Az ördög tudja, hogy van ez. Amikor 1969 októberében a King Crimson debütáló albuma megjelent, Magyarországon efféle lemezeket nem lehetett kapni (csak a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat kiadványait), az egyetlen Magyar Rádió tánczenei műsorai az együttes számait nem játszották, még a rivális Szabad-Európa Rádió vagy a Radio Luxembourg is csak elvétve, mégis gyorsan elterjedt, hogy volna itt valami, ami maga a csoda. Vagy nem is gyorsan, csak az elsőt rapid módon követő újabb és újabb bakelit nagylemezek, mesterművek sora után? Ki emlékszik már a bezártság eme éveire? Több évnek kellett eltelnie, míg jött Göczey Zsuzsa, a Magyar Rádió szerkesztője, aki a Lemezbörze helyett című rádiós sorozatában bemutatta a teljes LP-ket, sztereóban és rábeszélés nélkül, a magnósok nagy örömére.

Aki ebből egy szót sem ért, az nem is volt ott pénteken a Művészetek Palotája koncertjén. Ahol fellépett egy együttes, amelyet King Crimsonnak hívnak, és amely – minő meglepetés – King Crimson-számokat játszott. Merthogy King Crimson-számokat mások is játszottak, Magyarországon például a legendás Syrius és a stílushoz különösen vonzódó After Crying, szerte a világban együttesek, zenekarok tucatjai, de a legjobb mégis az igazi. Bár már az sem az eredeti. Az együttes alapítója, Robert Fripp gitáros még sikerei csúcsán is olyan gyorsan váltogatta zenei műhelye tagjait, hogy volt olyan LP, a Lizard című, amelynek anyagával a cserék miatt nem turnézott. Eddig. Mert a mostani sorozatban több számot is játszanak róla, a zenekar történetében először.

A King Crimson eme késői változata öt esztendeje zenél együtt. Egy évvel az után álltak össze, hogy Robert Fripp bejelentette: visszavonul. Soha ne tévedjen nagyobbat. Most 72 éves. Az együttes korai, legsikeresebb korszakát rajta kívül csak Mel Collins képviseli, az 1970-es Lizard és az egy évvel későbbi Islands különös világának meghatározó szaxofonosa-fuvolása, aki később is többször visszatért Fripp együtteseibe. A basszusgitáron és rokonhangszerein játszó Tony Levin a nyolcvanas években csatlakozott Fripphez, és több szünet ellenére máig kitartott mellette. Pat Mastelotto cirka negyed százada dobol az együttes újabb és újabb formációiban, a másik dobos, Gavin Harrison csak tíz éve. Melléjük, harmadik dobosnak, Jeremy Stacey csatlakozott. Ők állnak elöl a színpadon, három tank, a dísztelen – kivetítőt, extra fényhatásokat és minden más látványosságot nélkülöző – színpadkép fő attrakcióiként.  

Mögöttük egy dobogón magasodnak a gyalogosok, személyenként cirka egy négyzetméterre szorítva; élő díszletek maguk is. Középen a billentyűs, Bill Rieflin, aki 2013-ban dobosként csatlakozott a King Crimsonhoz, majd alkotói szabadságra ment – mi másra a zenevilág eme utánozhatatlan, kollektív alkotásra berendezkedett műhelyéből? –, ekkor lépett a helyére Stacey. De Rieflin visszatért, amit Fripp azzal magyarázott: mellotronra, billentyűsökre fog fókuszálni, és arra, hogy mesés virágporral árassza el a színpadot. Így is történt, erről pénteken bárki meggyőződhetett. Gitáros-énekesként szintén új tag debütált, Jakko Jakszyk, aki azzal dorombolta be magát az együttesbe, hogy 2002-ben megalapította a 21st Century Schizoid Band-et, amely a korai King Crimson repertoárjával turnézott. Történetesen a régebbi tagokkal, köztük néhány alapítóval is. Jakszyk eredeti neve egyébiránt Michael Lee Curran, egy ír énekesnő, Peggy Curran – ahogy egy időben mondták: törvénytelen – fia, akit 18 hónapos korábban a lengyel emigráns Norbert Jakszyk adoptált. A King Crimson őrületes hangzásvilágához jól illik a nehéz gyermekkor allúziója.

