Toy Story kapcsán is sokszor felmerül, hogy félő: Pixarékat is bedarálhatja az a franchise-őrület, amely jelen pillanatban totálisan uralja az álomgyári filmgyártást. Ám most ismét kiderült, hogy eléggé jól tudják azok az emberek, hogyan is kell – minden nyilvánvaló és sajnos elengedhetetlen kereskedelmi számítással együtt – úgy folytatást készíteni, hogy a dolgok lelke is megmaradjon, s bevétel is tisztességes legyen.
A hihetetlen család 2 megtekintése közben egyetlen szuperpillanatra sem lehet azt érezni, hogy az ember egy terméket bámulna – s alighanem jelen pillanatban ez a legnagyobb varázslat, amivel egy hollywoodi produkció megajándékozhatja a multiplexek népét.