A legkevésbé feltűnő helyen, szokás szerint a jobb sarokban – ami a nézőtér felől értendő – ücsörög egy nyugdíjas zenetanár pózában Fripp. Ősz haján fülhallgató, orrán szemüveg, nem kifejezetten rocker alkat. Rezzenéstelen arccal penget vagy nyomkod valamit egy szekrény alakú billentyűs hangszeren. Néha pedig csak hallgat, színpad, első sor, jobb egyes szék. Róla olykor felvetik, vajon a zenei világ miért nem tartja számon a legjobb gitárosok között. Talán épp a félhomály miatt. Fripp amúgy zenekarvezetőként némaságra kárhoztatta magát, a koncert alatt meg sem szólalt – legfeljebb a technikust hívta be diszkréten, hogy itt-ott állítson valamit –, nem köszöntötte a közönséget, nem mutatta be a zenészeket, mindenki maradt mély illegalitásban. Csak beintett, hogy kezdhetünk. És zenélt. 

Ízlése amúgy kiváló, önismerete nemkülönben. A repertoár három órában közel ötven évet fog át, ennek a fele a korai korszakot idézte. Mert bármi történt is később – megannyi izgalom –, a King Crimson 1969-ben a csúcson kezdte, és a start éveit később sem múlta felül. A mostani, Bizonytalan idők című koncertkörúton visszavarázsolja közönségét a múltba, azokba az időkbe, amikor a zenekar megjelent Karmazsin király udvartartása előtt. „A turné elkezdődött, a bíbor dudás játszik, a kórus három altatót énekel lágyan egy ősi nyelven”. Amennyire az egyes számok sorrendjét a rajongók önkéntes közlése alapján fel lehet térképezni, nem egyenműsorral járja Európát, Prága és Bécs közé iktatva Budapestet, hanem valamilyen szempont szerint változtatgatja. Ám egy szervusz, Budapesttel az is felér, hogy Collins az egyik első szólójába beiktatta a Himnusz első sorainak a dallamát. Tétován szólt, a vége lekonyult. Bizonytalan taps a nézőtéren.  

Bár káoszba még annyi dallamot tán senki más nem rejtett el, mint a King Crimson, a legnagyobb üdvrivalgás a „tiszta” számait fogadta. Például a Sziget végtelen békéjét. A Cirkusz vonzó, ám álságos világát, ahol a súlyemelő haja kihullott, az oroszlán pedig hegyezi a fogait. Vagy a Sírfeliratot. Ami, mint tudjuk, zűrzavar lészen. A költő és szövegíró Peter Sinfield strófáit a zeneszerző-zenetanár, Kósa Dávid szépen magyarította: „S fal, melyre a próféta írt / A rések mentén reped. / A halál gépezetein / A napfény megremeg. / Ha már mindenki szétszakad / Az álmok és rémálmok között, / Senkit nem koszorúznak meg, / A sikolyokat elnyeli a csönd.” Varázslatos erejű koncertváltozat lett a Csillagtalanból, melankolikus utazásnak indul a biblia szürkeségébe, amelyet a három dobos közös magánszólója térít kijózanító hangulatba. Budapesten a ráadásra maradt a Karmazsin király és a koncertzáró 21. század skizofrén ember, aki ártatlanokat erőszakol meg napalmmal, és ott áll a paranoia méregajtajánál. Visszacsengenek a Sírfelirat sorai: „Ahogy én látom, a világ sorsa / Őrültek kezében van.”

Posztós János, Müpa

Újabb visszataps, ám hiába. Tony Levin előrántja a fényképezőgépét, lekattintja a King Crimsont állva ünneplő közönséget, ez a jel, hogy már őket is lehet fotózni. Közben a segéderők máris bontják a színpadot, itt a vég. Csak hogy ne legyen semmi kétségünk.

Nincs is.